Heten voltunk unokatestvérek, minden évben nagyszüleinknél nyaraltunk. Természetesen nem csak a nyári, de a karácsony és a húsvéti vakációt is náluk töltöttük. Mi, gyerekek, jól kijöttünk egymással, remek játékokat találtunk ki, igaz, össze is vesztünk néha, de aztán hamar kibékültünk. Sem vigaszt keresni, sem panaszkodni nem fordultunk a felnőttekhez. Hatan közülünk. Mert a legkisebb, és egyben a legfiatalabb, Gabika, éppen zsenge kora miatt nem nagyon értette, mi történik körülötte. Csak csodálkozva bámult ránk, ha mi, nagyobbak hirtelen veszekedni, vagy - még kimondani is szégyellem -  verekedni kezdtünk. Gabikánál bizony sokszor „eltörött a mécses”, azaz keservesen sírni kezdett, és persze nagymamánál keresett vigasztalást. De nehogy azt higgye valaki, hogy ez meghatott minket. Dehogy!  Csúfolni kezdtük:-„Síró-bőgő masina, nem leszel te katona, síró-bőgő masina, kell-e neked puliszka”! A csúfolódó mondókának ezt a puliszkás részét azt hiszem, mi találtuk ki, mivel tudni való, hogy aki sír, az nem bátor, nem erős, csak olyan lágy, puha, mint a puliszka. Gabikának meg éppen ez fájt. Hogy gyávának, félősnek nézzük. Pedig amilyen kicsike, éppen olyan kemény kis legényke volt, és időnként erősen elhatározta, hogy megmutatja nekünk, hogy nincs igazunk, és majd valamivel kivívja elismerésünket és csodálatunkat. Ez a vágya annak az évnek húsvétján teljesült, melyben az ötödik évét töltötte.

 

Alighogy kikaptuk a tavaszi vakációt, utaztunk a nagyszülőkhöz. Húsvét közeledett, ezért nagymama a lányokkal nekilátott az ünnepi sütemények készítéséhez, a tojásfestéshez, nagytata meg sorra levizsgáztatta a fiúkat, hány új locsolóverset ismernek? Kiderült, hogy a fiúk bizony nem igyekeztek felújítani verskészletüket, maradtak a már évekkel azelőtt megtanultnál:

 

Én kis kertész legény vagyok,

virágokat locsolgatok,

azt hallottam, hogy egy

rózsaszál el akar hervadni,

szabad meglocsolni? 

 

– Hát ezzel a nagy tudománnyal nem dicsekedhetünk –állapította meg nagytata - hiszen ezt még óvodás korotokban tanultátok. – Na, semmi baj, van még időnk, holnapra minden fiú kap egy verset, s azt megtanulja.

Nagytata szavának állt, és másnap mindenik fiú megkapta a maga versét nagytata szép, jól olvasható írásával leírva. Gabika csak vágyakozva nézte a versosztást.

 

– Na mi van prücsök? Mit bámulsz? Csak nem szeretnél te is verset tanulni? Hisz még olvasni sem tudsz! – vihogtak a fiúk.

Gabika nem szólt semmit, de mikor egyedül maradt nagytatával, valamit egyezkedhettek, mert a következő napokban feltűnően sokszor elkísérte nagytatát a napi sétáján.

 

Húsvét nagyhetén igazán nem lehetett panaszunk az időjárásra. A ragyogó napsütés valósággal csalogatott bennünket, szegény nagymamának nem sokat segítettünk, de nem bánta, sőt még ő küldött minket a szabad levegőre. A fiúktól azért időnként megkérdezte, hogy haladnak-e a tanulással? 

 

– Igen, igen, nagymama, mindjárt! – volt a fiúk türelmetlen válasza.

 

Úgy elröpült a hét, hogy észre sem vettük! Vasárnapra összegyűlt az egész család, délelőtt templomba mentünk, az ünnepi ebéd után a szomszéd gyerekekkel hancúroztunk, szóval nem unatkoztunk. Este aztán, lefekvéskor előkerültek a locsolóverses lapok. A fiúk buzgón olvastak, majd behunyt szemmel próbáltak visszaemlékezni a szövegre. 

 

– Tudjátok mi ez, amit most csináltok?- kérdezte nagymama – hegy alatti abrakolás! - S, hogy nehogy ne értsük meg, amit mondott, meg is magyarázta: ahhoz, hogy a lovaknak legyen majd erejük, könnyedén fel tudják húzni a kocsit a meredek hegyi úton, jóval a hegyhez érkezés előtt kell abrakot, azaz tápláló ételt (zabot) adni nekik, nem akkor, mikor már végezni kell a munkát! Az már nem segít rajtuk. 

 

 

Húsvéthétfő reggelén nagy meglepetésben volt része az egész családnak. Mikor már mindenki elkészült a reggeli toalettjével, a család szépen felöltözve összegyűlt az ebédlőben. A fiúk, kis kölnis üvegekkel a kezükben szokás szerint felsorakoztak nagytata mellett, mi lányok meg izgatottan kacarászva vártuk a locsolkodást. De nem történt semmi, a fiúk csak lökdösték egymást, vihogtak, egyikük sem vállalta azt, hogy elsőnek lépjen elénk. Akkor magabiztosan elémasírozott Gabika. Meghajtotta magát és szépen csengő hangon elmondta a délutáni egészségügyi sétákon nagytatától megtanult locsolóversét.

 

Itt a tavasz újra, mosolyog a világ,

a kertek aljában nyílik a sok virág.

Elindult a kertész virágot locsolni,

én is elindultam lányokat öntözni.

Ha van piros tojás, kérem, adják ide,

hisz a főtt tojásból úgy sem lesz már csibe.

Kertek szép virága, hajtsd ide a fejed

hogy e kicsiny kertész hadd locsolhassa meg.

Én kis legény vagyok,

sokat nem várhatok,

egypár tojást várok,

azzal elsétálok.

 

Ez a nap lett Gabikának a diadalnapja. Miután rendre meglocsoltak bennünket, nagytatával az élen az egész fiúsereg felkerekedett és elmentek minden szomszédot, ismerőst, barátot, rokont megöntözni. A nagyfiúk restelkedve ismerték be, hogy bizony, ők csak a régi, óvodás versüket tudják, és becsületesen elismerték, hogy Gabika köztük a legügyesebb, legkitartóbb, sőt, a legokosabb.

 

– És, ami a legfontosabb, a legbátrabb is, ne feledjétek!- mondta nagytata.  

 

Elmesélte: 

Tóth Ildikó néni