Oszkár hamar megtanult szépen, csaknem hibátlanul írni. Dicsérték is érte az iskolában, meg otthon is. Az édesanyja minden nap elgyönyörködött könnyen olvasható szabályos, szép gömbölyű betűin. De hiába volt a sok dicséret, elismerés, Oszkár csak ímmel-ámmal, unottan rótta a sorokat. A felnőttek látták ezt, észrevették kedvetlenségét, meg is kérdezték tőle nem is egyszer, mi a baj? Sokáig nem árulta el, miért nincs kedve az íráshoz. Egy nap aztán lecsapta a tollat és felkiáltott:
- Nem akarok többet írni! Mind csak azt hallom, hogy jól fog ez a tudás, gyakoroljak csak szorgalmasan! Mind csak írok, írok, aztán mi van? Megnézi a tanító néni, elolvassa édesanyám, és kész. Ha becsukom a füzetet, senki sem tudja, mi van a lapok között. Ennek nincs semmi értelme! Minek írni, mikor el is mondhatom nekik!
Oszkár nem csak írni, olvasni is megtanult. Kissé lassan, de szépen, folyékonyan olvasott. De hát ebben nincs semmi meglepő, hiszen azért járnak iskolába a gyerekek, hogy mindezeket megtanulják! – mondanák sokan, akik nem tudják, hogy Oszkár két nyelven beszél, és két nyelven ír és olvas is, ami egyáltalán nem könnyű egy tizenegy éves gyereknek!
- Tóth Ildikó
- Találatok: 1950
