Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy háromszínű ceruza. Nagyon érdekes ceruza volt, hiszen egyszerre tudott sárgát, kéket és piros színt festeni. De hiába volt ilyen különleges, a gyerekek alig használták. Mindig kisebb testvéreit vették a kezükbe, melyek külön-külön színeztek sárgát, kéket vagy pirosat.

Látta is ez a ceruza, - mely sokkal nagyobb, vastagabb volt, mint a többi, - hogy a gyerekek milyen szép dolgokat színeznek: piros labdát, kék léggömböt, sárga virágot, de felhőt, na­pocskát, sőt még tüzet is.

A gyerekek mindig vigyáztak a ceruzák hegyére, bár néha kitört, és újra kellett hegyezni. Hogy ez milyen érzés, a vastag, háromszínű ceruza soha nem érezhette, - mert az ő hegyét senki nem törte ki. Búsult is ezért, hiszen mindig ott kellett gubbasztania a ceruzás dobozban, egyedül.

Történt egyszer, hogy az oviban nagy rajzversenyt szerveztek. Izgatott volt mindenki, a gyerekek, az óvónéni, de a ceruzák is. Elkezdtek zörögni a dobozban, ki-ki mondta a magáét.

– Engem fognak a legtöbben használni – mondta a piros ceruza – nézzétek! Helyes vagyok, új vagyok, és sok mindent tudok színezni, főleg virágokat.

– Engem még többen– mondta hangosan, szinte kiabálva a kék ceruza – én felhőt, folyót, tavat, tengert színezek, de sok-sok virágot is.

– Én nagyon boldog vagyok, mert én is színezek virágokat, mint ti, de színezni fogom mindenik piros vagy kék virágot is, hiszen a belsejéből gyűjti a méhecske a virágport, és azt a gyerekek mindig sárgára festik. De színezni fogom a napocskát is, mely az éltető meleget adja, hogy a virágok kibújjanak a földből és fejlődve, csodás színbe pompázzanak.

A többi szín is gondolkodni kezdett, vajon őket elveszik-e a gyerekek? Abban megegyeztek, hogy a zöldet sokan kézbe veszik majd, de szürkével, barnával, vagy feketével is fogszínezni sok gyerek. Mindenki várta, hogy az óvónéni elmagyarázza, hogyan kell szépen, ügyesen, csendben, egymásra vigyázva rajzolni, és majd elmesélni, mit rajzoltak. Az óvónéni elmondta a gyerekeknek a hasznos tanácsokat, majd ki-ki hozzáfogott rajzolni. Elkezdődött a verseny!

Rajzoltak tájképet, erdőt, mezőt, virágos rétet, házikót, lepkét, bogarat. Játékokat, labdát, autót, állatokat, cicát, kutyust, malacot - egyszóval mindent, ami eszükbe jutott. Így hátmindenik ceruza boldoglehetett, mert mindeniket használták a gyerekek. Egyeseknek annyiszor kitört a hegye, olyan sokszor hegyezték meg, hogy már alig maradt valami belőle! Csak a háromszínűvel nem rajzolt senki.

– Igaz is, szomorkodott a háromszínű – ki is akarna velem rajzolni? Mit rajzoljon egyszerre három színnel?

Szomorúsága, mintha egyszerre elpárolgott volna, mikor meghallotta a gyerekek beszélgetését. Az egyik kislány egy szép, esőutáni tájképet festett, és szivárványt akart színezni. Bizony megtalálta a háromszínű ceruzát, és sikerült is egy igen szép szivárványt rajzolnia az égboltra. A három szín egyszerre rajzolta a színeket, melyeket könnyű volt kipótolni a szivárvány többi színével.

Örült a háromszínű, de belátta, hogy a gyermekek jobban tudnak és szeretnek színezni külön színekkel. Most már nem is volt annyira szomorú.

Elkészültek a rajzok, az óvónéni megdicsérte a gyermekeket, mind szépen színeztek, rajzoltak, de megakadt a szeme a szivárványos tájképen. Külön megdicsérte a kislányt, aki boldogan mesélte, hogy a színesek között talált egy vastagabb, nagyobb ceruzát, mely három színnel írt, ezért lett szép a szivárvány. Csodálkoztak a ceruzák is, de végül, mindenki boldog volt, hiszen a gyerekek mindannyiukkal rajzoltak.

A csodás, színes gyermekrajzokkal feldíszítették a foglalkozóterem falát, hogy az anyukák, apukák és nagyszülők is megcsodálhassák.

A színes ceruzák boldogok voltak, és mind jó testvérek, szívesen fogadták maguk közé a háromszínűt, aki örömkönnyeket hullatott, hogy testvéreivel lehet. Ettől kezdve, bármit rajzoltak, mindig eszükbe jutott a háromszínű ceruza, és valaki mindig rajzolt is vele, ha mást nem, virágot, szivárványt, vagy sálat, sapkát.

Mit gondoltok gyerekek? Mit lehetne még festeni a háromszínűvel?

Spádáné Veress Ildikó