Ha az 1849-es tavaszi hadjárat eseményeit filmszerűen idézzük fel magunkban, mindannyiunk előtt a fiatal hadifestő, Than Mór színpompás vízfestményei jelennek meg, amelyek valósághűen adják vissza a dicsőséges napok hangulatát. Than két képet festett a pürrhoszi győzelemnek is beillő tápióbicskei csatáról, kiragadván az összecsapás legválságosabb pillanatait, így a Tápió hídján végrehajtott szuronyrohamot is megörökítette, amellyel azon honvédtiszt hősiessége előtt hajtott fejet, akit gróf Leiningen-Westerburg Károly honvéd tábornok naplójában Magyarország első katonájának nevezett, de illették a „bátrak bátra” névvel is.

 

Földváry Károly ezredes

 

Leiningen gróf hősünkről kiváló személyleírást is adott naplójában: „Képzelj el egy kurta lábú, barna arcú kis embert, ki egy szemére vak, ki emellett mindig nagyon feltűnően öltözködik, ahogy csak szép férfiaknak volna szabad, és előtted áll Károly bácsim képe. – Első pillantásra rablónak tartanád, de ha ép szemébe nézel, annyi jóság és kedélyesség csillog benne, hogy elfelejted külsejét.” Ő pedig nem volt más, mint a gyergyószentmiklósi születésű Földváry Károly, aki ikertestvérével és öccsével együtt vitézkedett a magyar zászló alatt az 1848/1849-es magyar függetlenségi háborúban.

 

A felfelé vezető úton

 

Akár egy Jókai regény hősei is lehettek volna a Földváry testvérek, hiszen életútjuk igencsak kalandosra sikeredett, melyek zenitjén 1848/1849-es ténykedésük állt. Földváry Károly, Sándor és Lajos vérbeli katonacsalád leszármazottai voltak, édesapjuk századosként került nyugalmazásra, édesanyjuk pedig egy horvát tábornok leánya volt. Az 1809-ben született ikrek: Károly és Sándor katonai nevelőintézetben tanultak, majd a császári-királyi hadseregben szolgáltak. Földváry Károly négy évig, Sándor testvére 18 esztendeig ette a császár kenyerét. Mindketten gyalogos hadnagyként léptek ki a hadsereg kötelékéből. Öccsük, Lajos is követte példájukat. A Württemberg-huszárezred főhadnagyaként 12 évi szolgálat után vetette le a mundért. 

 

Földváry Károly Nyárádandrásfalván gazdálkodott igencsak kardos felesége, Thury Borbála oldalán, ikertestvére harmincadi ellenőrként kereste kenyerét Debrecenben, Lajos öccsük a gazdálkodás mellett ügyvé­deskedéssel is foglalkozott.  

 

1848 tavasza mindhárom Földváry életére döntő hatással volt. Földváry Károly 1848 júniusának közepén állott be főhadnagyként a szegedi 3. honvédzászlóaljba, amelynek parancsnokságát 1849. március végén kapta meg. Földváry Sándor először a debreceni 10. honvédzászlóaljnál szolgált, majd őrnagyként az egyik szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóalj parancsnokaként ténykedett a Délvidéken. Földváry Lajos katonai pályája kezdetben meredekebben ívelt felfelé, mint testvéreié. 1848 tavaszán a Pest-budai nemzetőrség egyik szervezője, 1848 nyarától az Országos Nemzetőri Haditanács gyalogsági osztályának főnöke volt. Honvéd őrnagyként egy pesti nemzetőr önkéntes zászlóalj élén harcolt a szerbek ellen. 1848 őszén előbb a kassai, majd a debreceni hadmegye parancsnoka, 1849. január 1-jén kapta meg ezredesi előléptetését, egyúttal kinevezték várőrségi csapatparancsnoknak Eszékre. Jelentős szerepet játszott abban, hogy a várőrség végül kapitulált a császáriak előtt

 

„A bátrak bátra"

 

Földváry Károly a tavaszi hadjárat kezdetén őrnagy volt. Akkor még senki sem gondolta erről a kis, fél szemére vak emberkéről, hogy két ízben is személyes bátorságán múlik a magyar fegyverek győzelme. Első ízben Tápióbicskénél irányult rá a figyelem, ahol a szorult helyzetbe került Klapka-féle I. hadtest támogatására megérkezett Wysocki-hadosztály régről rivális két, legendás hírű zászlóalja, a szegedi 3. (fehértollas) és a kassai 9. (vörössipkás) zászlóaljak katonái szinte egymásnak estek a Tápió hídjánál, versengvén az elsőként való átjutás dicsőségéért. A helyzetet Földváry Károly, a 3. honvédzászlóalj parancsnoka oldotta meg azzal, hogy a hídra lovával felléptetve kiragadta a 9-esek zászlótartójának kezéből csapatzászlajukat, „Nos, egyesülten előre!” – kiáltott, s így a két zászlóalj haragját félretéve, dacára az rendkívül heves gyalogsági puskatűznek, fergeteges szuronyrohamot hajtottak végre a hídon. Ezért a tettéért a csata után közvetlenül megkapta alezredesi előléptetését, pár nappal később pedig mellére tűzték a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát. Görgey tábornok Földváry bátor tettét így örökítette meg emlékirataiban: „(…) a 3. és 9. honvédzászlóalj pedig két irányból a hídnak tartott. Csatáraink a már a folyó innenső oldalára is előrenyomuló ellenséges csatárrajt első rohamra visszakergették a túlsó partra. Vetélkedve indultak ezután a nevezett zászlóaljak csapatai zárt rendben a híd visszahódítására; de ahelyett, hogy átrontottak volna rajta, a híd innenső végénél, amint összeértek, versengésből összekaptak. A 9. honvédzászlóalj a 3. honvédzászlóaljtól, és fordítva, erőszakkal el akarta vitatni az elölrohanás tisztességét. Szerencsére a 3. zászlóalj parancsnoka hirtelen véget vetett a nemes vetélkedésnek egy hősi rögtönzéssel. Gyors elhatározással kezébe ragadta a 9. zászlóalj zászlaját, az ellenséges kartácstűzön keresztül átvágtatott vele a hídon, s a következő pillanatban a haragos zászlóaljak együtt rohantak utána – a maga vitéz őrnagyának a 3., a maga zászlajának a 9. honvédzászlóalj.” 

 

Hat nappal később – április 10-én – Vácnál nem volt kegyes az időjárás a honvédekhez. A csúnya, esős időben Damjanich tábornok vezette III. hadtest támadása elakadt a város déli bejáratánál lévő Gombás-patak barokk hídja előtt, amelyet még idejekorán lezárt Götz tábornok gyalogsága.

 

A patthelyzeten Földváry Károly alezredes – immáron dandárparancsnokként – kívánt változtatni, aki tápióbicskei bravúrját akarta megismételni és megpróbálta kiragadni a híd előtt megakadt lengyel légió zászlótartójának kezéből annak hadijelvényét. Ám Leon Drezinski hadapród görcsösen kapaszkodott a zászlórúdba, s azt nem akarta semmiképp sem elengedni. – Feltehetjük a kérdést: Miért nem adta át a lengyel zászlaját? Emlékezhetünk arra, hogy Tápióbicskénél Földváry a 9. honvédzászlóalj zászlajával lelkesítette rohamra a honvédeket. A zászlótartót, mivel esküjét megszegte – hiszen csak élete árán válhatott meg a hadijelvénytől –, április 6-án főbe lőtték, így Drezinski hadapród semmiképp sem kívánt erre a sorsra jutni. 

 

Az első lovat ekkor lőtték ki Földváry alól. A „bátrak bátra” azonban kikászálódott hátasa alól, majd segédtisztje lovára pattanva a 3. honvédzászlóalj zászlajával kezében vágtázott fel a hídra. A 3-asok elhűlve figyelték parancsnokukat, akinek újabb lovát másodpercek leforgása alatt kilőtték alóla. Földváry a csodával határos módon ezúttal is sértetlen maradt – bár a csata után a fehértollasok zászlaján és Földváry egyenruháján 25 golyó ütötte lyukat számoltak össze. Ezen a haláltmegvető bátorságon még a császáriak is elcsodálkoztak, olyannyira, hogy Brandenstein százados, a hidat védő 12. vadászzászlóalj parancsnoka, elfelejtett tüzet vezényelni. Ezt használta ki az időközben beérkező 9. honvédzászlóalj és rohammal bevették a hidat. 

 

Somogyváry Gyula „A tűzoszlop” című történelmi regényében a következőkben emlékezett meg Földváry Károly váci bravúrjáról: „(…) kiugrat az utolsó kápolna elől Földváry Károly. Csontos, inas pejlova ijedten táncol alatta, ám a cigányképű emberke odatáncoltatja a lengyelek zászlótartójához, kiragadja a zászlót a lengyel őrmester kezéből, és „előré!”-t üvöltve indul meg vele a hídnak.

 

Őrült! A hősiesség őrültje! Istenkísértés!

Zuhog a tűz… 

 

A lengyelek kuporognak, lapulnak, és még így is hullanak, mint a pelyva, s nem mozdulhatnak, mert helyükhöz szögezi őket az öldöklő puskatűz…Mit akar Földváry? Hiszen ennek nincs semmi értelme!

 

Lám! Ott van, ni! A csontos pejló felkapja a fejét, féltérdre rogy, oldalt zuhan, és zuhan vele a lovasa is, és zuhan vele, a sárba, a zászló is…Abban a szempillantásban gomolyag támad körülötte, néhány lengyel, egy tiszt meg a zászlótartó, előrerohan, de előbb ér oda Elekes, a kis sárga kancán; körülötte a megvadult hármas honvédek… Hullanak, ritkulnak, Elekes lecsúszik a lova nyergéből és… Jóságos Isten! Földváry él, föltolják a sárgára, hanem a lengyelek már fölkapták a zászlójukat, s rohannak vele vissza, a golyózáporban.

 

- Földváry! Földváry! – ordítjuk őrjítő aggodalommal. De a kis Cigány ma fejébe vette, hogy ölre megy az ezerfejű halállal, odainti magához az utolsó kápolna mögül a hármasok zászlótartóját, és bal kezébe föllöki a percenként újabb lukaktól rongyosodó zászlót a magasba, és üvölt a hármasoknak:

 

- Előre!

Körülötte már alig van valaki talpon, de a hármasok most, mint a vihar, rohannak ki balról az útra, s a hősiesség eszeveszett szilajságával mennek a nagy szökésekkel előrevágtató, zászlós lovas után…

 

A hármasok ráözönlöttek az útra… bőgve rohannak előre… Földváry sárgája szinte már a hídra ér… a vadászok tüze zavarossá válik, már nem össztűz, csak nagyon gyors egyestűz… és – őrület! Megint lehanyatlik a zászló… A kis sárga a földön hempereg… s a hármasok úgy bődülnek föl, mint valami bikacsorda… Merő tömött sodrú özönlés az egész út. És: csoda! Hihetetlen csoda! Földváry talpra szökik, magasra löki a zászlót, gyalog rohan a hídra, a vadászok tüze dermedten némul el, és a hármasok, a kis Cigánnyal az élükön, mindent elsöprő „Hajrá!”-val ömlenek át a hídon!

 

Szörnyű volt! Csodálatos volt! Fölséges volt! Ez a kis ember a hősök hőse, le brave des braves, Magyarország első katonája…”

 

Lehet abban némi igazság, hogy az ikrek térben és időben elválasztva, de egymástól függetlenül is ugyanúgy cselekszenek. A tápióbicskei csata előtti napon a szenttamási sáncokat rohamozták a délvidéki honvéd csapatok. A védművek bevételében oroszlánszerep jutott Földváry Sándor őrnagynak, aki nem törődve az ellenséges kartácszáporral, alakulata zászlaját magához ragadva tört be elsőként az ellenség állásaiba. Haditettéért ő is megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát.

 

„Önre nemzetünk büszke, ezredes úr!"

 

A fenti szavakat – nem feledvén Földváry 1849-es hőstetteit - tizenhárom esztendővel később írta Kossuth Lajos, amikor Földváry Károly ezredes hozzálátott az itáliai magyar légió újjászervezéséhez. Ám addig történt egysmás a „bátrak bátrával”. A tavaszi hadjárat során tanúsított helytállásáért 1849. május 17-én megkapta a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát. Az adományozás indoklása az alábbiakat tartalmazta: „Alezredes úr függetlenségi harczunk nehéz ideje alatt vívott majd minden csatában nemcsak részt vett, hanem azokban magát erélyes hadiműködései, rettenthetlen, mondhatni oroszláni hősies bátorsága és vitézsége által mindenütt, de különösen a folyó évi ápril 10-én történt váczi csata alkalmával, – mikép is, mint a derék 3-ik zászlóalj parancsnoka előbb a lengyel légió, későbben saját zászlóalja lobogóját megragadva, bámulatos hidegvérűséggel a legsűrűbb fegyver- és röppentyűtűz között elébe rohant a Duna partján ostromló csapatoknak, s ez által az ütközet eldöntője és a véres nap hőse lőn, sőt bajtársaitól általánosan a legvitézebb harczfiul ismertetett el (...)” A nyári hadjárat alkalmával a III. hadtest egyik gyalogos hadosztályát vezette, s a szabadságharc végnapjaiban, augusztus 4-én lépett elő ezredessé. A világosi fegyverletételt követően Aradon november 5-én halálra, végül kegyelemből 18 esztendei várfogságra ítélték, ám 1850 júniusában kegyelmet kapott. Ikertestvére, aki 1849 nyarán a 104. honvédzászlóalj, majd a IV. hadtest dandár-, végül hadosztályparancsnoka volt, szintúgy 1850 nyarán szabadult fogságából. 

 

A három Földváry testvér közül Lajos – a család „fekete bárányaként” – 1857-ben osztrák, később magyar bárói címet nyert el, s 1881-ben hunyt el a Fejér vármegyei Pettenden.  Sándor is visszavonultan élt, a kiegyezés után a Borsod vármegyei honvédegylet tagja volt, egyúttal az apátfalvi kőedénygyár igazgatója. 1868-ban halt meg Pesten.

 

Természetszerű, hogy a legkalandosabb utóélete a Damjanich tábornok által „Cigánynak” becézett Földváry Károlynak jutott. Miután belekeveredett a Mack-féle székelyföldi összeesküvésbe, letartóztatták. Két év vizsgálati fogság után internálták Salzburgba, később Pestre. Az önkényuralmi zaklatások miatt 1859-ben hagyta el Magyarhont, s bekapcsolódott a magyar emigráció munkálataiba. Hamarosan fontos megbízatást kapott Kossuthtól, mivel a „risorgimento” harcaiban részt vevő itáliai Magyar Légió parancsnokságával bízták meg, amely ekkor az erjedés jeleit kezdte mutatni. Kossuth 1862 decemberében ezeket a sorokat intézte Földváry ezredeshez: „S nem volna magyar, nem katona, ki a hazát és a szabadság szent ügyét Ön vezénylete alatt szolgálva, féltékenyen nem iparkodnék – magasztos becsületérzés és rend, fegyelem, vitézség által, - hős vezére hírnevének méltó osztályosává emelkedni.”

 

A későbbi Magyar Segélysereget feloszlatásáig – 1867-ig – vezette, s az olasz király elismerése jeléül a Szent Lázár és Mauritius rendek nagykeresztjével tüntette ki. Földváry Károly 1867. június 6-án tért haza, a Deák-féle politikai elveket vallva lépett be a pesti honvédegyletbe. Később Cegléden élt visszavonultan, ám egy hírtelen szívroham 74 esztendősen elragadta az élők sorából. A „bátrak bátrát” Cegléden temették el, hősies tetteit nem csak kortársainak naplóbejegyzései őrzik, hanem a hálás utókor emlékezete, hiszen például Eger és Vác is díszpolgárainak sorába vette fel, országszerte utcákat, tereket, sőt iskolát is neveztek el róla, s van székelyföldi magyar katonai hagyományőrző csoportosulás is, amely az ő nevét viseli.

 

Babucs Zoltán, hadtörténész