Tompa Anna: Kedves Ildikó, a tábor magyar anyanyelvünket gondosan őrző nagymamája! Több mint 30 éve ismerjük egymást. Te a sölvesborgi protestáns gyülekezet alakulásában, jómagam főleg a Svédországban frissen letelepedett magyar családok fiataljainak valamiféle egyesületbe, közösségbe toborozásában jeleskedtem.
Egy egyházi rendezvény kapcsán találkoztunk először. Mivel mindketten magyarságunkhoz ragaszkodó, többgyerekes asszonyok voltunk (vagyunk), hamar ráéreztünk egymásban a rokonlélekre, a hasonló érdeklődési körre. Bár mindketten megmaradtunk választott utunkon, te az egyházi, én a civil vonalon, egy idő után elkerülhetetlen volt munkálkodásunk találkozása. A magyar nyelvápolók egyesületének megalakulása kapcsán indult el és vált egyre szorosabbá az együttműködésünk. Hiszen majdnem egyszerre indult el a Kékvirág Tábor és az „Ige és anyanyelv” versmondó és Bibliaolvasó verseny. Mesélnél erről?

Tóth Ildikó: 1996-ban a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösség vezetősége, akkori főfelügyelője, Veress Zoltán író kezdeményezésére „Ige és anyanyelv” címmel versmondó és bibliaolvasó versenyt hirdetett meg. A Pünkösdi Gyülekezeti Napok keretében Tångagärdén, a Gyülekezeti Otthonban. A felhívásban leszögeztük, hogy a versenyen vallási hovatartozástól függetlenül mindenki részt vehet.

TA: Volt érdeklődés?
TI: Eleinte főleg a szülők részéről volt nagy a lelkesedés. Hosszú lenne elmesélni, milyen nehézségek adódtak a szervezés folyamán, a lényege a válasznak az, hogy 16 éven keresztül jól működött a rendezvény. A Gyülekezeti Otthonban 1997-től 2012-ig minden év pünkösdjén legalább 30 versenyző gyűlt össze. 15 év alatt közel 200!
És itt térek rá a mi kettőnk munkájának egybefonódására. Az általad szervezett anyanyelvi tábor, a Kékvirág helyszíne szintén a tångagärdei Gyülekezeti Otthon volt, és ezen a pünkösdi egyházi rendezvényen szereplők is részt vettek. Az „Ige és Anyanyelv” a tavasz végén, a „Kékvirág Tábor” nyár közepén. Érthető, hogy a legtöbb gyerek emlékeiben összemosódik a két rendezvény.

TA: Együtt dolgozunk a Nyelvvédő Egyesületben, melynek mai napig is titkára vagy. Emlékszel, mikor kapcsolódtál bele a tábor munkájába?
TI: Természetesen, hiszen ifjabb unokáink majdnem egyidősek, és a pünkösdi rendezvényre magunkkal vittük őket is. A tábor vezetősége, indításkor, írni-olvasni már tudó, tehát iskolás gyerekekben gondolkodott. Mikor felvetetted, jó lenne a kicsikkel is kezdeni valamit, hisz sok táborozó gyereknek van ifjabb, táborba vágyó testvére, egyetértettem veled.
A Kristianstadi Magyar Egyesületben a kétezres évek elején magyar foglalkozást vezettem, úgynevezett játszóházat. A jelentkezők egyéves korútól tizenévesig minden korosztályt képviseltek. Lehet, merész, de sikeres volt a kezdeményezés. Az itt, meg a szavalóversenyen szerzett tapasztalatom bátorított fel arra, hogy rábólintsak a javaslatodra, hogy indítsuk el a Kékvirág tábor óvodáscsoportját is. Boldogan vállaltam magamra a foglalkoztatásukat. Soha olyan érdeklődő, hálás csapatot, mint a kezdő óvodásaim!
Éveken keresztül én „sajátítottam ki” a kicsik csoportját, természetesen nem egyedül, mindig akadt egy-egy segítőtársam. Sokszor sokkal képzettebb nálam. Az én erősségem éppen a profizmus hiánya volt. Másként álltam a tanításhoz. Ahogy idősödtem, fizikailag lassan kikoptam az örökmozgó gyereksereg mellől, de egyre több részt vállaltam az anyanyelvi játékok szerkesztésében. Profán módon, én nem a nyelvtanra összpontosítok, hanem a szókincs játékos fejlesztésében látom a sikeres nyelvtanulás titkát.

TA: A Nyelvőrzők egyesületének nem csak titkára, de krónikása is vagy. Munkánkkal kapcsolatos dolgokról tudósítasz a Híradó Őrszavaknak szentelt oldalain. Az aktuális értesítések, beszámolók, tábori hirdetések stb. mellett mivel töltöd meg a rovatot?
TI: Pár éve szembesültem azzal a ténnyel, hogy az Anyaországból, és annak elcsatolt részeiről Svédországba emigrált, újabban kitelepült magyarok közül vajmi kevesen tudnak a svéd emberek mindennapjairól. Mi az, amiben hasonlít, és mi az, ami eltér a magyar szokásoktól? Hogy néz ki egy „svédasztal”? Mi a kedvenc ünnepi eledele a különböző tájegység lakosainak? Hiszen már az is csoda, hogy egy nyelven beszélt ez a hosszú ország eléggé gyér lakossága. Az ilyen dolgoknak járok utána, és igyekszem, ha nem is tudományos pontossággal tálalni, de legalább felkelteni az olvasók érdeklődését a téma iránt. Szerintem ez hozzájárulhat ahhoz, hogy kicsit jobban becsüljük választott otthonunkat, mindannyiunk Rodostóját. Zágont úgysem feledhetjük!

TA: A tíz, táborban eltöltött, naponta szinte 16 órai munka mindnyájunknak fárasztó, nem könnyű. Mégis mi ad erőt neked, mi az, ami számodra vonzó ebben a munkában?
TI: Azt hiszem, ez csak egy költői kérdés, hiszen tudod a választ. Ugyanaz a lelkesedés, elkötelezettség a mozgatórugóm, mint tinéktek, a Kékvirág tábor többi szolgálattevőjének. Boldoggá tesz a sikeresség, a tábor hangulata, az, hogy minden felnőtt, senkitől sem kényszerítve, „dalolva és boldogan” vág bele ebbe az igazán összetett, türelmet, erőt igénylő munkába. Hogy a munkás nap után van még lelkesedés és erő a napi összegző gyűlésre. Hogy a szélrózsa minden irányából összeverődött csapatnak estéről estére van igénye szellemi munkára, és lelkesen találják ki, oldják meg a házi Aktiviti egyáltalán nem könnyű kérdéseit. Mivel a feladatok szerkesztése, kitalálása szintén az én dolgom, együtt izgulok mindkét csapattal, sikerességükön mintegy tesztelve képességeimet.

TA: Ahogy látom, képességeid nem merülnek ki az Aktiviti-feladatok gyártásában. Hiszen a Híradó Mese-, meg a Gyerekszáj rovatát is vezeted.
TI: Igen, így igaz. Szeretem ezeket a feladatokat, bár sokszor elbizonytalanodom, visszajelzés híján nehéz megítélnem, egy magamfajta meséhez elég-e a szeretet? Úgy érzem, jót tenne némi bírálat, egy kevés téma-ötletet is megköszönnék. Szárnyakat adna a fantáziámnak. Vagy inkább fékre lenne szükségem? Bár ebben segít az idő múlása!

TA: Köszönöm szépen a beszélgetést, remélem, még sokáig dolgozhatunk együtt!
Boldog karácsonyi ünnepeket kívánok!