Gabika ébredezett. Még nem nyitotta ki a szemeit, várt egy kicsit. Nagyon szép álma volt, azt álmodta, nagyszüleinél van. Ezért nem akarta kinyitni még a szemeit. Tudta, hogy álmodik, hiszen nagymamáéknál mindig gyerekkacagásra, – vagy sírásra, beszélgetésre ébredt. Unokatestvérei tesznek arról, hogy soha ne kezdődjön unalmasan a nap. De most csend van. Csak az ajtó nyílik halkan és, mintha folytatódna az álma, nagymama hangját hallja:

– Jó reggelt, te világ lustája, talán ebédet akarsz reggelizni? Ideje volna fölkelni már!

Gabika erre a kedves hangra azon nyomban felült, mint egy kis „keljfeljancsi”, és boldogan kiáltotta:

– Nagymama, azt álmodtam, hogy itt vagyok nálatok! Milyen jó, hogy igaziból is itt vagyok!  

Gabikát nem kellett sokat bíztatni, felkelt, megmosakodott, felöltözött, mint az egy ügyes elsőosztályoshoz illik. – Igenis, elsőosztályos! –morfondírozott Gabika. Joggal, hiszen néhány napja szép ünnepséggel befejezte az óvodát, ahova eddig tartozott. Azért van ő itt egyedül a nagyszüleinél, mert iskolás unokatestvérei később kapják ki a vakációt. Gabika egyáltalán nem bánta, hogy egy ideig csak nagymama és nagytata lesz a társasága. – Legalább nem bosszant és nem is ijesztget senki – gondolta. 

Reggeli után körül nézett, mihez is kezdjen magával, mit játszódjon. Elhozta az autóit, de a konyhában nem tologathatta, mert nagymama nem szerette, ha főzés közben kerülgetnie kell őket. 

– Játsszál az udvaron – mondta nagymama. 

– Ott nem lehet autózni, göröngyös és füves az egész udvar.

– Hát akkor a tornácon –az csak megfelel ezeknek a kényes autócsodáknak? – kérdezte évődve nagymama.

A tornác simaságára senkinek nem lehetett panasza. Gabikának sem. Neki inkább az volt a baja, hogy rájött, akármennyire is vágyott arra, hogy „egyedül legyen unoka”, most, mikor ez a vágya végre teljesült, nem örvendett neki. Vonakodva ugyan, de beismerte, hogy jobb akkor, mikor az unokatestvérei is ott vannak. Így egyedül csak ténfereg az udvaron, a tornácon sem szeret tartózkodni, mert az iszonyatosan nagy és üres.

– Nagymama, segíthetek valamit? – kérdezte végül az unatkozó Gabika.

 – Hát persze! Alig vártam már, hogy megkérdezzed – mondta nagymama. –Szaladj le a kamrába és hozzál fel néhány szem krumplit.  

 

Gabikát váratlanul érte nagymama válasza. Segíteni akart ő, komolyan segíteni, na de arra, hogy nagymama leküldi őt a kamrába, ahol az unokatestvérei szerint szellemek és vámpírok tanyáznak, igazán nem gondolt. Már majdnem visszautasította nagymama kérését, mikor eszébe jutott, hogy itt van a nagyszerű alkalom, hogy próbára tegye a bátorságát. Szóval, ha őszintén meggondolja, ez alkalomnak alkalom, de nem éppen nagyszerű! Vette a kicsi kosarat és leballagott a zöldséges kamarába. Ez az ablaktalan kis helység a pincefolyosóról nyílt és a legragyogóbb napsütésben is félhomály uralkodott benne. Megnyugtató volt, hogy a kamra ajtaja nem volt teljesen becsukva. Gabika óvatosan nyitotta tágra, s ahogy nagytata tanította, várt egy kicsit, míg a szeme hozzászokik a sötétséghez, akkor belépett. Körülnézett, a krumplisládára nem volt nehéz rálelni, ott állt az ajtóhoz közel. Gabika odahajolt a ládához, bele is nyúlt, mikor egyszerre csak az az érzése támadt, hogy valaki nézi őt. 

– Á, nincs is itt senki, – gondolta, és igazán csak azért nézett körül, hogy megnyugtassa magát, s akkor egyszerre csak horkolás hallott a sarok felől! Mikor hirtelen odanézett, szembe találkozott egy óriással! Igaz, csak az óriás szemét látta, de Gabikának ennyi is elég volt ahhoz, hogy halálra rémüljön. Lecsapta a kosarat, és mint akit üldöznek rohant a konyhába:

– Nagymama, nagymama, a kamrában egy óriás van! – lihegte rémülten

– Óriás? A kamrában? –nagymama hangja egyáltalán nem volt izgatott.

– Igen, igen, igen –bizonygatta Gabika – láttam a szemét és… és horkolt is!

– Nahát, erre én nagyon kíváncsi vagyok. Mit keres az én zöldséges kamrámban egy horkoló óriás? Gyere kincsem, nézzük meg.

Azt azért nem lehetett Gabikára fogni, hogy nagy kedve lett volna az ellenőrzéshez, de nagymama fogta a kezét és kedvesen magyarázta:

– Ne félj semmit, amíg engem látsz! Én téged nem engedlek bántani, inkább feláldozom a seprűmet és kiebrudalom vele azt a horkoló óriást!

 

És nagymama tényleg elővette a cirokseprűt, no meg egy elemlámpát, s így, óriáselüldözéshez kellőképpen felszerelkezve mentek le a kamrába. Mielőtt kinyitották volna az ajtót, nagymama megkérdezte, pontosan hol látta az óriást. Gabika megmagyarázta, nagymama óvatosan kinyitotta az ajtót és az elemlámpával a jelzett sarokba világított. Gabikának úgy dobogott a szíve, hogy majd kiugrott a helyéről, mert a sarokban úgy, ahogyan az imént látta, ott volt a két óriásszem. Ijedtében jó szorosan lehunyta a szemét és várta, hogy nagymama helyette is visítson.

– Nem óriás ez, Gabikám! Csak a szeme az, máskülönben ez egy helyes kis madár, egy gyöngybagoly! Egy gyöngybagoly-gyerek! Nézd milyen kedves szív alakú az arca! – magyarázta nagymama.

– De horkolt! – bizonygatta Gabika, a biztonság kedvéért még mindig csukott szemmel.

– Persze, hogy horkolt, ki tudja, mikor eshetett be ide, éhes az istenadta, s a gyöngybaglyok ilyen horkolás-szerű hanggal értesítik szüleiket arról, hogy éhesek.

 

 

Nagymama óvatosan közeledett a szép rózsaszín csőrű, megriadt madárhoz, de mikor kinyújtotta utána a kezét, a madár hanyatt dobta magát és védekezően emelte fel hosszú karmos lábait, megmutatva habfehér has-tollait.  

– No-no, hiszen nem akarunk bántani, csak vissza akarunk vinni a szüleidhez – nyugtatta nagymama a madarat. Mikor végül óvatosan megfogta, odanyújtotta Gabikának, hogy ismerkedjenek meg alaposan egymással. 

– Fiatalka ez még, de a pehelytollazatát már elhullatta. Nézd, milyen szép mintázata van a hátán és a szárnyain lévő tollaknak. Mint egy-egy gyöngysor. Itt lakik ez a buta a szomszédék padlásán, esténként gyakran hallottam a mamabagoly pergő rikoltását. Ez egy kalandvágyó bagolygyerek lehet, bizonyára egeret akart megfogni, mikor beesett a kamránk szellőzőjén. 

 

Gabika nagyon szívesen megtartotta volna a mutatós madarat, de nagymama lebeszélte róla. Megmagyarázta, hogy ez egy nagyon-nagyon hasznos vadmadár. Mint szinte minden bagoly, éjszakai életet él. Az ember által megművelt földek jó vadászterületet jelentenek számára, előszeretettel fogyasztja a kártékony rágcsálókat. Fogságban nem érzi jól magát, mint ahogyan a gazdáját sem tenné boldoggá, ha napjait játszás helyett egérvadászattal kellene töltenie, hogy a bagolygyerek étvágyát kielégítse. 

Gabika végül igazat adott nagymamának, és estefelé, mielőtt még a bagolyszülők útra keltek volna, óvatosan visszacsempészték a világlátott bagolygyereket a padlásra. Gabika suttogva búcsúzott el tőle:

– Vigyázz magadra Gyöngybagoly! Kerüld el a nagymama házát, mert ha megjönnek az unokatestvéreim, nem biztos, hogy ilyen szerencsésen szabadulsz!

Elmesélte: Tóth Ildikó néni