Van-e visszaút Magyarországra?

Nyomtatás


A Peregrinus Klub és a Svédországi Magyar Orvosi Egyesület közös rendezvénye

Ez a kérdés talán már mindnyájunkban felmerült, akik több éve, vagy akár több évtizede hagyták el Magyarországot, legyen annak bármilyen oka is. A válasz egyszerű, talán drámai: nincs.
Szeptember 20-án a Peregrinus Klub évadnyitó előadását Fényes Gábor kezdeményezésére a Svédországi Magyar Orvosi Egyesülettel közösen rendezte meg, azzal a céllal, hogy a jövőben a két egyesület mind szakmai, mind baráti alapon együttműködve értékes szellemi javakkal gyarapíthassa a Svédországban élő magyarok kulturális, tudományos életét. Az előadás címe igen sokunkban keltette fel az érdeklődést, így a stockholmi Magyar Nagykövetség díszterme zsúfolásig megtelt. A vendégeket a SMOE nevében Dr. Sebestyén Gábor, a Peregrinus Klub nevében pedig Rásonyi Marilu köszöntötte.

 

Dr. Faragó Iván


Az este előadója Dr. Faragó Iván sebész főorvos volt, akinek kitűnő előadása során a hallgatóság részletes képet kapott azokról az okokról, hogy miért is ilyen határozott és kétségtelen a címben feltett kérdésre a válasz.
 

Dr. Faragó Iván 1984-ben a Karolinska Kórház thorax sebészeti osztályának meghivására kezdett Stockholmban dolgozni, de szakmai sikerei hamarosan messze túllépték Svédország határait. A beteg számára rendkívül kíméletes, új sebészeti eljárás, az ún. laparoszkópiás (gomblyuksebészeti) műtéti technika kifejlesztését már az Ersta kórház főorvosaként kezdte el. A technikát rövid időn belül olyan jó eredményekkel alkalmazták, hogy hamarosan Japán, az Egyesült Államok és számos európai ország is igényt tartott annak elsajátítására, így Dr. Faragó ezekben az országokban oktatta a sebészeket az új operációs eljárásra. Ezzel szemben, Magyarországon akkoriban, többszöri kezdeményezése ellenére sem sikerült meghonosítani az új tecknikát, mivel a hiányzó anyagi fedezet és a mutatkozó szakmai értetlenség afelelős magyar vezető sebészek részéről késleltetett minden esetleges együttműködési kisérletet. Ennek okai gyaníthatóan a túlzó konzervativizmus és a szakmai féltékenység voltak.


Dr. Faragó elmesélt több rövid történetet, amelyek még a hetvenes években a SOTE-n töltött diákévei alatt játszódtak. A hallgatóság derültséggel fogadta a sztorikat, amelyeket az előadó kiváló humorral mondott el, vágtak, mint a szike, éles, és hajszálpontos képet adtak az akkori magyar orvosképzésről és a kórházi hierarchiáról. A közönség szinte maga előtt látta a fehér csempés kórtermekben elhelyezett rideg vaságyakon zörgő lázlapokat, a hideg neonfényben pislákoló klórszagú folyósokat, ahol se orvos se beteg nem érezhette jól magát. A betegeken sokszor indokolatlan beavatkozásokat hajtottak végre, mivel a már akkor is jelentősen alulfinanszírozott kórházakban, nem voltak modern diagnosztikai berendezések, egyszerűen nem volt más lehetőség, „fel kellett nyitni” a beteget. A kórházakban tekintélyelvű rendszer, amely csak ritka esetben alapult szakmai kompetencián, a fiatal, tehetséges orvosok fejlődésének legfőbb akadálya volt. Nem véletlen tehát, hogy a magyarországi tapasztalatok után egyértelmű volt Dr. Faragó Iván számára, hogy a minden tekintetben emberibb svéd műtőkben és kórházakban látta meg a lehetőséget a szakmai kiteljesedésre, és döntött Svédország mellett. Elmondta, hogy a jelenlegi magyar orvosok kilátásairól csak közvetett tapasztalatai vannak, de nem telik el hét, hogy ne kapna egy-két emailt vagy levelet Magyarországról, hogy kollégák álláslehetőség után érdeklődnek, akár csak egy fél évre is, mert számukra Magyarországon jelenleg nem az a kérdés, hogy „van-e visszaút”, hanem hogy „van-e maradás Magyarországon”.


Rásony Marilu, Peregrinus Klub