„Taníts engem utadra, Uram,

hogy igazságod szerint járjak.”

(Zsolt. 85.11) – Pannonhalmi zsoltároskönyv

 

A közelgő nyár mindig jó lehetőség új tájak, új érzések, új emberek megismerésére. Az erdélyi Sóvidék, a Dél-Felvidék keleti vonulatai és Derenk „szellemfaluja” után a Nógrád megye és Pest megye területén lévő Börzsönyről fogok mesélni. A Nyugati pályaudvarról indított hátizsákos túrámról természetesen nem hiányozhatott hűséges fényképezőgépem sem, a kalandok pedig jöttek maguktól, ahogy az már lenni szokott…

A Börzsönyben nem jártam még eddig. Pedig hosszú éveken át Budapesten éltem, ahonnan könnyedén megközelíthető. Pedig az Északi-középhegység tagja, tágabb értelemben annak a tájegységnek, ahol felnőttem. A Turista Magazin 2018. márciusi számában olvastam egy cikket a börzsönyi Kámorról. Megannyi legenda (elátkozott kincs, boszorkány, aranyrejtő vasfazék), rejtelmes-felfedezendő látnivaló (a híres „kámori rókalyuk”, a Hugó-villa sziklapárkánya) kínálta magát a szövegben, hívogató fotókkal. Eszembe jutott Kölcsey kincskereső-novellája (Kárpáti kincstár) is, amikor a szereplők a Tátrában bolyongva próbálnak a kincs nyomára bukkanni. Persze adja magát az allegorikus olvasat, mindenki keresgéli a maga „kincsét” – és az persze mindenkinek mást és mást jelent.

Budapest Nyugati pályaudvarról Vácra érkeztem, ahonnan dízelmozdony húzta ki a Drégelypalánkra igyekvő kétkocsis szerelvényt. Útitársam egy harciebes fiatal férfi volt – a kutya nyugodtan utazott az ülés alá kuporodva. Egészen addig, amíg föl nem szállt egy csapatnyi magyar vizsla, természetesen gazdáikkal együtt. Ettől fogva folyamatosan fegyelmeznie kellett harci kutyáját a fiatalembernek. Alapvetően meditatív volt az út – az elmúlt hónapokban felújított vasútvonalakon jártam, ahol már nem zakatol a vonat. Ültem a nosztalgiaszerelvénynek is beillő kocsi egyik kényelmes ülésében – zakatolt a vonat, ritmusosan ringatott, kibámultam az ablakon, az erdő néha kopogásra nyújtotta ágait, de az utolsó pillanatban mindig rántott egyet a vonat, s visszakényszerítette kötött pályájára a vaskerekeken guruló téglalap alakú masinát.

Meglepődöm Berkenye község hatalmas, új házain – megfogalmazódik bennem, hogy de miből is élnek itt az emberek? Egy részük málnatermelésből – találtam meg rá azóta a választ.

A túrámat 10:40-kor tudom megkezdeni – az információs tábla szerint Kemence 7 óra 15 perc járásra van – az utolsó busz 18:35-kor indul Szobra, szóval elvileg el kell, hogy érjem. Mégis szorosnak ígérkezik a tempó, mert kedvemre szeretnék fényképezni, élvezni a tájat, nézelődni.

Szépen süt a nap, a túra kezdő, 2 km-es szakasza Diósjenőn vezet keresztül. A tűző napsütés után jólesik a kis árnyékos út – ezen a szakaszon találkozom néhány kirándulóval. Egy tisztásra érkezem, útkereszteződéssel és szép kilátással – a Cserhát domborulataiban gyönyörködhetünk, néhány kisebb tó is feltűnik a láthatáron. A varázslatos nevű Kámor már csak 3,4 km-es sétára van tőlem. A térkép jelöl egy forrást, így letérek az útról, azonban a Kun-forrás inkább csalódást okoz, hiszen a víz pici patakként csordogál, nincs esése, csak meríteni lehetne belőle. Vissza hát az útra – habár a Kun-forrás megtréfált, a Kun-rét kárpótol. Térdig érő fű vesz körbe, amivel a hűsítő szél nyugtatólag ható játékot űz. A szikrázó napsütésben pazar ez a látvány. A rét tetején (csak finoman emelkedik, nem nehéz feljutni rá egyáltalán) egy vadászlest találok, ahonnan kicsit más szögből megközelítőleg ugyanazt a panorámát kapom, mint az imént, a kereszteződésnél.

Ezt követően erdőben folytatódik az út – a Diósjenőt követő szélesebb, sötétebb úthoz viszonyítva inkább félárnyékos, kis „nyomtávú” ez az utacska. Az emelkedős kis út (Jász-bükk és Jász-bükk-rét) egészen a sziklás-köves hegy szélére visz, néha fel-felbukkan egy csodálatos panorámarészlet. A Kámor aljában vagyok, a térkép szép kilátást ígér, és tényleg, a jelzett helyen kis ösvények visznek ki az erdőből a sziklák szélére. Uppony jut eszembe, a Lázbérci-tó nélkül. A kövezetről és a növényekről pedig a felhagyott bélapátfalvi kőfejtő, amely ma már természetvédelmi terület. Simogatóan egybeolvadnak a fák sötétzöld koronái. Leülök egy laposabb sziklaperemre, s belefeledkezem a természetbe. Arra gondolok, hogy itt tudnék tölteni néhány órát – de ahhoz korábban kellett volna ideérni. Sőt olyan gondolat is átsuhan az agyamon, hogy ha szupermen lennék, biztos gyakran kirepülnék ide megpihenni, csodálni a tájat. Az előző erdős szakaszon felvettem a széldzsekit, mert hűvösen fújt a szél – itt a tűző napon viszont nemsokára újra árnyékba kívánkozom. És persze vonz a karnyújtásnyi közelre került Kámor.

A szél továbbra is fúj, így érkezem meg Kámorra. Valahol olvastam, hogy a fák tudnak kommunikálni egymással – ha jól emlékszem, a gyökereiken keresztül. Arra gondolok, hogy a fák tényleg beszélnek – néha olyan hangot csikar ki belőlük a szél, mintha egy emberi, elfojtott kiáltást hallanék, aztán olyat, mint egy zajosan, nyikorogva záródó ajtó, és persze simán csak susognak is… Aztán eszembe jut Kámor, a megátkozott, kegyetlen kényúr, akinek boszorkánnyá lett lánya azóta is őrzi a rablólovag kincseit – így nem nehéz misztikus hangulatba kerülni a susogó-nyikorgó félhomályban, boszorkánytörténetekkel a fejedben.

Hol lehet a Kámori-rókalyuk? Nos, ezt sajnos mintegy 30 perces keresgélés, mobilos túra GPS-program bevetése után sem sikerült megfejtenem. Viszont a Hugó-villa kis menedékhasadékára rátaláltam. Tényleg szélvédett, egyik sarkában tűzrakás nyomai, a falhoz támasztva vadrózsavesszőből faragott nyárs szalonnasütéshez. Itt költöm el tonhalból és fekete ribizliből álló ebédemet. Közben megetetem az egyre inkább követelődző mobilt is. Még arra is képesek voltak az itt megfordult emberek, hogy monogramjukat, itt jártuk idejét belevéssék a sziklafalba. Persze szívesen maradnék még, de belém fúrja magát az aggódás, hogy nem fogom elérni az utolsó buszt. Ezért csak nekiindulok, 10 percig még tovább próbálkozom a rókalyuk keresgélésével… Találok egy helyet az erdőben, ahol reflektorként tűz be a nap – itt olvasom fel a véletlenszerűen fellapozott 85. zsoltárt (Isten irgalmas és jóságos; hagyományos számozással: 86. zsoltár). Folytatom erdei sétámat, amelyet egy tisztás szakít meg, vadetetővel, egy fából kifaragott takaros itatóval.

Ezt követően a Békás-tó mellett visz az utam, kicsit hasonló a Vadna környéki erdei tavakhoz, csak azok vize (valószínű azért, mert 2 éve tavasz elején jártam ott) tisztább, tükröződnek, megsokszorozódnak bennük a fák, az ég. Ez a tó békalencsétől élénkzöld. A tábla szerint még mindig nem járok a túrám felénél, Kemence 12 km-re van. Így hát feszítek a tempón, a lejtőkön szaladok, s kötök magammal egy olyan megállapodást, hogy ahányszor leállok fényképezni, egy kis futással hozom be az így keletkezett lemaradást.

Azt olvastam erről a túráról, hogy nem technikás, annyi nehézsége van, hogy 21 km hosszú, kevésbé látványos. Valóban vannak hosszú, egyhangú részei, de nagyon változatos ösvényeken, tájakon vezet véleményem szerint. Ugye az elején egy szélesebb, nagyon árnyékos úton indultam neki, hogy aztán a napos Kun-réten folytathassam utamat, amit a félárnyékos kis ösvény váltott föl a szép kilátással. Majd jött a sejtelmes Kámor susogó-nyögdécselő fáival. Most pedig megmutatkozik a vulkanikus Börzsöny: korábban csillogott a talaj az apró kristályoktól, most viszont hatalmas kőbálványok kerültek elém. Némelyiket élénkzöld moha tett még figyelemfelkeltőbbé. Muszáj voltam meg-megállni s készíteni egy-egy fényképet. Erről a szakaszról a Mátra jutott eszembe hatalmas köveivel.

Kemencétől 6,5 km-re egy pihenőhely következik, sok-sok paddal. Itt tartottam az erőltetett menet utáni pihenőt, egy kis uzsonnával, frissítővel. Most már tudtam, hogy el fogom érni a buszt, úgy sétáltam, ahogy jólesett. Újabb kihívást a nemrég még záporok áztatta sáros dózerút támasztott felém – egyes szakaszokon muszáj voltam letérni az útról, hiszen széltében állt rajta a víz. Egyszer sikerült belelépnem egy pocsolyába – de hála a magas szárú bakancsnak, száraz bőrrel úsztam meg ezt a kis ballépést. Elhaladtam egy újabb, békalencsés tó mellett, aztán találtam egy elhagyott, leamortizálódott, de valószínűleg még működőképes traktort.

Csak véget ért a sártenger is. A változatosság kedvéért aprókavicsossá vált a talaj, elvesztettem a sárga turistajelzést és az egyre sűrűbb aljnövényzetben mentem néhány métert, de aztán felmentem a gerincre, ahol rá is találtam a jelzésre. Hamarosan kiértem az erdőből, egy meredek, sziklás szakasz várt még rám – bevillant róla az Aggteleki-karszt. Az aljból rácsodálkozhattam a hegy hatalmas sziklalábaira. Kis tévelygés után a Kemencére tartó aszfaltúton találtam magam. Néhány kilométeres séta után elértem a buszmegállót, ahová 10 perc múlva meg is érkezett a szobi busz. Innen váci átszállással rendben visszaértem oda, ahonnan reggel indultam. Magyarország egy újabb hegységével gazdagodtam.

Sok élményt kívánok a nyárra, túrázzatok, amennyit csak bírtok!

 

Antal József

Fotók: Antal József