Helyszín: Stockholmi Magyar Ház. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulója ünnepi szónokának Lakatos Mihály Budapesten élő írót, költőt, újságírót hívtuk a Magyar Házba. Meghívásunkat elfogadta ugyan, de sajnos időközben olyan kezelésnek vetette alá magát, ami végül megakadályozta abban a szándékában, hogy részt vegyen a mai megemlékezésünkön. Kérlek, engedjétek meg, hogy bevezetőként én mondjak egy néhány szót az ünnepi alkalomból.

Talán nincs a földkerekségen olyan magyar, aki az 1956 – nem is az évszám, hanem pusztán a szám – hallatán ne azonnal a magyar szabadságharcra gondolna. Azoknak, akik valaha megérték egy diktatúra nyomását, az állandó megfigyelés alatt való élet szorongását, a besúgóktól való rettegést, a titkosrendőrségi kihallgatások alatti pánikot, a tanulási lehetőségtől való eltiltás veszélyét, a munkahelytől, családfenntartási lehetőségtől való megfosztás félelmét, nem kell magyarázni azt, hogy milyen mindent elsöprő erőt jelent az a pillanat, amikor egyszerre felrobban a sok éve tartó embertelen nyomás, amikor végre szabadon kiálthatják az emberek mindazt, amit hosszú időn keresztül még szinte gondolni sem mertek. Az ilyen felszabadult örömmámorban boldogan és félelem nélkül lehet a géppuska sortüze vagy a tank csöve elé állni. Az 1956. október 23-át követő napok a reménység, a bizakodás, majd a csalódottság és a gyász napjai voltak, a világ együttérzésének, a nagyhatalmak biztatásának és cinikus távolmaradásának napjai. A szovjet kiskatonák, akiket az imperialisták hatalomra törése megakadályozásának ürügyén küldtek Magyarországra, szüleikhez, testvéreikhez hasonló elnyomott, elgyötört, szegényesen öltözött emberekkel találták szembe magukat. Sokan közülük megtagadták a tűzparancsot, ezt azonnali főbelövéssel torolták meg parancsnokaik, de voltak olyanok is, akik átálltak a magyar forradalmárok oldalára és halálukig harcoltak velük együtt. Az emberáldozatok számadatai nagyjából ismertek: csaknem háromezer magyar és közel nyolcszáz szovjet állampolgár vesztette életét ezekben a napokban, kétszázharmincöt embert végeztek ki a megtorlás időszakában, ezreket kínoztak meg és börtönöztek be s kétszázezer fölé tehető mindazoknak a száma, akik elhagyták Magyarországot – hős szabadságharcosok és a megtorlás elől az első napokban elmenekült állambiztonsági söpredék, akik aztán nyugaton szintén forradalmárként „adták el” magukat. Ma már tudunk arról is, hogy a kommunista rendszer ugyanolyan kegyetlenséggel torolta meg az elszakított területeken élő, a magyar forradalommal szimpatizálókat, mint a forradalom leverése utáni magyar bolsevista kormány.

Büszkék vagyunk 1956-ra. De mi is történt (az azóta eltelt) hatvanöt év alatt?

A szabadság... gondolkozzunk el azon, hogy mi is a szabadság? Mi, az a generáció, akik még megtapasztaltuk a rendőrállam elnyomását és eljöttünk az úgynevezett „szabad” világba és azok, akik már beleszülettek, gondolkodjunk el, hogy most mennyire is vagyunk szabadok. Mi is a szabadság? A legnagyobb szabadság az, ha legbelsőbb gondolatainkat, véleményünket, meggyőződésünket, hitünket bármikor, bárkinek kinyilváníthatjuk anélkül, hogy a legcsekélyebb retorziótól, megbélyegzéstől, munkahelyünk vagy akár barátaink elvesztésétől tartanunk kellene. Szabadság az, hogy beszélhetjük anyanyelvünket, megőrizhetjük önazonosságunkat, saját magunk választhatjuk sorsunk alakulását, hogy mit tanulunk, mit olvasunk, mivel foglalkozunk tehetségünk, szorgalmunk és vágyaink függvényében. Szabadság a biztonság, az, hogy szorongás nélkül engedhetjük ki gyermekünket az utcára, hogy ne kelljen attól rettegnünk, hogy egy nem neki szánt golyó véletlenül eltalálja. Önmagában a gazdasági jólét (ami ugyan nem is igazán jelent jólétet, csupán alapvető szükségleteinknek: az evésnek, lakhatásnak, szabad mozgásnak kielégítését) valamint az állandóan szélesedő szórakoztatóipar – ide sorolnám az Internet, a mobiltelefon, a számtalan televíziós csatorna által kínált végeérhetetlen lehetőségeket – önkéntes szabadságvesztésre kárhoztat bennünket. Nézzünk csak körül: drágán vásárolt digitális készülékeink alkalmasak arra, hogy pontosan megfigyeljék, lehallgassák mindazt, ami az otthonainkban történik, a Facebook a titkosrendőrségnél hívebben dokumentálja, hogy kikkel, milyen gyakran, milyen témában tartunk kapcsolatot, milyen a politikai beállítottságunk. Gondolatainkat bloggerek és influencerek próbálják befolyásolni, hogy hogyan vélekedjünk a minket érintő legfontosabb dolgokról: családról, hazáról, Istenhitről, tömeges bevándorlásról, nemi identitásról, fenntarthatóságról és arról, hogy közben mit is vásároljunk, hogy fenntartsuk a termelést, elköltsük keresetünket és ha lehetséges, akkor a lakás-, autó- és egyéb kölcsönök rabjává tegyenek bennünket. Függővé tesznek a kütyüinktől, megfigyelik vásárlói szokásainkat, gondolkodásmódunkat az Interneten keresett oldalak segítségével, nem mentesülünk a reklámoktól, amelyek eldöntik majd, hogy mit eszünk majd a jövő héten, milyen ruhát, játékot vagy karácsonyi ajándékot vásárolunk majd gyerekeinknek, unokáinknak. Az elnyomás nem rendőri módszerekkel történik, hanem fondorlatos módon, az új igények és függőségek teremtésével, ezek azonnali – és drágán megvásárolható – kielégítésével, s mindezt önkéntesen vállaljuk, gondolatainkat öncenzúrázzuk, mielőtt kimondanánk, nehogy lelepleződjön a mainstreammel ellentétes véleményünk. Boldogok vagyunk? Hány embert ismerünk, akik depressziósak, kiégtek? A fiatalok körében a legmagasabb halálozási ok az öngyilkosság. Szabadok vagyunk?
Gondolkozzunk el azon, hogy mi is a szabadság! Tisztelegjünk azok emléke előtt, akik hatvanöt éve életüket kockáztatva – akár fel is áldozva – mertek tenni érte. És gondolkodjunk el veszélyeztetett függetlenségünkön, saját képzelt szabadságunkon és azon, hogy milyen értékek mellett teszük majd le voksunkat a jövőben!