A régi, öreg ház padlásának egyik sarkában egy ócska láda mögött már hosszú-hosszú idő óta porosodott egy kis falovacska. Kopottan, színehagyottan feküdt ott, a sötét zugban. Valamikor nagyon sokat játszhatott vele valaki, mert a fogantyúja szép fényesre, rúdjának vége pedig szálkásra kopott a használattól. Egyszerű játék volt ez a falovacska: csak egy deszkából kifaragott lófejből és egy rúdból állt. Látszott rajta, hogy nem boltból vásárolták annak idején. Bicskával vagy késsel faragták ki, az éleket reszelővel, dörzspapírral simították el rajta. A lovacska nyakán átfúrt lyukba fogantyút illesztettek. A pofáját nevetősre festették; a lovacska szeme még így, porosan is huncutul csillogott. A lovacskának sörénye is volt. Kicsit ritkás és kopott ugyan, de azért szép sörény volt. Farka is volt. A rúdon egy lyukat fúrt a falovacska készítője, abból lógott a szép hosszú igazi lószőrből készített farok. A farok alatt, a rúd végéhez közel is volt egy lyuk, mely arra szolgált, hogy ha a falovacska gazdijának úgy hozná a kedve, hogy lovasszekerest játsszon, a lyukon áthúzott kötéllel odaerősíthesse a szekérkét, vagy valamelyik - hintónak kinevezett - játékautóját.
Még hangja is volt a falovacskának. Kis gazdájának a hangja. A játék hevében ő nyerített, prüszkölt, horkantott, nyihogott helyette. És a falovacska nem létező patáinak is volt hangja: kl-kl-kl-kl.. valahogy így hangzott, mikor a gazdi ütemes csettintéssel utánozta a ló ügetését. Jó volt együtt játszani, de már igazán hosszú-hosszú ideje annak, hogy kis gazdija befogta, felfedező útra indult vele a kert bokrai közé vagy körbe-körbe vágtatott vele a tágas udvaron. A falovacskának hiányzott nagyon a gazdi társasága, a mozgás, de mivel ő egy nyugodt, kedves falovacska volt, ott a poros padlás mélyén türelmesen és reménykedve várta, hogy rátaláljanak. Reménykedése nem volt minden alap nélküli, ugyanis az öreg ház csendjét időről időre hangos beszéd, kacagás, gyerekzsivaj verte fel. Nem történt ez gyakran, de éppen elégszer ahhoz, hogy a kis falovacskában reményt ébresszen, hátha megjön végre a kis gazdája és megkeresi őt.
Egy nap újra vendégek érkeztek. Nem voltak sokan, csak két felnőtt és egy gyerek. Egy kisfiú. Egy nagyon-nagyon kíváncsi kisfiú. Kedves hangján szinte szünet nélkül kérdezett:
- Apa, mi ez? Elvehetem? Apa, ez milyen fa? Apa, felmászhatok? Apa, lemehetek? Apa, ezzel mit lehet csinálni? Kapálni? Jé… az mit jelent? Apa, te hol játszódtál mikor kicsi voltál? Apa, milyen játékaid voltak? Apa, mutasd meeeeg, úgy-e megmutatod? …Csak úgy sorjáztak elő a kérdései.
A kisfiú nem fogyott ki a kérdésekből. Mindent tudni, látni akart. Bejárta az öreg ház zegét-zugát, hol innen, hol onnan hallatszott lelkendező kiáltása. A kertben az öreg fákat megölelgette, a bokrokat megsimogatta és kérdezett, kérdezett, kérdezett.
Néhány nap elteltével, mikor a kisfiú a ház körül már mindennel megismerkedett, felfedezte a padlás ajtaját.
- Az ott mi? Ajtó? És hova vezet az az ajtó? A padlásra? Mi az, hogy padlás? Mi van ott? Hogy lehet oda feljutni? Apaaaa… kérlek, menjünk fel!!
Az apja hiába mondta, hogy nincs sok látnivaló a poros padláson, csak összepiszkítja a ruháját, a kisfiú mindenáron fel szeretett volna mászni oda.
- Jó, jó, felmegyünk, - mondta végül beleegyezően az apa- legalább rendet csinálok ott is.
A kisfiú égett a türelmetlenségtől: minél hamarabb látni akarta azt, amiről apja azt mondta, hogy nincs sok látnivaló rajta.
A padlásra menet kissé hosszadalmas előkészületeket igényelt: az apa a kulcsos kosárból kikereste a padlásajtó lakatjának kulcsát, zsiradékot is előkészített egy kis pohárba, mert – mint mondta -, lehet, hogy berozsdásodott a lakat, be kell tehát zsírozni a zárat. A nagy kampós létrát is előszedte, mielőtt beakasztotta volna a padlás ajtaja előtt húzódó vasrúdba, ellenőrizte, épek–e a fokai. Előbb ő ment fel a létrán, bezsírozta, majd kinyitotta a lakatot, felhajtotta az ajtót. Mikor mindezzel készen volt, lemászott a gyerekért. A kisfiú eleinte kicsit félve rakosgatta lábait, de hamar nekibátorodott, hiszen apja közvetlenül mögötte volt, karjai védően karolták.
A padlás sötét volt. Erre nem számított a kisfiú, hiszen ragyogó napsütéses volt az idő.
- Hunyd be egy kicsit a szemed, amíg megszokod a félhomályt- tanácsolta az apja.
A kisfiú szófogadóan behunyta szemét, kevés idő múltán halkan megkérdezte: most már nyithatom? A választ meg sem várva nyitotta ki a szemét, körülnézett és elámult. Hogy is mondhatott az apja olyant, hogy a padláson nincs látnivaló? Bármerre nézett érdekesebbnél érdekesebb dolgok hevertek szanaszét: emitt egy asztal billegett három lábon, amott egy felborult kosárból rozsdás szerszámok tűntek elő, régi újságokkal telerakott két polc támogatta egymást, a gerendáról mindenféle ki tudja mivel megtöltött zacskók lógtak! És mennyi, de mennyi minden még! Abban igaza volt az apjának, hogy nagyon poros volt minden, de ez igazán nem számít egy ilyen csodálatos kincseskamránál!
A kisfiú úgy érezte magát, mint egy igazi felfedező! Elhatározta, egyelőre nem nyúl semmihez, először csak körülnéz a padláson. Erre gondolhatott az apja is, mert szinte egyszerre nyúltak egymás keze után. Aztán így kéz a kézben elindultak feltérképezni a terepet. Lassan haladtak, alaposan megnéztek egy-egy furcsa tárgyat, találgatták, mi lehet, majd továbbmentek, óvatosan kerülgetve az akadályokat. A kisfiú számára az öreg bútorok nem voltak érdekesek. Semmi titokzatos nem volt rajtuk. Hanem a ládák!! Hármat is felfedezett, mindeniken régimódi vaskos lakat lógott!
- Ezekben biztosan kincsek vannak - suttogta izgatottan -, másként miért lennének lelakatolva? Apja csak kacagott.
- Nincsenek itt olyan kincsek, amilyenekre te gondolsz, legfeljebb régi könyvek, szerszámok!
A legnagyobb ládához lépett, megvizsgálta a zárat, s a kisfiú örömére az ócska lakat kulcs nélkül is kinyílt. Apja óvatosan megemelte a láda fedelét, de nem tudta teljesen kinyitni, mert az valami akadályba ütközött. A félhomályban a félig nyitott fedél miatt nehezen lehetett látni, mit is rejt az öreg láda, de most már mind a ketten kíváncsiak lettek. Az apa visszacsukta a fedelet, áthajolt a ládán, hogy eltávolítsa az akadályt, egy ferdén álló rudat. De a rúd nehezen mozdult, volt a végén valami! Az apa jobban megnézte, mi lehet az. A kisfiú csodálkozva vette észre, hogy apja egyszeriben izgatott, majd mosolygósan boldog lesz.
- No lám, hát itt vagy! Te huncut, hát ide bújtál el? – kiáltotta az apa és óvatos mozdulatokkal szabadította ki a lomok közé beékelődött falovacskát. Nevetett a szeme is, mikor ránézett a kezében tartott játékra. – Tudod, mi ez, kisfiam? Az én legjobb gyerekkori barátom, játszótársam, a szeretett falovacskám. Az én drága jó nagytatám keze munkája! Karácsonyi ajándéknak szánta és én akkora lehettem, mint te most, mikor a rengeteg ajándékcsomag között rátaláltam a karácsonyfa alatt. Ez a falovacska lett az én legkedvesebb játékszerem!
Az apa zsebkendőjével óvatosan megtörölgette a poros kis falovacskát, és odanyújtotta a kisfiának.
- Apa, ez tényleg a tiéd volt? Vajon hogy került ide? Milyen jó, hogy rátaláltunk! Biztosan nagyon unatkozott nélküled. - simogatta meg a falovacskát a kisfiú. - Úgy-e nagyon várt téged Apa?
- Én azt hiszem, kettőnkre várt - mosolyodott el az apa.
- Gondolod, hogy rám is várt? De hiszen nem is ismer! Megmondod neki, hogy én a te kisfiad vagyok?- kérdezte boldogan.
- Hát persze! Csak előbb lecsutakoljuk, újraragasztjuk a sörényét és talán a pofiját is átfesthetjük. Hiszen látod te is, milyen kopott, fakó lett a nagy várakozásban Szegény falovacska ugyancsak sokáig ült itt tétlenül! Pedig milyen fürge, mozgékony volt annak idején! És tudom, hogy az én kicsi falovacskám örömmel fogad el téged kis gazdijának! Igen, biztos vagyok abban, hogy boldog lesz, ha veled tud majd futkározni, úgy, amint velem tette egykor régen.
A kisfiú lelkesen bólogatott, megölelte a falovacskát, majd eltartotta egy kicsit magától, hogy jól megnézhessék egymást. Úgy látta, a falovacska bíztatóan ráhunyorog.
- Apa, képzeld! A falovacska örvend nekem! – kiáltotta a kisfiú és úgy érezte, ennél nagyobb boldogság nincs is a világon.
A kisfiúnál csak a falovacska lett boldogabb! Többé már nem volt magányos. Nagyon megszerette új kicsi gazdiját. Ahogy teltek a napok, az apa és a kisfiú szorgoskodása nyomán egyre szebb lett. Megtisztult a rárakódott portól, a sörénye is biztosan állt a helyén, a farka fésülten, fényesen lobogott, a pofija pedig még nevetősebb lett az átfestés után. Mikor aztán végre felült rá kis gazdája, és elkiáltotta megát: - Gyí, falovacska, gyí! - a büszke falovacska úgy érezte, a csillagos égre is fel tudna rúgtatni örömében!
Tóth Ildikó