Kérdések a Venyike-házaspárhoz
Kedves közös ismerőstől kaptam az ötletet, amikor beszélgetés céljából a Svédországba az 56-os hullám után kikerült magyarok felől érdeklődtem, hogy Ti lennétek az alkalmas interjú-alanyok, hiszen életetek mozgalmas és fordulatos volt. Ami a rólatok szóló szűkszavú, de igen elismerő bemutatásból engem elsősorban megragadott, az a szakmaváltás volt. Hogy a ti sorsotok szemléletesen példázza a korszakváltást, amit felgyorsult világunkban az élethosszig tartó tanulás, a szakmaváltás lehetősége és szükségessége jelent. De ne vágjak ennyire a dolgok közepébe; hadd kezdjünk mindent a legelején.
Először is, kedves Erzsébet és Lajos, meséljetek gyökereitekről, Magyarországi „előéletetekről”!
VL: 1978-ban jöttünk Svédországba azzal a céllal hogy új életet kezdjünk.
Szüleink keményen dolgoztak, hogy a családnak meg legyen a napi szükséglete. Sok nehézségen mentek keresztül életükben, de mindig segítettek, támogattak céljaink elérésében.
„A tudás legyen életed vezérlő csillaga; mindent elveszíthetsz az életben, de a tudás tied marad!” Ez volt a csomagban.
Mindketten diplomát szereztünk Magyarországon: Erzsébet a tanári pályán, én pedig a növényvédelmi szakon.
A Venyike házaspár 1980-ban
Milyen volt itt, Svédországban, abban az időben új életet kezdeni?
VE: Kb 8 hónapi várakozás után megkaptuk a letelepedési engedélyt s ezzel elkezdődött egy nagyon küzdelmes, eseménydús s ugyanakkor nagyon szép időszak életünkben. Volt értelme a küzdelemnek: a lehetőségeket megkaptuk a svéd államtól. Csak tőlünk függött hogy tovább ápoljuk a szülői ház szellemét itt idegenben is.
Ambíciónk körülbelül az volt, hogy bárhogy is alakul a sorsunk, megálljuk a helyünket, tudjunk teremteni egy egzisztenciát.
Meséljetek a kezdeti időszakról, a megkapaszkodásról!
VL: A kezdeti időszaknak két nagyon fontos tényezője volt: a nyelvtanulás és kapcsolatok az itt élő magyarokkal.
A letelepedési engedélyre várva különösen hosszú ideig volt lehetőségünk iskolába járni a nagyon kedves svéd tanárnőnk jóvoltából. Valószínűleg észrevette ambíciónkat, mert mindig extra feladatokkal látott el. A magyar kapcsolataink segítettek a beilleszkedésben; ezek közül egy jó pár igazi barátsággá fejlődött, és a mai napig is tart.
Az első nagy mérföldkő az volt, amikor felbukkant egy álláslehetőség 1979 augusztusában. Magyar anyanyelvi tanárokat kerestek Södertäljében. Mindkettőnknek sikerült megkapni az állást s ezzel a lehetőséget, hogy bekerüljünk a svéd munkapiacra.
Ám hirtelen válaszút elé kerültünk: a magyar diplománkat nem, vagy csak részben fogadták el. Ezzel lehetetlenné vált, hogy eredeti szakmánkban helyezkedjünk el.
Teljesen új szakmát választottunk. Így kerültünk mindketten a Vårdhögskola laboratóriumi asszisztens szakára. Ezt úgy találtuk meg, hogy tulajdonképpen takarítókat kerestek oda. Felváltva tanultunk, hol én, hol Erzsébet. Egy közülünk mindig dolgozott.
VE: Mint kész laboratóriumi asszisztensek a Huddinge kórházban kezdtük pályafutásunkat. Itt találkoztunk kedves magyar kollégákkal, akik szívesen megosztották tudásukat, tapasztalataikat.
A laboratorium orvosaival nagyon jó kapcsolatunk volt, sokat beszélgettünk munkáról, egyébről. Végül annyira érdekessé vált az orvostudomány, hogy Lajos 40 évesen elkezdte tanulmányait a Karolinska Intézetben. Nem volt könnyű. Sok áldozatot követelt mindkét részről. De öt és fél év után nagy örömmel ünnepeltük az újdonsült dokit. Ezután még hosszú út vezetett a szakosodásig és a főorvosi címig.
Én az Astra-Zeneca gyógyszergyárban találtam meg a karrierlehetőséget, és ma laboratóriumi kutatómérnökként dolgozom.
Legtöbb honfitársunknak van egy-két saját anekdotája abból az időből, amikor svédül tanultak és valami nyelvi bakit óhatatlanul elkövettek. (Én például összekevertem a mosni és vasalni igét és olyan inget akartam venni egy üzletben, amit nem kell mosni.) Nektek van-e ilyen történetetek?
VL: Persze, mint mindenkinek, nekünk is voltak nyelvi botlásaink: Erzsébet, hogy egy műszert kitisztítson dammsugare helyett egy „damsugarét” kért, én meg azzal botránkoztattam (majd nevettettem) meg kolléganőimet a laboratóriumban, hogy a „det är upp till var och en” helyett „det står upp för var och en”-t mondtam.
Erzsébet és Lajos Haliburton Forestben
Hogyan alakult sorsotok emberileg, családilag, szakmailag a későbbiekben?
VL: Nehéz időszak volt, amikor eleinte nem mehettünk haza. Ebben az időben halt meg Erzsébet édesanyja. Nem tudtunk a temetésen ott lenni.
A hazától való távollét azt eredményezte, hogy a régi barátságok közül nagyon kevés maradt fenn. A családi kapcsolatok viszont megerősödtek.
Itt, Svédországban persze kibővültek a kapcsolatok; nagyon sok érdekes emberrel találkoztunk részben a munkánk, részben a szabadidős tevékenységeink révén. Egy időben nagyon aktívan vettünk részt a Södertäljei Magyar Egyesület munkájában, gyermekfoglalkozásokat vezettünk. Meghatódva emlékszünk vissza azokra az időkre, mikor a nagyrészt itt született gyerekek hosszú szövegeket tanultak meg magyarul (sokszor versben) és azokat aztán előadták az anyáknapi ünnepélyek alkalmából.
Zenei, művészeti érdeklődésünk sokat segített abban, hogy újabb és újabb svéd-magyar kapcsolataink alakuljanak ki. Úgy éreztük, sohasem volt probléma kapcsolatot teremteni a svédekkel. „Amilyen az adjonisten...”
Mivel gazdagítottak az itt töltött évek, és mi az, amit esetleg hiányként éltek meg?
VE: Az itt töltött évek alatt kitárult a világ előttünk. Lehetőségünk adódott megismerni idegen országok népét, kultúráját. Fölfedeztük, hogy több az, ami összeköt, mint az, ami szétválaszt. A Magyarországon szerzett kulturális alapunk segített keresni és észrevenni az összekötő szálakat. Például ki gondolta volna, hogy a svéd Nemzeti Múzeumot és Magyar Tudományos Akadémia épületét ugyanaz a személy, Friedrich Stüler tervezte?
VL: Ha összegezi szeretnénk az itt töltött évekek, úgy érezzük, hogy sokkal gazdagabbak lettünk szellemileg, megismervén más kultúrát, ugyanakkor magyarságtudatunk is megerősödött. Soha nem tagadtuk meg, honnan származunk, és sikereink a magyarság hírnevét öregbítik.
Köszönjük a beszélgetést!
Kérdezett: SJ