A SMOSZ közgyűlések évek óta visszatérő kérdése a generáció-váltás, vagy minimum a fiatalok bevonzása egyesületeink életébe. Bár a téma - igaz, hogy csak igen felületesen érintve -, de folyamatosan beszéd tárgya, leginkább mikor a létszámcsökkenés okát keresik az egyesületi képviselők, megnyugtató stratégiát a probléma orvoslására még nem sikerült felmutatni.

A legutóbbi közgyűlés alkalmával az említett témát éppen a SOMIT vetette fel, akik maguk is több mint húsz éves múlttal hátuk mögött, az egyesület fiatalításán dolgoznak. Október utolsó hétvégéjén tartották az első, úgynevezett ifiSOMIT táborukat, melyen 18-30 éves fiatalok meghívás alapján vehettek részt. A jól sikerült táborban szép számmal gyűltek össze a fiatalok (ez is bizonyítja, hogy körükben is van érdeklődés a magyar rendezvények iránt), viszont a kezdeményezés másik célja, hogy egy jó hangulatú rendezvény által kedvet kapjanak a fiatalok a helyi egyesületek köreiben is megszervezni önmagukat, már a kezdeti stádiumban gyatra eredményeket vetített elő. A lehetőségre, miszerint minden egyesület küldhet egy-két fiatalt, igen csekély érdeklődés mutatkozott. A reakciók alapján körvonalazódó helyzet igen szomorú képet fest: sok egyesületnek olyannyira nincs kapcsolata mai 18-30 év közötti fiatalokkal, hogy nem is tudja, kit szólíthatna meg, ha ifjúsági programról van szó.

Ez a tény már csak azért is nagyon lehangoló, mert így hosszú évekre előrevetíthető a sikertelenség igyekezetünkben, hogy a fiatalokat is bevonzzuk az egyesületi körökbe. Hiszen a generáció-váltás, az úgynevezett stafétabot átadása, akkor sem egyszerű, ha megvannak, kik azok a személyek, akikre alapozhatunk. Leheletvékony a mezsgye, és igen érzékeny, hogy hol húzódik a határ az elengedés, a fiatalokba vetett bizalom, és a segítségnyújtás, a háttérből való támasz között. Egy vezetőnek, aki talán élete egyik megvalósításának tekinti egyesületének eddig felmutatott eredményeit, nem könnyű elengedni a gyeplőt, és kontroll nélkül teljes bizalommal átadni azt az újaknak. Annál érzékenyebb a dolog, ha a mindig lázadni kész fiatalokról beszélünk, akik ha nem érzik az őszinte szándékot, pillanatok alatt elillannak. Ugyanakkor azt sem várhatjuk el tőlük, hogy több felelősséget vállaljanak, mint amennyire hajlandóak. A mai társadalom nem vár el akkora felelősségvállalást a fiataljaitól, mint az előző generációktól, így egyesületi szinten sem dobhatjuk egyből rájuk egy teljes egyesület kínját-baját.

A  siker kulcsa talán abban rejlik, ha tudunk az egyesületen belül olyan feladatot találni számukra, mellyel szívesen foglalkoznak, és ezekben a kérdésekben teljes mértékben rájuk hagyatkozni (akár buktatók árán is engedni, hogy saját hibájukból tanuljanak), majd hagyni, hogy szépen, fokozatosan bedolgozzák magukat az egyesületekbe. Ahhoz viszont, hogy ez a folyamat elkezdődhessen, az alapvetés, hogy kapcsolatunk legyen a környezetünkben élő fiatalokkal, így nem árt olyan programokban is gondolkodni, ahová egy-két kíváncsi és közösséget kereső fiatal is betévedhet.

Bár a jelenlegi állapot nem mutat túl derűs képet, a szeptemberi közgyűlés alkalmával volt egy-két egyesület, akik büszkén számoltak be az egyesület és a vezetőség fiatalításában elért eredményeikről. Bízva benne, hogy a jó példa ragadós, szívemből remélem, hogy egyre több egyesület megtalálja az utat a hozzá közel élő fiatalokhoz, hogy azt, amit elődeink megteremtettek számunkra, ne csak saját magunk szórakoztatására tartsuk életben ideig-óráig.

Bitay Erzsébet