Szürke idők uralkodnak felettünk itt északon, ahogy egyre közeledik a sötétség, a tél. Még alig sikerült kivergődnünk a világjárványból, amely hosszabb és nehezebb időszaknak bizonyult, mint ahogy valaha elképzelhető volt 2020 elején.

Huzamosan elszigetelődtünk: munkahelyektől, egyetemeinktől, barátainktól, családtagjainktól. Tagadhatatlan, hogy az elmúlt másfél év sokaknak óriási bizonytalanságot és szorongást jelentett, viszont a váratlan elzártság miatt kényszerűen megváltozott életmódunk sok nem várt alkalmat is szült, többek közt az önfejlesztésre. Hirtelen nem hivatkozhattunk többé az időhiányra, hogy elkerüljük annak a hobbinak a megtanulását vagy annak a rendszeres mozgásnak az elkezdését, amelyet eddig annyi éven át tiszta lelkiismerettel halasztgattunk. Nekifogtunk festeni, kenyeret sütni, hosszú sétákat tenni egymagunkban a természetben. Azoknak viszont, akiknek szerencséjük volt már sokkal korábban felfedezni tehetségüket, a járvány alkalmat és időt teremtett ennek megvalósítására és kiteljesítésére.       

A körülöttünk lévő falakon Tiglezán József fényképei láthatók, aki sajnos, vendéglátói feladatai miatt nem lehet köztünk. József Kolozsváron született, 1990-ben jött Svédországba, itt is ismerkedett meg feleségével, Csillával. A képi világ szeretetét anyai és apai ágáról hozta magával. 13-14 éves korában kezdett fényképezni és házilag épített nagyítógéppel hívta elő felvételeit. Eleinte az építészeti struktúrák ragadták meg az érdeklődését, de az évek elteltével egyre inkább az ember és az élővilág megörökítése foglal el központi helyet a művészetében.

Ahogy a világjárvány kitörését követő globális tilalmak egyre szigorodtak, egy adott pillanatban azt is megtapasztaltuk, hogy utazni sem tudunk a korábban megszokott módon. Habár mi magyarok, a történelmünk során sok megpróbáltatáson mentünk keresztül, én, meg számos fiatal rajtam kívül, Svédországban született másod- és harmadgenerációs bevándorlók, csaknem elképzelhetetlennek találjuk azokat az eseményeket, amelyek következtében nagyszüleink és szüleink menekülni kényszerültek hazájukból. Hihetetlennek érezzük mindazokat az eseményeket, amelyeket a legközelebbi családtagjaink nem csak elmesélnek, hanem átéltek. Hogy milyen érzés a hazát elhagyni bizonytalan időre – talán örökre – hogy túlélhessenek.

A fényképészek ebben az összefüggésben rendkívül fontos szerepet töltöttek be, hiszen munkájuk nélkül az én generációm aligha képzelhetné el az 1956-os forradalom és szabadságharc drámai eseményeit.
A fényképészet a művészetnek egy olyan ága, amelyben az alkotó a végtelen idő vonalának egy soha vissza nem térő pontját, pillanatát ragadja meg és
változtatja örökkévalóvá. A művésznek saját lelkülete szerint ezért olyan jelenetet kell kiválasztania, amely a valóságot tükrözi a néző számára, ugyanakkor mondanivalót hordoz és érzelmeket ébreszt a szemlélőben.

Az élményt a fény és az árnyék, a mozgás és a mozdulatlanság eszközeivel támasztja alá. Mit mond nekünk a rózsa, amelynek a szirmait a fagy kristályai már elkezdték belepni? A hegedűre támasztott konyhakés? Az elemek egyenként megtekintve ártatlanok, sőt, a szépség kifejezési eszközeinek minősíthetők. Viszont attól függően, hogy milyen művészi összefüggésben szerepelnek, azt tudatosítják bennünk, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy valami vagy valaki véget vessen a mindennapi szépségnek, a megszokott biztonságnak. Felkeltik bennünk azt a meggyőződést, hogy a hétköznapok feladatait, az elkötelezettségeinket, 1956 áldozataira visszaemlékezve pedig szabadságunkat, magyarságunkat soha nem szabad semmibe vennünk.
Az év egyre inkább a szürke sötétség időszaka felé halad, ezért annál nagyobb öröm számomra, hogy megnyithatom ezt a kiállítást, amelynek képei, fontos mondanivalójuk mellett, ragyogó színekkel is gazdagítják esténket. Köszönöm!