A Láma meséje

Nyomtatás


Kedves svédországi magyar gyerekek!

Először is szeretnék bemutatkozni: én egy lámagyerek vagyok, Argentínából. Azt is elárulom,  hogy én nem is vagyok  igazi lámagyerek, hanem barátomnak, Zsuzsinak a kesztyűbábja. A képen a világos fejű, fületlen alak Zsuzsi, a másik pedig, a sötétebb, szép kiálló fogú, nagy felálló fülű én vagyok. Azért küldte Zsuzsi nektek ezt a képet, hogy aki még nem ismer engem az megismerjen, aki pedig már ismer, mert együtt táboroztunk Tångagärdén, hadd örvendjen a viszontlátásnak. Lehet kicsit zavaros, amit mondok, mert aki nem ismer még engem, az el sem tudja képzelni, hogyan kerültem én Svédországba, a táborozó magyar gyerekek közé!

 

A Láma és Zsuzsa

 


Pedig egyszerű: Zsuzsival, a barátommal Argentínában élünk, tudjátok, az Óperenciás tengeren is túl (ezt Zsuzsi magyarázta meg nekem). Zsuzsi sokat mesélt nekem – na jó, nem csak nekem, hanem az ottani magyar gyerekeknek is – arról, hogy nem csupán Magyarországon, hanem Argentínában, Svédországban meg még nagyon-nagyon sok országban élnek magyar gyerekek, és hogy azok nyaranta táborozni szoktak. Én tudtam, hogy ez mit jelent, mert Argentínában is sokszor összegyűlnek a magyar gyerekek. Mikor meghallottam, hogy Zsuzsit meghívták hozzátok, egyből tudtam, hogy mit akarok: én is vele utazni! Mikor csomagolt, minduntalan úgy intéztem, hogy a keze ügyébe kerüljek, addig-addig mesterkedtem, míg Zsuzsi elkacagta magát és megnyugtatott:

 

- Jól van, jól van! Látom te is szeretnél velem jönni! Viszlek, ne félj! Másként hogy mutatnám meg az ottani gyerekeknek, milyenek a lámák? Hiszen ott, a tengeren túl legfeljebb csak az állatkertekben láthatnak lámát!
Így hát útra keltünk, és olyan sokáig utaztunk a repülőgéppel, hogy most már igazán elhiszem, hogy az Óperenciás tenger nem mese! Nem unatkoztam, mert Zsuzsi beszélt hozzám, és csakis magyarul, hogy szokjam meg a nyelvet, hiszen Argentínában a rokonaimhoz spanyolul szólnak. Elmondta, hogy milyen lesz a táborozás, hogy milyen feladatot szán majd nekem: segítenem kell neki, hogy megtanítsuk a kisgyerekeknek azt az indián játékot, amelyet én is úgy szeretek. Ezt ismételgettük, és ezt nagyon jól tettük, mert amikor végre Tångagärdére érkeztünk én úgy izgultam, hogy majdnem mindent elfelejtettem. De aztán nem volt baj, a svédországi magyar gyerekek pontosan úgy szerettek engem, mint az argentínaiak. Miután megbarátkoztunk, még kölcsön is kértek Zsuzsitól, kivittek az udvarra, ott is játszhattunk. Elárulom, hogy egyik nap az egyik gyerek (ne félj, nem árulom el a neved!) kint felejtett az egyik bokor alatt. Szerencsére nem fáztam meg, mert Svédországban most nyár van, nem úgy, mint Argentínában, ahol június-július-augusztusban van a tél. Ugye, milyen furcsa? Meg képzeljétek el, nálunk nyáron van karácsony!

Sajnos nagyon hamar eltelt az a két hét, és mi Zsuzsival újra itthon vagyunk Argentiía fővárosában, Buenos Airesben ahol most tél van, de csak egy kicsivel van hidegebb, mint nálatok nyáron.


Eléggé elfáradtam a levélírásban, hiszen tudjátok, én csak egy kesztyűbáb vagyok, úgyhogy lassan be is fejezem az írást. Még leírom az indián éneket, amit Zsuzsi segítségével tanítottam nektek, táborozóknak, hogy ne felejtsétek el:


Kin-kan-kule – kule-kule kule, uasengi, uasenga, kin-kan kule-kule-kule-kule, uasengi, uasenga, u-u-u-u-u-u-u-u-u


Ha kíváncsiak vagytok, hogyan élünk itt, Argentínában, írjatok nekem Ildikó néni címére, mert ő majd eljuttatja hozzám. És ne felejtsétek el, hogy ti élő, valóságos, kedves, vídám gyerekek vagytok, nektek bizonyára nem okoz nehézséget a levélírás. És én majd elmesélem az itteni magyar gyerekeknek, amit írtatok.


Ölel barátotok:
a Láma