Utolsó búcsú Veress Zoltántól (1936. február 25. – 2013. február 04.)

Nyomtatás

 

Hát elvállaltam. Hogy is tehettem ezt, hogy én, a lányod elvállaljam a lehetetlent, hogy nekrológot írjak rólad, hogy megpróbáljam felsorolni az életrajzi adataid, méltassalak a megvalósításaidért, hogyan tehettem ezt?! Hiszen számunkra, a hozzád legközelebb állók számára annyival összehasonlíthatatlanul többet jelentettél, mint az adathalmaz születésedről, iskoláidról, munkahelyeidről, munkáidról, eredményeidről, amelyet most felsorolhatnék, de amelyet bárki - kimerítőbb terjedelemben mint ez a búcsúztató - pillanatok alatt amúgyis letölthet az internetről. Ennél többet, mélyebbet kellene megosztanom azokkal, akik nem ismerhettek annyira, amennyire mi, Édesanyám, húgom s én ismerhettünk.
 
 
 
Egyéniséged senkit nem hagyott megérintetlenül. Gyászolnak határokon innen és túl hozzátartozóid, rokonaid, a kereszttűzön túl is megmaradt barátaid, sorstársaid, ismerőseid, olvasóid, a verses meséiden felnőtt generációk, az emigrációban élő sorstársak százai, orvosaid, ápolóid.
Ha a tényeket próbálom gondolatban felsorolni, nagyon nehéz életed volt. Tizenhat évesen hurcoltak el társaiddal, s Édesanyámmal, későbbi feleségeddel együtt, és ítéltek el, zártak a hírhedt szamosújvári börtönbe, ahonnan aztán saját kérésedre a még nehezebb munkát jelentő kapniki ólombányába kerültél. Szabadulásod után a teológiai tanulmányaidról zártak ki nősülésed, majd később a Bolyai egyetem magyar irodalom szakáról politikai büntetett múltad miatt. A katonaságot munkaszolgálatosként végezted, majd később, levelezéssel tetted le az egyetemi vizsgáidat és elismert költőként, íróként, szerkesztőként dolgoztál, és bár akkor már köztiszteletnek örvendtél, a szerkesztőségekből el kellett tűnnöd hivatalos külföldi látogatások alkalmával politikai múltad miatt. Két-három műszakban kellett dolgoznod szerkesztői munkád mellett korrektorként, fordítóként, hogy családod a létminimumon tarthasd. Követtek, becitáltak, házkutatást tartottak otthonodban, kötetnyi versedet kobozták el ”hazaellenes” tartalmuk miatt. Fenyegettek, kényszerítettek. Aláírattak veled. Nemcsak a saját megbélyegzett múltad miatt voltál zsarolható, hanem Édesanyám politikai múltja miatt is sebezhető. El kellett menekülnöd otthonodból, hazádból a zaklatások miatt. De hol vannak azok, akiknek ártottál? Miért nem vádolnak ők? Távozásod után otthon „megfeledkeztek” rólad: nem került szóba a neved olyankor sem, amikor általad megálmodott s megvalósított kiadványokról, díjakról volt szó. Hallottam-e valaha mindezekről tőled? Panaszszavakat soha. De bizony igen, megható és meleg történeteket, hogy a szamosújvári börtön rab-orvosa hogyan mentette meg a körfűrész által levágott ujjad az amputálástól; a kapniki bányában kedves rabtársaidról, az örömről, amit akkor tapasztaltál, amikor a három darab tizenöt kilós fúrófejet úgy érezted, hogy már nem tudod tovább cipelni válladon a negyvenfokos hőségben a bányában, de mégis legyőzted a gyengeséged és tovább vitted a terhet. Hallottam kedves történeteket a volt osztálytársaidról, egyetemi hallgató kollegáidról, későbbi munkatársaidról, mindig csak a szépet, a kedveset, a jót. Itt, az idegenben sok-sok tisztelőd mellett volt, aki irigyelt, gáncsolt, rágalmazott, fúrt: miért? mit vétettél nekik?! Mi, a családod nőtagjai dúltunk-fúltunk a haragtól, de te mindig csitítottál, soha egyetlen neheztelő szót nem mondtál, mint ahogy soha egyetlen szóval nem panaszkodtál sorsodon, sem a meghurcoltatásaidért, sem az évekig tartó éjszakai munkádért, sem a betegségedért. 
 
Két hónapja történt megbélyegzésedért sem lázadoztál, ami ha nem is oka, de halálod megsürgetője volt. Emlékszem, többször mondtad, hogy ha ez az ára annak a sok örömnek, amellyel a sors a családod révén elhalmozott, akkor ez az ár nagyon kevés.
 
Hogyan volt erőd újra meg újra derűs humorral átsiklani a téged ért bántalmak fölött, mindenkiben meglátni a jót, alkotásra bírni azokat, akik nem is tudtak arról, hogy az alkotás képessége megvan bennük, teremteni a közösségnek, amelyben éltél, s amelyikből kényszerűen kiváltál, hogyan is tudtál mindig csak adni, adni, soha nem kérni, soha nem elvárni, s mindig, mindenért hálásnak lenni?
 
Hogyan köszönhetem meg a kiváltságot, hogy a gyermeked lehettem?! Istenem, add, hogy méltó lehessek emlékedhez!
 
Emlékszem, amikor Édesanyámmal, alig háromévesen a házibácsi által összeeszkabált faszánkón pokrócba csavarva húztatok hazafele, a fölöttem ragyogó csillagok bámulásában koppant álomra a szemem, miközben ti a Csillagok-csillagok szépen ragyogjatok-ot énekeltétek nekem. 
 
Édesapám, örökös csillagom, mutass utat nekem!
Veress Biborka
 
 
Veress Zoltán középiskoláit a kolozsvári Református Kollégiumban kezdte. 1952-ben a Palocsay Zsigmond vezette kommunistaellenes diákszervezkedésben való részvétele miatt elítélték. Szabadulása (1954) után az 1. sz. Fiúlíceumban érettségizett (1955). Egy évig a kolozsvári Protestáns Teológia hallgatója volt; 1956-ban átiratkozott a Bolyai Tudományegyetemre, magyar nyelv- és irodalom szakra, de politikai múltja miatt 1958-ban kizárták, s csak 1974-ben szerezte meg egyetemi oklevelét, levelező tagozaton. 
 
Dolgozott a Terapia, majd a Carbochim gyárban (1958–59); volt korrektor az Utunknál (1962–70), A Hét munkatársa és szerkesztője (1970–71), a Korunk szerkesztője (1971–85). 1985-ben feleségével és két unokájával Budapesten át Svédországba távozott, ahol politikai menedékjogot kapott.
 
Első verse az Utunkban jelent meg 1956-ban; prózaíróként Rabszolgaság c. novellájával tűnt fel 1959-ben. „…a legígéretesebb epikus tehetségek között emlegették… Nem szakított ugyan prózánk két világháború közötti s 1945 után egyértelműen uralkodóvá tett realista hagyományaival, realizmus-felfogása azonban e novellák bizonysága szerint teljesebb volt, mint legtöbb itteni kortársáé; témái hagyományosak, inkább a novellisztikus helyzetek jó megépítése tűnik szemünkbe, de a formai biztonságnál lényegesebb a szerző erős pszichológiai hajlama” (Kántor Lajos – Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1945–1970. Buk. 1971).
 
A Kriterion Kiskalauz sorozat szerkesztőbizottságának a kezdetektől 1985-ig tagja volt. 1982-ben kezdeményezte a Korunk Füzetek tudományos ismeretterjesztő sorozat kiadását, szerkesztette az 1985-ig megjelent füzeteket. Svédországban 1991-ben társalapítója az Erdélyi Könyv Egyletnek, s szerkesztője az előfizetéses rendszerben az egész világon terjesztett Erdély kövei 12 kötetének, valamint az azt felváltó Határtalan hazában c. sorozatnak.
 
Gyermekverseket először Á. Tollas Júlia gyermekrajzköteteihez írt, majd a Napsugárnak lett egyik főmunkatársa. 
 
Verses meséinek hősei: Irgum-Burgum Benedek, a medve, Kendermagos Kelemen és Sárgalábú Tóbiás, a két kakas, Rongy Elek, a malac és Pinduri, a kis veréb (Deák Ferenc rajzaival) gyermeknemzedékek kedvencei voltak.
 
1965-ben elnyerte a Romániai Írók Szövetsége prózadíját, 1975-ben a Kolozsvári Írók Egyesülete díját.
 
*Romániai Magyar Irodalmi Lexikon