Kata néninél, falun nyaralt az egész család. Viktor édesapjával a ház legkisebb szobáját kapta. A szobácska valamikor egyszerű éléskamra volt, kicsi ablaka a ház északi felére, a kert bozótosabb, elhanyagoltabb részére nézett. Itt virág, vagy zöldséges ágyások helyett bokrok, nagyra nőtt mályvák, mindenféle növényből szőtt bozótra lehetett látni. Az ablakon szúnyogháló feszült, így nyugodtan aludhattak nyitott ablaknál, álmukat nem zavarta semmiféle csípő, szúró, zümmögő rovarféle. A széles eresz megvédte őket az esőtől is. A berendezés is egyszerű volt: csak egy emeletes ágy, egy asztalka, két szék és egy ajtó nélküli szekrényke fért el a csöpp szobában. Viktornak nagyon tetszett, az egész napos játék után jó volt oda visszahúzódni. Az ágyából pont a bokrokra látott, ha fújt a szél, arra gondolt, tündérek ringanak az ágak hegyén. Igaz, nem sokáig álmodozott, esténként hamar elaludt.

Egyik este édesapja még ott maradt a vacsoraasztalnál, beszélgetett a többi felnőttel, Viktor egyedül ment a szobába. Álmos volt, gyorsan végzett a mosakodással, fogmosással, lefeküdt. Már majdnem elaludt, mikor madárcsipogást hallott. Az volt a furcsa, hogy úgy hallotta, mintha több kismadár csipogna pont az ablak alatt. Először szólni akart az édesapjának, de aztán meggondolta magát:

-         Hát, ha csipognak, akkor csipognak. Biztosan megijedtek valamitől. Édesapa sem tudja megvigasztalni őket, lehet, még jobban megijednek, ha meglátják. Még azt hinnék, óriás tör rájuk!

Reggel, az asztalnál lelkendezve mesélte el unokatestvéreinek:

-         Képzeljétek, alig tudtam elaludni, olyan hangosan csipogtak a kismadarak.

-         Milyen kismadarak? Hol csipogtak? Álmodban? - kérdezték gonoszkodva – mi nem hallottunk semmit.

Úgy látszott, senki sem akar hinni neki. Még Kata néni, a nagynénje is, hallva a vitát, az unokatestvéreknek adott igazat:

-         Hát, ezt biztosan álmodtad! A kertben már nincsenek olyan bébi-kismadarak, megnőttek, régen kirepültek a fészekből.

Olyan meggyőzően magyaráztak neki, hogy Viktor elbizonytalanodott. –

-         Tényleg, lehet, igazuk van és álmodtam a csipogást? – gondolta, aztán nem törődött többé vele, kirándulni mentek, el is felejtette.

Este jutott eszébe, mikor édesapja már kiment a szobából, hogy meg kellett volna vizsgálják a bokrokat, hátha be tudja bizonyítani, hogy a csipogó madárkák igenis ott vannak az ablak alatt, valamilyen fészekben.

-         Majd reggel… - gondolta, és elaludt.

Másnap nem került sor a vizsgálódásra, fürödni mentek, no meg Viktor is megfeledkezett a dologról. De este újra hallotta a csipogást! Felült az ágyában, csendben maradt, hogy biztosan meggyőződjön arról, jól hallja, madárkák vannak az ablak alatt. Feszülten figyelt. Legszívesebben hangos HURRÁ-t kiáltott volna abbeli boldogságában, hogy igaza volt. Visszafeküdt, s arra gondolt, reggel majd megkeresi a fészket, és megmutatja unokatestvéreinek. Már félálomban hallgatta a bátortalan hangocskákat, mikor erős szuszogásra, horkantásra riadt fel. Valami megtámadta a kismadarakat! – gondolta Viktor – szólnom kell valakinek.  De alig ért a padlóra a talpa, mikor bejött a szobába az édesapja.

-         Jaj, édesapa, újra hallottam a csipogást, de azt hiszem valami szuszogó, horkantó megtámadta őket, mert elhallgattak. Nézzük meg, mi történt!

-         Ilyenkor úgy sem látunk semmit, túl sötét van, no meg semmi kedvem felverni a bokrokban alvó szúnyogokat. Majd reggel megnézzük.

Viktor az izgalomtól alig tudott reggelizni, siettette az édesapját, menjenek már, keressék meg a pórul járt kismadarakat. Persze mindenki kíváncsi lett, milyen szörnyűség történhetett az éjjel Viktor ablaka alatt. De sajnos, jobban mondva szerencsére, nem találtak semmit. Hiába másztak be a bokrok közé, sem fészket, de még egy fia kismadarat sem találtak.

-         Biztosan szellemeket hallottál! Hú-hú-hú… - csúfolódtak unokatestvérei. –Szellemmadarak csipogtak Viktornak és szellemvadállatok támadtak rájuk hú-húhú …

Aznap Viktor szellemmadarain szórakozott az egész társaság. Az egyik unokatestvére magára borított egy rossz lepedőt, a hátához lopózott és belecsipogott a fülébe:

-         Viktorka, itt vagyok, csipogok, a szellemmadár én vagyok!

Viktor bosszankodott, rosszul esett neki, hogy az unokatestvéreinek lett igaza, hiszen kismadarat tényleg nem látott ő sem. Aztán este megoldódott a rejtély! Édesapjával egyszerre mentek a szobájukba, mikor leoltották a villanyt, egy kis idő múlva mindketten meghallották a csipogást! És utána a horkanást is, meg a hangos szuszogást!

-         Édesapa, te is hallod?

-         Igen, kisfiam, és azt hiszem, most már tudom, kik a szellemmadarak! Nem csoda, hogy semmit sem találtunk a bokrokon, mert amit keresünk, azok a bokrok alatt lehetnek, jól álcázott vacokban. Tudod, mik azok? Sündisznók! A sünmama horkantott, szuszogott, és a kicsinyei csipogtak, mert éhesek az Istenadták, és azt így, ilyen madárcsipogás-szerű hanggal jelzik anyjuknak. Majd elmeséljük a többieknek is, de nem fogjuk megkeresni a fészket, mert ha megzavarjuk őket, lehet, úgy megijed a sünmama, hogy magára hagyja a kicsiket. Gondolhattam volna, hogy süni telepedett meg a telken, hiszen alig van csiga, bogár és más kártevő a kertben. Mind megette őket ez a hasznos kis barátunk.

Másnak az egész napjuk azzal telt el, hogy tanulmányozták a sünök életét. No, nem úgy, hogy megkeresik a sünfészket, és ezzel megzavarják a süncsalád pihenését, hanem könyvekből, internetről, a felnőttek meséiből. Este aztán szűk lett a Viktorék kicsike szobája, mert az egész társaság oda gyűlt süngyerek-csipogást, sünmama-horkanást hallani.