Beszélgetés Zelei Mária nénivel, 1947-es magyar munkavállaló emigránssal

Néhány évvel ezelőtt egy újonnan szerveződött magyar társaságban arra figyeltem fel , hogy egy fiatal hölgy harmadgenerációs svédországi magyarként mutatkozott be. Ez különösnek, ugyanakkor örvendetesnek és bíztatónak tűnt. Gyorsan visszaszámoltam: kétszer 25-30 év, az már 50-60 év, nagyszülei tehát talán 56-nál is előbb érkezhettek ide. - De honnan, miért és mikor? És hogyan sikerült az unokának is tökéletesen megtanulnia magyarul, miért ragaszkodik a magyar társasághoz (is)? Sorjázó kérdéseimet leírtam, és eljuttattam újdonsült ismerősöm, Gabi nagyszüleinek, a Katrineholmban lakó Zelei házaspárnak. Mindketten nyolvcan év fölöttiek, szellemileg tökéletesen frissek, de lévén, hogy Jóska bácsi éppen kórházban volt, a válaszokat Mária néni küldte el szép, szálkás kézírással.

 

 

Egy dél-borsodi faluban laktunk, Négyesen, a szüleinknél. Mivel a mi családunkban szokás volt külföldön dolgozni, és édesapám is, nagyapám is amerikások meg kanadások voltak (ugyanígy a férjem anyai nagyapja is), mi is szerettünk volna külföldre menni dolgozni. Édesapám a ”cserevilág” idején megkérdezte az amerikai és a kanadai konzulátuson is, hogy van-e oda bevándorlás, de éppen akkor nem volt. Ott mondták neki, hogy a bácsi – mármint édesapám – ehhez különben is korán született. Ő erre hozzátette, hogy a gyerekei végett érdeklődött.

 

Később meghallottuk, hogy a svéd munkapiac mezőgazdasági és erdőmunkásokat keres. Jelentkeztünk a járási székhelyen, Mezőkövesden. Több orvosi vizsgálat után megfelelőnek találták a férfiakat; a feleségek és gyerekek mint hozzátartozók jöhettek. Négyesről öt munkás indult, három gyermektelen és kettő egy-egy gyerekkel. Egyedülállókat nem fogadtak.

 

 

Szüleinket, testvéreinket és a szegénységet hagytuk otthon. Nem volt igavonó állat, legfennebb egy-egy fejőstehén, ha akadt, családonként. Ásóval, kapával műveltük a földet; napraforgót, kukoricát, takarmányrépát és konyhakerti növényeket termeszettünk.

 

 

 

Svédországban abban az időben, 1947-ben élelmiszerjegy-rendszer volt (egyébként otthon, Magyarországon is), bár a falusiak önellátóknak számítottak és még cukorjegyet sem kaptunk. Egy nagy tanyára kerültünk, 600 hektár termőfölddel, 600 fejőstehénnel, 20 lóval és 39 üszőborjúval. A négy fejőmunkás – mindeniknek hangszórós rádiója volt! – kíváncsian és kicsit gyanakodva nézett ránk, hogy nem rontjuk-e le az órabért. Ez ekkor 1,43 korona volt az istállóban. A munka reggel 5-kor kezdődött, hogy a tejesautó az 50 literes kannákat a sok tanyáról idejében bevihesse a tejüzembe.

 

 

Öt, egyenként százfős csoportban jöttünk, egyhetes időközökben. Mi a harmadikkal érkeztünk; október 15-én hagytuk el Budapestet. Landskronában, a Citadellában helyeztek el először bennünket; innen jutottunk el közvetítők révén a különböző tanyákra.

 

A gyűjtőhelyről (ahol egy rend ruhát is kaptunk) aztán kikísértek bennünket Hessleholmra, a vonathoz. Lelkünkre kötötték, hogy Södertälje nevű állomáson szálljunk le – ott vár majd valaki a munkaközvetítőtől és útbaigazít. Ismételgettük az állomás nevét: Södertälje, - nehéz volt kimondani. Négyen utaztunk, egy másik falunkbeli házaspárral. Emlékszem, hogy a vonaton egy férfi vett nekünk két-két narancsot. Södertäljén a kalauz átadott bennünket az összekötőnek; ez elvitt egy cukrászdába, rendelt nekünk egy kanna kávét és egy tálcányi süteményt (akkor ismerkedtünk meg a ”kanelbullé”-val, a svéd fahéjas darázsfészekkel meg a Windsor-szelettel). Az órára mutatva megmagyarázta: ha ide ér a mutató, legyünk ismét kinn a peronon. Németül mondta – az uram a háborúból értett egy kicsit, így elboldogultunk. A megadott időben ki is álltunk a peronra,de előbb zsebkendőnkbe csavartuk a maradék kalácsot, gondolva a vacsorára – lesz-e vajon? Ismét a kalauzra voltunk bízva, aki feltessékelt a vonatra és elindultunk immár Eskilstuna felé. Itt tévedésből a külső állomáson szálltunk le mi négyen – nosza, szaladt az uram a tányérsapkás után, mutatta neki a vonatjegyeket, mire az a fülkéből telefonált a főállomásra és jött is értünk két autóval a munkaadónk és a fia. Mi, nők, az öregúrhoz ültünk be, a két férfi a fiatalhoz, és mentünk ”haza”. Őszi, esős este volt. A városban rengeteg biciklistát láttunk, a munkából tartottak hazafelé. Húsz kilométert autóztunk a sötétben, míg elértünk az urasághoz a kastélyba. Vacsorára zabkását, főtt tojást, tejet, sajtot kaptunk, aztán a gazda bácsi intett, hogy gyerünk.

 

Újra együtt akartunk utazni Jolánnal, a másik négyesi asszonnyal, de nekünk most az urammal a fiatal gazdával kellett mennünk – a szállásunkra (a másik házaspárt egy szomszédos gazdaságban helyezték el). Itt magyar szót hallottunk: egy balassagyarmati házaspár egy héttel előbb érkezett ide.

 

Minket állatgondozói-fejődei munkára osztottak be; eddigi útitársaink a szomszédban az üszőborjakhoz kerültek, de tulajdonképpen egy gazdasághoz tartoztunk.

 

Ez év karácsonyán az Eskilstuna Kuriren című lap riportot készített velünk; tolmácsként egy megmenekült zsidó fiatalember, Stern Salamon segített ebben. Ő különben bizonyos napokon a munkaközvetítőben is tolmácsolt.

 

Egy év múltán aztán a balassagyarmatiak elköltöztek és a négyesiek átjöhettek ide. Ekkor meg is szaporodtunk: nekünk fiúnk, a másik házaspárnak kislánya született. A babákat a Dániából átjött magyar pap keresztelte meg.

 

 

A balti államokból folyamatosan érkeztek menekültek. A második munkahelyére például egy észt állatgondozó helyére állt be az uram 1949. november 1-én.

 

 

Minket nem tanítottak meg svédül. Az akkori minimszerelnök azt mondta, hogy ezeknek a dél-európaiaknak itt túl hideg van; két év után úgyis visszamennek; kár ezekkel bajlódni. Beszéltünk hát kézzel-lábbal. A szomszédok segítekkel az élelmiszerjegyek felhasználásában, hogy le ne járjanak. Mi, kenyérevő magyarok, szívesen elcseréltük a kávéjegyet lisztjegyre.

 

 

Szorgalmasan leveleztünk a szüleinkkel, barátokkal. Nem érkezett meg ugyan minden levél, de mi azért folytattuk a próbálkozást. Két évet letöltöttünk az első munkahelyen, aztán úgy választottuk a következőt, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz az itt maradt három pár falubelinkkel meg néhány borsodi magyarral.

Itthon mindig magyarul beszéltünk. Amikor szülők lettünk, majd nagyszülők és dédszülők, akkor is. Édesanyáink 1958-ban meglátogattak bennünket – akkor találkoztak az unokájukkal. Boldogok voltak, hogy tudtak beszélni vele!

 

 

Zelei Mária és József 1947 decemberében,

a Fiholms Säteriben. Az Eskilstuna Kuriren

egykori felvétele.

 

 

1962-ben mi is hazalátogattunk a nyári szabadságon, 15 év után. Minden gyermek összebarátkozott a fiúnkkal. Szorgalmasan levelezett velük, végül csak egy kislánnyal folytatta a levélváltást. Fiúnk aztán három évre leköltözött Magyarországra és szakmunkásképző iskolába járt Miskolcon, majd 1969-ben feleségül vette levelezőtársát…

 

 

Az ideérkezett 500 magyar erdő- és mezőgazdasági munkásból körülbelül 150 visszament. Jártak a követségről hozzánk agitálni, ígértek mindent, ha visszamegyünk. Volt, aki erdész akart lenni, aztán csak téesz-tag lett, meg is bánta, de túl büszke volt visszajönni 1956-ban; ivásra adta a fejét; már régen odavan. Négy év istállói munka után gyári munkára vágytak a férjek, de hogy hagytuk volna ott a tanyát a nagy lakáshiányban? Végül egy másik négyesi családdal közösen vettünk egy kis házat Vingåker-ben. Sorsot húztunk: nekik egy szoba-konya, nekünk két szoba-konyha jutott. A férfiak az SKF-ben (Svens Kullager Fabrik –Svéd Golyóscsapágygyár) helyezkedtek el és napi 25 kilométert vonatoztak ezentúl oda-vissza.

 

 

Több 56-os magyart helyeztek városunkba. Egy házaspár a mai napig is itt lakik; az LM Ericsson telefongyárban dolgoztak.

 

 

Jó érzés magyarnak lenni. Mi nem megtűrt idegenek voltunk, hanem hasznos polgárai Svédországnak.

 

 

Legkedvesebb otthoni emlékem, amikor az uram hazajött a háborúból 1945 május 18-án, pünkösd péntekjén. Itteni legkedvesebb emlékem a fiam születése 1949-ben, Eskilstunában.

 

 Kérdezett: Sántha Judit