Öt-nyolcas osztályomnak

Nyomtatás

(Tavaly januárban történt. Fülledt tornaterem, futópad, végtelen unalom, a szomszéd úgy dönget, hogy a zenét sem hallom, hogy legalább az adná a ritmust.)

Iskolaudvar, tornaóra, ahogy mi neveztük. A mai feladat viszonylag nehéz: tíz kilométert kell lefutni egy órán belül. Ahányat sikerül, az lesz a jegy. Nekilendülök. Fél kilométer, egy. Elkapom az ütemet, ez így pont elég lesz. Ezt a tempót sokáig bírom. Másfél. Ez már mínusz kettes, gondolom magamban. Kis belső vigyor. Az első izzadságcsepp, de gond egy szál sem. Megy ez. Kettő. Csak rakom a lábam, egyiket a másik után. Manusz, mármint Bálint János a tornatanár, bocs,testnevelés tanár, síppal a szájában néz. Egyelőre nem mond semmit. Következő kör. Kettő és fél. Kicsit lihegek, de nincs gond.

Három. Az már majdnem egyharmad. Még kétszer ennyi és megvan. Iszom a kanyarba letett kulacsból. Jól esik. De az az egy, nyeléskor kihagyott lélegzet is hiányzik, jó néhány lépés, amíg elmúlik a lihegés. De ezt már tudom, nem egyszerre iszom. Összegyűjtöm a vizet a számban és kicsidenként nyelem le. Három és fél. Manusz megjegyzi: ez már mínusz négyes. Igazából nem gonosz, van benne egy adag bíztatás. De ez a világ ilyen.

Négy. Ez már egy igazi négyes, gondolom. Most már rendesen izzadok. Alig várom a négy és felet, egy korty vízért. Vagy két lány az osztályból felkapja a fejét, mikor a Manusz megszólal, hogy mínusz öt. A többiek egy csoportban állnak a kanyarnál. Ez azért annyira nem izgalmas, hogy engem nézzenek. Az én fizikumommal, kb. ennyit várnak el tőlem. Jó esetben. Egy picit gyorsítok, csak éppen egy tízedet. Csak a Manusz veszi észre. Jó szeme van, látott már ilyent. Két kezét egy kicsit széttartja, és kérdőn néz rám: - Biztos? - mondja a szeme. De nem szól semmit.

Öt. Megvan a fele. Most már kezd fárasztó lenni. Öt és fél. Megint gyorsítok egy tízedet. Manusz továbbra is kérdőn néz rám, de van a szemében valami bíztatás. Sőt elismerés. Ő már lát valamit: „Ez egy gyenge mínusz hatos. Eddig.” - ezt jó hangosan mondja. A lánycsapat felfigyel, vagy ketten odakiáltják, hogy hajrá, Géza! Mintha Barabási Kati hangja lenne, vagy a Rózsié. Nem is tudom.

Hat. Most már viszonylag kellemetlen. Izzadok, mint egy állat. Megint iszom, de ismét csak futtában. Most is jól megszuszogtat. Lecsapom a kulacsot, másfél kilométeren keresztül nem fogok hozzányúlni. Ki van ez számolva, kérem. Hat és fél. Majdnem kétharmad. Már csak feleennyi, mint amit eddig megtettem. Nézem az időt, még jól vagyunk. Ez már majdnem hetes. Kezd érdekes lenni. A lányok bekiabálnak. Még a csendesebbek is. Mintha Ildi és Jutka is mosolyogna egy kicsit. Nem semmi.

Hét. Innen már ki kell bírni. Hét és fél. Háromnegyed. Ez már nyolcas lesz. A kórus rázendít. Manusz is rám kiállt. Megint ő az egyetlen, aki észreveszi a tizednyi lassulást. De tudja, hogy ez még belefér. Ha kibírom. Ezért kezd hangosan bíztatni: Fülöpke, ez már nyolcas! Még senki nem hiszi igazán, hogy meg tudom csinálni. Ilyent én még nem mutattam. Ez nem matek vagy nyelvtan. A hangos bíztatás kezd folyamatos lenni. Kicsit olyan, mint amikor Bálint Levinek kilencest akart adni magyarból Sárkány tanárnő. És mi kórusban ordítottuk, hogy „tízes-tízes-tízes”. Neki is olyan szokatlan volt, hogy könnybe lábadt a szeme. Pedig milyen kemény fiú volt. Nekem is szokatlan. Könnyezni ugyan még nem tudok. Ha könnyeznék, sem venné észre senki a csorgó izzadságban.

Nyolc. Most már a fiúk is nézik. Lóri mond valamit. Nem hallom. Nyolc és fél. Innen már a tíz métereket számolom. Lassan fogynak. De ez csak lelki dolog, az ütem nem változik.

Kilenc. Az osztály tényleg velem van. Érzem, hogy velem együtt akarják a lehetetlent. Kilenc és fél. És felzendül az ismert kórus: tízes- tízes -tízes. Tudom, hogy ez nekem szól. Manusz már megadja erre a jegyet, őt nem kell bíztatni. Szélesen mosolyog. Itt már lehet, hogy van egy könnycsepp is. De mennyivel jobb egy igazi tízes, nem csak egy mínusz. És megvan. Nem állok még meg. Manusz érti, hogy miért kell az a plusz hatszáz méter. Akkor az pont egy negyed Maraton. Bőven az órán belül. Utána még kocogok egy kilométert, minden százasnál lassítva egyet. Végül nyújtás, ahogy a svéd kézilabda-válogatott gyúrójától tanultam. Majd állok a zuhany alatt. Hallom a fiúöltözőből, hogy Székely Laci dicsekszik valami birkózós eredménnyel. Bogyó beledörmög, hogy az talán nem egészen így volt. Köllő Laci kioktat valakit, hogy a korner az igazából szögletrúgás. Aztán csak csorog a fejemre a langyos víz, és már nem hallok semmit.

(Tavaly január óta, ez velem van, újra meg újra. Nektek és Bálint János tanár úrnak köszönhetem, hogy az ősszel, ötvenkét évesen életemben először végigfutottam egy Maratont. És ha még valaha megteszem, azt is veletek együtt teszem. Akkor is, ha van már, akivel nem találkozunk.)

Fülöp Géza, Göteborg