- Kedves vagy, és örvendek, hogy így érzed. Nincs titkom. Egyszerűen: szeretem az embereket. Soha nem elemeztem a viselkedésemet, de azt hiszem, azt, hogy ilyen vagyok, azt édesapámnak köszönhetem. Az ő életfilozófiája hatott rám: ”Vesd el előítéleteidet. Minden ember érték a maga nemében. Függetlenül a társadalmi pozíciójától, foglalkozásától, képzettségétől. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Hagyj magadnak időt arra, hogy az emberek megmutathassák neked az értékeiket.” Ilyen közhelyeket mondott nekem, valahányszor megpróbáltam – szerinte – elhamarkodott véleményt mondani valakiről. Megtanultam kivárni. Nem lettem úgynevezett emberismerő, de ráérzek az emberekre.  Amúgy eléggé gátlásos alkat vagyok, lehet éppen ez a tulajdonságom segített abban, hogy ráérezzek az emberi lélek sebezhetőségére. Még a legmagabiztosabb ember sem mentes az érzékenységtől.

 

 

 

- Örvendek, hogy tetszenek szerény írásaim. Őszintén szólva, még most sem nagyon hiszem el, hogy amit csinálok, azt értéknek találhatja valaki. Hiszen tulajdonképpen néhány iskoláskori irodalmi pályázaton való részvétel, meg a rokonsággal, baráti körömmel folytatott intenzív levelezés az egyedüli ”írói hátterem”. De még ez sem mondható bíztató erőgyakorlatnak, mivel nagynéném nem egyszer kritizálta leveleimet, mert szerinte úgy írok, ahogy gondolkozom: csapongva. Természetesen tudom, mi késztetett arra, hogy írni kezdjek. Az egész az unokáim születésével kezdődött. Régebben is érdekelt családunk története, a múlt, de most, idősödő koromban mértem fel és tudatosult bennem, hogy a szélrózsa minden irányába szétszóródott családunk rokoni kapcsolatainak észbentartásával már a gyermekeimnek is problémája van, az unokák meg végképp nem tudnak semmit a gyökerekről.Legidősebb unokám négy évesen került Svédországba. Neki még voltak - ha elmosódottan is - emlékei Kolozsvárról. De itt, Svédországban született unokáim már csak turistaként láthatják a mi kedves helyeinket. Elsősorban az ő érdeklődésüket szerettem volna felkelteni szülőhazám iránt.

 

Az én életem meghatározó élménye volt az anyai nagyszüleimnél töltött idő. A honvágyam szorosan az ő birtokukra, környezetükre szűkült az idők folyamán. A birtokot otthon maradt unokatestvéreim eladták, és én elkezdtem leírni a gyerekkori emlékeimet. Így, ahogy mondani szokták, két legyet ütöttem egy csapásra: kiírtam magamból a kínzó honvágyat és egyúttal kevés ízelítőt nyújthattam unokáimnak unokatestvéreimmel megélt gyerekkori élményeimből.

 

 

- A családom számára mindenképpen rögzíteni szeretném a múltban velem történteket. Persze nem önéletrajzra gondolok, mert ha magamról kell írjak, akkor ”leállok”, nehezen fogalmazok.

Ijesztő ez a rohamos fejlődés, egyik napról a másikra tűnnek fel újabb és újabb technikai csodák és mennek feledésbe óhatatlanul múltunk, sőt közelmúltunk kedves tárgyai, emlékei. Az otthoni, megszokott környezetben talán nem annyira feltűnő ez a folyamat, mint itt, a technikailag fejlettebb nyugaton.

 

Mikor valaki elkezd visszaemlékezni, és főleg írásban rögzíteni ezeket az emlékképeket, nehezen - vagy talán nem is lehet elzárni az emlékek folyamát. A gondot éppen a bőség zavara okozza. Mindenképpen válogatni kell, mert nem biztos, hogy minden emlékkép rögzítésre érdemes. Habár egyre többen bíztatnak éppen arra, hogy igenis aprólékosan, a látszólag kicsi dolgotat is megemlítve írjak életünkről.

 

 

 

- Elsősorban az egyházi tevékenységemet említeném. Egyik alapító tagja vagyok a Sölvesborgi Magyar Protestáns gyülekezetnek, amely hivatalosan 1991-ben alakult meg. A kezdetek óta ellátom a felügyelői feladatokat. A Svédországi Magyar Protestáns Gyülekezet Egyháztanácsa 1991-ben titkárának választott, ezt a feladatot azóta is ellátom. Később1994-ben a Svédországi Magyar Nyelvvédő Egyesületnek, néhány év megszakítás után az Őrszavak-Custos Magyar Nyelvvédő Egyesületnek lettem a titkára. Mikor második unokám óvodás korúvá érett, a Kristianstadi Magyar Egyesület keretében létrehoztam egy játszóházat. Kéthetente tartottunk foglalkozást: tanítottam magyarul játszani a gyerekeket. Ezek a találkozások sok örömet nyújtottak, de sajnos, egészségügyi okok miatt abba kellett hagynom a rendszeres foglalkozást. Az anyanyelvi táborban akkor kezdtem el dolgozni, mikor már vihettem magammal az unokáimat. Tulajdonképpen velük és miattuk kezdtünk el óvodáskorúakkal is foglalkozni. A tábor szervezőinek is voltak hasonló korú gyerekei, unokái, így állt össze a kis csapat. Oktatásukhoz felhasználtam a játszóházban szerzett tapasztalataimat. A tábori foglalkozásokból unokáim régen kinőttek már a kezem alól, de mindig jön utánpótlás; ennek örvendek, hiszen a kicsik jelenléte teszi családiassá a táborunkat.

2008-tól elvállaltam a Híradó gyerekrovatának a szerkesztését, és tudósítója vagyok a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége negyedévenként megjeleő online újságának, az Őrszavaknak is.

Minden olyan munkát fontosnak tartok, amely magyarságunk fenntartását, gyökereink ápolását  szolgálja

 

 

- A verseny kiírásának az ötlete Veress Zoltán író barátom, egyházunk hajdani főfelügyelőjének az érdeme. Az enyém a megvalósítás. Amikor meghírdettük a versenyt, nem gondoltam, hogy teljesen magamra maradok a szervezéssel, rendezéssel. Hogy így történt, abban nagy mértékben belejátszott egyrészt az, hogy nem igazán sikerült gyümölcsöző együttműködést kialakítanom a svédországi hivatásos magyar tanárokkal, másrészt az az eltökéltségem, hogy ha már elkezdtem valamit, ami a magyar gyerekeknek jó, azt nem hagyom abba csak ezért, mert nehézségekkel jár a szervezés. Eddig több, mint 150 gyeremek és ifjú vett részt a megmérettetésen.

Olyan büszke vagyok ezekre a gyerekekre, ifjakra, mintha mind a sajátom lenne! Nagy öröm, hogy ennyi év után még mindig van érdeklődés a rendezvény iránt.

Az alkalmi ruháim különben nem csak neked tetszenek. Amikor először öltöttem magamra a magyaros stílusú estélyi ruhámat, az akkor hat éves Oscar unokám elismerően mondta: -”Mama, te most olyan vagy, mint egy tudós nő”. Lám-lám, mit tesz a ruha!– mondom én.

 

 

- Erdély fővárosából, Kolozsvárról kerültem Svédországba, 1987-ben. A ”hogyan” kérdésre is egyszerű a felelet: vonattal, Norvégiába szóló vízummal ellátott útlevéllel. Ha azt kérdezted volna, hogy miért? Erre a kérdésre adott felelettel oldalakat tölthetnék meg. Szerencsére nem kérdezted. A Kolozsváron maradt három felnőtt gyerekem, vejem és Balázs nevű unokám két évvel később csatlakozhattak hozzám. Fiatalabbik lányom már itt talált svéd élettársra, az ő frigyükből született Oscar és Tünde, akik mindketten szorgalmas résztvevői a Híradó meseíró versenyének. Legfiatalabb unokám Viktor, Levente fiam gyereke is gyönyörűen beszél magyarul, remélem ő is megszereti a anyanyelvi táborunkat.

 

 

- Mint a legtöbb anya, én is a gyerekeimre vagyok büszke. Arra, ahogyan megállják a helyüket az életben, hogy együtt sikerült minden nehézséget, bajt legyőzni. Unokáim magyar tudására, magyar érzelmeire, iparkodására, jó magaviseletére.

 

 

- Svédország területileg közel kétszer akkora, mint a történelmi Magyarország; az idekerült magyarok szétszórtan élnek az országban. Főleg a nagyvárosokban és az azokhoz közeli településeken, ipari központok közelében telepedett le a történelmi Magyarországról különböző időkben, különböző okokból kifolyólag ideérkezett magyarság. Ezen embercsoportok között egy a közös nevező: a magyar nyelv, a magyar származás. De családi, nevelési, politikai hátterük merőben eltérő. Ez az a sajátossága a svédországi magyaroknak, amely említésre, sőt tanulmányozásra érdemes. Valamilyen módon rávenni ezeket a csoportokat, felkelteni az érdeklődésüket egymás sorsa iránt, arra, hogy közeledjenek egymáshoz, akarjanak találkozni, ismerkedni egymással. Megnyitni, egyengetni ennek az egymásra találás lehetőségének az útját nevezem igazi, (magyar)embert próbáló feladatnak. Próbálkozások történtek már, ha nem is látványos eredménnyel. Remélem, fel tudtam kelteni valakinek az érdeklődését erre a ránk váró feladatnak a megoldására.

 

 

- Van egy mottóm, amit megosztanék minden olyan lelkes magyar emberrel, aki önzetlenül dolgozik a magyarság fennmaradásáért. Nagyon igaznak érzem Dag Hammarskjöld svéd politikus mondását, mely szerint “ a magányt nem az teszi rettenetessé, hogy nincs, akivel megosztanám a terheim, hanem az, hogy nincs akinek a terhét elvállalhatnám”.

 

Jó lenne, ha mindenki, mielőtt elkezdene bármilyen közösségi munkát, tisztázná önmagával azt, hogy amit csinál, nem csak a köznek, de saját magának is jó.

Bármi motiválja is, úgy kezdjen bele ebbe a munkába, hogy előre tudnia kell:

 

- ezért a munkáért nem kap fizetést, ellenkezőleg, sokszor a saját zsebéből kell fedezzen kiadásokat, de ezt a kívülállók nem hiszik el neki;

- munkáját a legritkább esetben ismerik el;

- a munkatársain kívül a legritkább esetben köszönik meg fáradozását.

- munkáját nagyon gyakran kritizálják, és a legtöbbször pont azok, akik az égvilágon semmit sem tesznek azért, hogy jobb legyen;

- sokszor megsértik, nem értik meg, nem méltányolják, - még azzal is számolni kell, hogy esetleg kigúnyolják;

- ha mindezeket tisztázza magában, és mégis úgy határoz, hogy dolgozni kezd, akkor tegye azt folyamatosan, amíg egészsége engedi.

 

Újabb idézettel szeretném ezt a témát lezárni, amelyet Brunszvik Teréz, Martonvásár Úrnője, a magyar óvodai oktatás megalapozója, Beethoven ”halhatatlan kedvese” mondott: ”Tedd mindig a jót, mit szíved sugall, de hálát ne várj érte, úgy folyamatosan boldogíthatsz és boldog lehetsz.”

 

 

Tóth Ilona

 

 

 

 

- 2002 óta vagyok a vezetőség tagja, igaz kezdetben nem voltam nagyon aktív. Mint ahogy a vezetőségnek ma is vannak kevésbé aktív tagjai, így volt ez régebben is. Különböző életfázisokba kerülünk, vannak évek, mikor éppen mást kell prioritálni. Természetesen összefügg ez azzal is, hogy a gyermekeink, akikért végül is munkálkodunk, igénylik-e, azaz elfogadják-e, amit munkánk gyümölcse, az anyanyelvi tábor tud nyújtani.

 

Mint ahogy minden önkéntes munkánál előfordul, vezetőségünk tagjai is változó hatásfokkal vesznek részt a munkában. Minden segítségért, munkáért hálásak vagyunk, s ha éppen úgy alakul valamelyik társunk élete, hogy kevesebb időt tud erre a munkára fordítani, ezt elfogadjuk és feladatait átvállaljuk. Emiatt néha akadozik a munka; akik átvállalják a feladatokat, azok előtt igencsak feltornyosul a tennivaló. De a munkának ilyen feltételek mellett is haladni kell, tehát mindent megteszünk, amit tudunk. Mindig lehet valamit jobban csinálni; a jó a végtelenségig fokozható. Elfogadjuk a szülők építő kritikáját, de nagyon hálásak lennénk, ha munkánkhoz segítő kezet is nyújtanak és építő jellegű kritikájukat, ötleteiket tettekre váltanák. Jó pár szülő ezt meg is teszi.

 

 

- Székely vagyok. Erdélyben születtem, Kézdivásárhelyen, anyám a Vadadi Filep tősgyökeres marosvásárhelyi család (melynek egyik tagja többek közt a Bolyai gimnázium alapítója volt) ivadéka, apám ősi lófő székelyek leszármazottja. Gyerekként jöttem Svédországba anyámmal és három testvéremmel. Mi, gyermekek szülői örökségként hoztuk magunkkal az erdélyi magyar ember sajátos kultúrigényét és nemzeti öntudatát. Eme örökséggel a batyunkban természetes volt, hogy bekapcsolódjunk a svédországi magyar életbe. Kezdetben a tångagärdei cserkésztáborokban vettem részt, később, az egyetemi tanulmányok, majd a gyermeknevelés évei alatt inkább csak alkalmi résztvevője voltam az itteni magyar kulturális életnek. Aztán, ahogy a lányom lassacskán felcseperedett, immár szülőként újra bekapcsolódtam a magyar munkába.

 

 

- Magyar társaságot, jó hangulatot, azt, hogy valami kellemesnek és jónak a részei lehettünk. Ahol környezetünk elfogad olyannak, amilyenek vagyunk.

 

 

- Anyám éveken keresztül volt aktív tagja előbb a strömsnäsbruki, majd a jönköpingi magyar egyesületnek. Mindkét egyesületben pezsgő magyar élet folyt. Anyám álmodta és valósította meg a Svédországi Magyar Ifjak Társaságát, a SOMIT-ot, s ugyancsak az ő dédelgetett szellemi gyereke az Õrszavak egyesület, ezen belül is a magyar nyelvi tábor. Ezzel nőttünk fel, életünk szerves része volt, felnőtté válásunk, életre ébredésünk háttere. Természetes volt, hogy mi is részei vagyunk mindennek.

 

 

- Fontos, mert identitásunk komoly része a múltunk, gyökereink. Életünkben fontos a jelen, de ahhoz, hogy megtaláljuk a helyes irányt, ismernünk kell múltunkat, gyökereinket. A múltunkat jelenünkkel összekötő vonal meghosszabbítása a jövőnk. Múltunk, gyökereink ismerete tengelyt, egyensúlyt ad életutunkhoz és valamelyest a célt is meghatározza.

 

 

- Minden magyar szóért meg kell küzdenünk, dolgoznunk gyermekeinkkel, mert minden megtanult szó, mely elhangzik gyermekeink ajkáról, egy diadal, végtelen öröm, és a megmaradás reményét élteti. Erdélyben is, ahol születtem, küzdenünk kellett megmaradásunkért, ezt a küzdelmet szüntelenül és fáradhatatlanul itt is folytatnunk kell, mert mást nem tehetünk. Mert bár svédekké is lettünk, azért a múltunkat, gyökerünket nem szakíthatjuk ki a szívünkből. Magyar vagyok, mert annak születtem, s magyarul cseng a lelkemben a hit. De azt sem tagadom, hogy svéd is vagyok s a választott hazám a jelenem, a létem, a mindennapom. szívemben pont úgy ég a svéd himnusz, mint a magyar. Sokan nem szívesen hallják egy magyartól, ha svédnek is vallja magát, de ez a jelenünk. E jelennek meghatározó része a magyarságunk is, de a jövőnk itt van, ez immár gyermekeink és unokáink szülőföldje s az a föld, mely minket ápol s majd eltakar.

 

Többek között ez az érzés késztetett arra, hogy a gyermekem, családom, munkám mellett valami mást is tegyek az új hazámért, azért a társadalomért, amelyben élek, amelyben itthon vagyok s amelyben gyermekem jövőjét egyengetem. Hivatásom mellett ezért vállaltam azt, hogy tűzoltóként dolgozzam.

 

 

- Tanult szakmám a média- és kommunikációs tudomány, tehát kommunikációs szakember vagyok. Eddigi pályafutásom során főként PR–el és piackommunikációval foglalkoztam. Jelenleg a mullsjöi önkormányzatnak vagyok a sajtószóvivője és kommunikációs felelőse, valamint az otthongondozásba bevezetendő privát alternatívák projektvezetője.

E mellett tűzoltó vagyok. Ez a munka számomra rengeteg kihívással jár, de óriási lehetőséget is jelent, mert segíthetek embertársaimon, és ez által bizonyíthatom ragaszkodásomat új hazámhoz.

 

 

Erre a kérdésre inkább Eszter lányom feleletével válaszolok: „Nagyon jó együtt lenni más magyar gyerekekkel, találkozni régi és új batárokkal. A tábor olyan, mint egy második otthon, mindenkit ismerek és mindig öröm újakat megismerni. Ennyi magyar ritkán van egy helyen – élvezek egész nap magyarul beszélni. A táborban erősítem a magyar oldalamat – svéd is és magyar is vagyok.”

 

 

- Ismét csak a lányom szavaival felelek: „Klasszak a csoportmunkák. Meg jó együtt lenni a magyar gyerekekkel, ifjakkal. De nem jó korán kelni.”

 

 

- Alapjában véve adminisztrációs feladataim vannak. Alig van vége egy tábornak, máris kezdjük tervezni a következőt. Aztán január-februártól gyakorlatban is elindul a szervezés: a pedagógusok meghívása, az utaztatások optimális és gazdaságos szervezése. Később a beiratkozott gyermekek csoportokra osztása, a csoportokhoz pedig pedagógusok, kisegítők kijelölése, amiben segíthetek. Igyekszünk minden csoporthoz egy női és egy férfi pedagógust találni – fontos, hogy a táborozóknak mind nő, mind férfi példaképe legyen. Figyelünk arra, hogy a két pedagógus közül az egyik feltétlenül „régi”, legyen – ez segíti a munka gördülékenységét. Olyan, aki már ismeri a tábor lehetőségeit, a tábor működését és – mivel a gyerekek (táborozók) nagy része évről-évre visszatér - ismeri a gyermekeket is. Nagy feladat a szállások elosztása. A gyermekek egyéni kívánságaihoz is igyekszünk igazodni, a barátokat, barátnőket egy csoportba, ugyanabba a szobába beosztani. A tábor kezdete előtt olyan az egész szervezés, mint egy óriási mozaik kockái, amelyet többféleképpen lehet összetenni, s mikor már úgy tűnik, hogy összeállt a kép, akkor újra darabjaira kell bontani, naponta akár többször is újra meg újra összerakni, hogy az optimális kombinációt kihozzuk belőle. A munkám nagy része tehát még a tábor előtt folyik. A tábor kezdetével aztán a gyerekeket beírni, adataikat adminisztrálni kell, tablót, emléklapot kell készíteni – ez is az én feladatom.

 

A legutóbbi táborban sajnos nem tudtam végig jelen lenni, szolgálatban voltam a tűzoltóságon. Ezért az idén nem dolgoztam csoporttal, de a tavaly belemerészkedtem a csapatvezetői munkába. Az ifikkel dolgoztam: táborvezetői felkészítés, a táborszervezés megismertetése volt a főcél. Az ifjakat bevontuk a tábor vezetésébe, aztán ők hétpróbát szerveztek; Palcsó Attila felvidéki lelkész (a tábor egyik erőssége) segítségével filmet is forgattak a tábor életéről. Felmérést készítettek mind a gyermekek, mind a felnőttek között arról, hogy mi az, amit kedvelnek Tångagärdén, miért jöttek táborozni. A felmérés eredményeként felszínre került az, hogy mi fontos a táborozóknak: a változatos programok, a sok jó barát, az öröm, a vidámság, a játékos tanulás, az egész évre elegendő sok szép emlék.

 

S ez az, ami továbbra is erőt ad nekünk, szervezőknek ahhoz, hogy a sok munka, a szűk anyagi keret ellenére véghezvigyük a lehetetlent, folytassuk a tábor életben tartását. A sok felnőtt ingyen, pihenőszabadságából áldozva dolgozik a táborban, gyermekeinkért kiteszi szívét-lelkét, hogy jól érezzék magukat, hogy tanulhassanak, hogy megmaradjon bennük a magyarság szikrája. Kívánom, hogy adjon a jó Isten erőt ezeknek a lelkes embereknek, hogy tovább végezhessék ezt a fáradságos munkát, amit másképpen nem is lehet tenni, csak szeretetből és elkötelezettségből.

Köszönöm szépen a beszélgetést!

 

Kérdezett: Tóth Ilona

 

 

 

Beszélgetés Tóth Károlyné Szűcs Ilonával, az Őrszavak Egyesület vezetőségi tagjával

 

 

 

- Természetesen van egy önképem, amely jobb esetekben és nagyvonalakban hasonlít ahhoz, ahogy esetleg mások látnak vagy megélnek engem. De azt is tudom, hogy mi, emberek, általában annak alapján éljük – s gyakran ítéljük - meg a másik embert, ahogyan az hat ránk, ezt a hatást pedig a saját belső-külső logikánk alapján értelmezzük. Ez akkor is igaz, ha munkatársi kapcsolatban vagyunk egymással, bár akkor nyilván az elvégzendő munka a meghatározó.

Érzelmi beállítottságú ember vagyok, ezért rengeteg energiámat veszi el az, hogy az engem ért hatásokat szelektáljam, integráljam. Igaz ez a szellemi tevékenységre is: amit nem tudok érzelmileg integrálni, azzal ugyan intellektuálisan számolok, de igazi fejlődésemre nem szolgál.

Mindig szorongó ember voltam, tudod olyan, aki úgy érzi, a világban elforduló hibákért, bajokért, visszásságokért is felelős, ha nem is hibás benne. Biztosan megélted már Te is, hogy ha a színházban a színész ajkáról hamisan hangzik a szöveg, akkor te szégyelled magad. Hát, valami ilyesmi. Ráadásul pesszimista beállítottságú ember vagyok, megáldva jó adag idealizmussal. Életem jó része eltelt, mire mindezt be tudtam látni, s elfogadtam, hogy én így működöm. Azóta kevésbé hatnak rám mások, és kevesebb a belső konfliktusom is. Ma már úgy tekintem, hogy az önmegismerést és az önnevelést sorsfeladatul kaptam, s azt remélem, azáltal, hogy ezt elfogadom, az én egyéni milyenségemnél sokkal fontosabb és nagyobb összefüggésekbe is betekintést nyerhetek.

 

 

 

 

- Sohasem zavart a korom, kivéve talán 18 évesen, amikor mindenki elmondta, hogy milyen szép korban vagyok; nagyon boldognak kellett volna lennem miatta. Nem voltam az, de akkor megtanultam, hogy az ember - vagy legalábbis én – így működik: bármiben van részed, nem az a fontos, hogy az objektíve milyen, hanem te hogyan éled meg, mit jelent neked, mit tudsz vele kezdeni.

1958-ban születtem Nagyváradon. Váradhegyalján éltünk, Nagyváradtól kb.hét kilométerre. Közigazgatásilag Váradhoz tartozott, de inkább falu jellege volt, különösen, hogy az ottlakók jó része mezőgazdaságból élt. Szüleimnek első gyermeke voltam; édesanyám éppen húsz évvel idősebb, mint én. Anyai nagyszüleimnek én lettem az első unokája. Mindezt csak azért jegyzem meg, mert ezek a tények meghatározóak voltak az életemben. Húgom közel kilenc, öcsém pedig tizenegy évvel utánam született. Sokáig részem volt az egyedüli unoka kiváltságaiban, aztán meg abban, hogy a tesvéreimnek pótmamája lettem. Mindkettőért nagyon hálás vagyok a sorsnak.

Nyolc osztályt a Hegyen végeztem, 9–10-be Váradra jártam. Utána dolgozni kezdtem egy cipőgyárban, és estiben történelem-filozófia szakon folytattam a tanulmányaim. Az első félév után vezették be azt a rendeletet, mely szerint magyarul ezeket a tárgyakat nem oktathatják, így átiratkoztam mechanika szakra, mert az magyarul volt. Itt érettségiztem. Főiskolára Göteborgban iratkoztam be, 43 évesen. Szocionómiát végeztem, aztán az egyetemen két évig vallástudományt tanultam. Nagyon élveztem tanulni, s igazán kiváltságos helyzetben voltam az utolsó évek alatt, mert akkor már a két nagyobbik gyerekünk is egyetemre járt, gyakran találkoztunk a szünetekben, s örökké volt megvitatnivalónk a tanultakkal kapcsolatban.

 

 

- Tizenkilenc éves voltam amikor Karcsival összekerültünk s ezáltal belecsöppentem egy szellemileg pezsdítő, tevékeny életbe. Õ akkor már gazdag tapasztalattal és gyakorlattal rendelkezett az Ady Endre Irodalmi Kör vezetésében és szervezésében; mellette magam is bekapcsolódtam, s később bekerültem a Kör vezetőségébe. Nagyon tevékeny és élménydús esztendők voltak, sokminden belefért ezekbe az évekbe. Még az is, hogy többekkel együtt magyar irodalmi lapot akartunk indítani Váradon, amiből ugyan az ismert politikai helyzet miatt semmi sem lett, de nagyon sok tapasztalati hozadéka volt.

1982-ben az Ellenpontok halálosan komoly kaland volt. Ezt akkor is tudtuk, hiszen azokban az években az ember kevesebbért is a szabadságával vagy az életével fizethetett. Amit azonban akkor mi Karcsival ketten még nem tudtunk – talán hála az Úrnak – az az, hogy egész további életünk alakulásában keservesen fontos szerepe lesz az Ellenpontok „utóéletének”.

Azt szokták mondani, a tények makacs dolgok. Magam azonban ámulva tapasztalhattam, bizonyos esetekben milyen cinikus módon íródik a történelem, a népmesei elemeket a mítosz rangjára emelve.

Magam a szerkesztőségi megbeszélésekben, egyes anyagok legépelésében, a lap sokszorosításában vettem részt. A sokszorosított s alaposan becsomagolt anyagot - nagyon lelkiismeretlen módon - a szüleimnél helyeztem el megőrzésre, anélkül, hogy ők ismerték volna a csomagok tartalmát.

Nem akarok az Ellenpontoknál itt sokat időzni, hiszen az elmúlt húszvalahány évben több írás jelent már meg vele kapcsolatban. Könyv is jelent meg róla; dokumentumfilmet is készítettek a közreműködőkkel, amely többször került adásba különböző tévécsatornákon. A világhálón az Ellenpontok teljes anyaga is megtalálható.

Fontosnak tartom azonban elmondani: mennyire sajnálom, hogy az erdélyi magyarság történetében és életében az Ellenpontok (különösen a 8. számban közölt Memorandum és Programjavaslat) érthetetlen módon máig nem került méltó helyére. Meggyőződésem, hogy a megváltozott körülmények ellenére is lenne aktualitása, és széleskörűbb ismerete erősíthetné a közösségi tudatot.

 

 

- Három és fél évig próbáltunk otthonra találni Budapesten, aztán Göteborgban kötöttünk ki 1988-ban. Állandó letelepedési engedélyt nem kaptunk, ezért volt egy kilenchónapos kanadai kitérőnk is, ezután 1989-ben – immár a svéd letelepedési engedély birtokában – újra Göteborgba érkeztünk, azóta is itt élünk.

 

 

- Az önképzőköri táboroknak óriási szerepe volt abban, hogy jónéhány viszontagságos év után valahol otthon érezzük magunkat ebben a világban. Zsuzsa lányunk és Péter fiúnk – szinte azt mondhatom – ott nőttek fel, a már itt született Marci fiúnk pedig később az anyanyelvi táborban ismerkedett a sajátságosan magyar tångagärdei világgal. Nyaranta vele mentem a táborba, s kezdetben a kicsikkel foglalkoztam, később a nagyokkal sikerült megtalálnom a hangot. Az ott végzett munkán keresztül kerültem be a vezetőségbe is. A tanításon kívül az egyes táborok elméleti előkészítése és részben szervezése lett a munkám. De azt Te is tudod, hogy a szerepek nem különülnek el szigorúan ebben a mi kicsi csoportunkban!

Az elmúlt két évben tanítani, sajnos, nem tudtam. Marci is kinőtt a táborból, de ha odanő, akkor hozzuk majd Ebbát, az unokánkat.

A Szülők Iskolája nagyon a szívemhez nőtt; örülök, hogy sikerült néhány nagyszerű pedagógust, egyben remek embert meghívnunk előadást tartani, kicsit az ő meglátásaik alapján is önmagunk helyzetéről eltöprengeni, elbeszélgetni. Igazán kár, hogy a gyér érdeklődés miatt nem folytathatjuk.

 

 

- Én nem látok rá az egész svédországi magyar munkára. Természetesen minden érdekel, de az a szelete, amely az én szívemhez közelebb van a legfontosabb számomra. Talán mert gyerekekkel, ifjakkal foglalkozni egyfajta kegyelmi állapot: az ember úgy érzi, cselekvő részese lehet a Teremtésnek.

Magad is tudod, hányszor jártuk már körbe a hogyan-lehetnénk-jobbak gondolatkörét. Igazából nem tudom min és hogyan kellene változtatni. Meg aztán hiába próbálunk mi bármit, ha nem kapunk visszajelzést. Mindenkinek rengeteg a tennivalója a saját életében, nagyok a fizikai távolságok is az országban. Még azt sem hiszem, hogy az emberek egyszerűen érdektelenek. Inkább azt mondanám, hogy gyakran hamis értékek alapján prioritálunk ebben a mesterségesen felfokozott világban. S ezáltal rengeteg igazi örömtől fosztjuk meg magunkat és gyermekeinket.

 

 

Nem látom, Ildikó. De nem azért, mert pesszimista vagyok ebben a kérdésben. Csak szerintem nagyon kiszámíthatatlan. Nem tartozom a vészharangot kongatók táborába, már csak azért sem, mert akkor nem tudnék létezni, működni. Az biztos, hogy ha a család, a szülők, nagyszülők nem tesznek meg mindent, ami lehetőségük van és ami hatalmukban áll, hogy a gyerekeik otthon érezzék magukat a magyarságukban, akkor hiába várjuk a csodát. A mások hatása, a barátok, az egyesületi életben és közösségekben szerzett élmények és tapasztalatok nagyon sokat hozzáadhatnak, de az alapot, mint minden máshoz is, a család adja. Nem kell megijedni, ha nincs azonnali eredmény. Gyakran a gyerekeinknek sem könnyű, csak nem mindig beszélnek róla. Az, amit szeretettel, örömmel, természetesen adtunk tovább, élni és működni fog bennük. Lehet, hogy nem akkor és úgy, ahogy elvárnánk, de elveszni nem fog. Csak minden ki kell fussa a maga küzdelmes körét, hogy aztán megerősödve visszatérhessen az eredethez. Tudom, mert megtapasztaltam.

 

Kérdezett: Tóth Ildikó