Hol sírjaink (még) domborulnak…

Nyomtatás

Alig pár napja, június 4-én emlékeztünk a trianoni békeszerződés 99. évfordulójára. A történelmi viszonylatban jelentéktelen évszázad elszakítottsága, emberi léptékkel mérve, már jelentős idő lehetne az együttélés normalizálódásához. Hiszen a hátunk mögött hagyott évszázad akár esélyt is nyújthatott volna egy korrekt hangvételű párbeszédre, ne adj Isten, a meghallgatására, a sérelmek és érzékenységek tiszteletben tartására. És bár néha vannak hangok, cselekvések, melyek reményt keltenek, ezek még igen csak a felszínt kapargatják. A mélyben ott izzik a több száz éves beidegződés, és elég egyetlen parázs, hogy lángra lobbantsa az indulatokat. És ha kipattan a szikra, már mit sem számít a száz éves közös múlt, hogy „a szomszédom, jól ismerem, és tulajdonképpen rendes ember”. Ekkor már nincs szent és nincs tisztesség, ekkor válnak a halottak is ellenségekké és potenciális veszélyforrássá. Így történt ez a székelyföldi Úzvölgyében elhelyezkedő katonatemetőben esetében is.

A történelem nagy időkerekén ez a száz év egy pillanatnak felelhet meg csupán, mely az évszázados sebeket plasztikázni is nehezen, nemhogy begyógyítani képes lenne. És ha valamit, ezt nagyon jól tudják a politikusok, és időről időre bedobnak egy szikrát a nemzeti érzelmek lappangó parazsára, annak reményében, hogy ha egy pillanatig is, de elvonja a figyelmet az ezerfelé égő lángoktól. Bár a módszer már ismerős, még mindig tudnak egyre fájóbb, egyre aljasabb eszközt találni annak érdekében, hogy az eredmény biztos legyen. Nehéz nem a háttérből, nem előre megtervezett figyelemelterelő akciónak értelmezni az úzvölgyi történéseket, mikor a világháború óta 2019-ben jutott eszükbe az úgynevezett ötven hősi halált halt román katonának emléket állítani.

Ha az ország törvényei és az Európai Unióban elfogadott egyezmények ellenében is, ha a jó ízlés és tisztesség határán átgázolva is, de sikerült találni az ügyhöz embereket, akik megvadulva és üvöltözve készek voltak megvédeni az „ősi földet” néhány százéves sírhanttól.

Talán az sem véletlen, hogy éppen ilyen zűrzavaros események közepette látogatott el Ferenc pápa a csíksomlyói nyeregbe, és szentbeszédében a testvériségre és az együtt haladásra buzdított:

„…ne hagyjuk, hogy azok a hangok és azok a sebek, amelyek az elkülönülést és a megosztottságot táplálják, megfosszanak minket a testvériség érzésétől. Nem szabad elfelednünk vagy tagadnunk a múlt összetett és szomorú eseményeit, azonban ezek nem jelenthetnek akadályt vagy ürügyet, hogy meggátolják a vágyott testvéri együttélést.”

Nem könnyű a kisebbségi létet elfogadni és együtt élni vele. És száz év után is nagy kihívás nem a másik felet hibáztatni a nem kívánt sorsért. De hiszem, hogy sokkal könnyebb lenne elérni a Ferenc pápa által kívánt állapotot, ha időről-időre nem épp a nemzetiségi kártyát kijátszva heccelnék egymás ellen a népeket. Ha hagynák a mindennapokat kisebbségiként is méltósággal élni. Ha hagynák őket méltóképpen ünnepelni és méltóképpen gyászolni.

 

Bitay Erzsébet