Tihamért gyerekként ismertem meg Magyarkanizsán, a hatvanas években. Ötödikes koromban lehetett az eszmélésem. Akkor már túl voltunk jó néhány korcsolyázáson a befagyott Körös jegén, jó időben pedig pecázni jártunk a Bányába, vagy a Slajcra, kis Tiszára (a Tisza holtága) vagy valamelyik kanálisra. Egy ilyen alkalommal figyeltem fel a festő különös alakjára, aki festő állványát a Törökkanizsára vezető töltés oldalába állította és az előtte mutatkozó látványt festette vászonra, különös festékeivel.

„Ez itt a Cigonya” – suttogták mellettem a gyerekek. Majdnem vallásos áhítat fogott el, úgy néztem a sok bámészkodó között az említettet, aki valami számomra felfoghatatlant cselekedett: festékes kezeit törölgette a nadrágjába. Azt képzelem, hogy világos színű nadrágja volt, de meg kell mondjam, nem emlékszem rá pontosan, na meg a neveltetésem is tiltotta, mondanám Bendegúzzal együtt, hogy sokáig bámészkodjam. Arra azért világosan emlékszem, hogy olajfestékes palettája ott hevert mellette, a fűbe helyezve, és ezen nagyon vastag csíkba nyomott festékcsíkok virítottak, összekeverve vagy csak úgy sorban, a szélén. Hihetetlen izgalom fogott el, amikor megláttam a mellé helyezett bolti, (fém)festékdobozt. Egy egész ajtó befestésére alkalmas fehér festék volt. „Ilyen sok festéket használhat!” – gondoltam. Hát persze. Kora gyermekkorom sok traumája (értsd szó szerint, hiszen elsüllyedt velünk a csónak a Tiszán, eltörtem a karomat, beleestem a vízzel teli árokba, stb.) közül az egyik az óvoda utáni első rajzóra volt, szülőfalum Martonos, a vaskapu felől nézve csúcsos tűzfalú iskolájában. Úgy léptem oda be az épületbe, mint a tudás szent fellegvárába. Beengedtek, oda, ahova az én nagyobb bátyám is járt, és helyet foglalhattam az egyik hátsó padban. Úgy rémlik, mintha ez furcsamód délutáni megvilágításban történt volna. A szemüveges tanító nénink hosszasan magyarázta, hogy ez egy olyan festési mód, amit mi nem érthetünk meg, de azért próbáljuk ki, mert nagyon sok vizet kell hozzáadni a festékhez. A rajzlapra rajzoljunk egy kört vagy oválist. Először a széleit kezdjük meg festeni vékony ecsettel, és utána adjunk hozzá sok vizet, hogy a festés átlátszóvá váljon. Valószínűleg nagyon meg akarhattam felelni, hisz óvodás korom óta azt képzeltem magamról, hogy én nagyon szépen tudok rajzolni. Rengeteg vizet adtam a kevéske vízfestékhez, úgyhogy az én lila oválisom teljesen átlátszó és nagyon világos maradt. Nem értettem, hogy lehet így festeni. A csalódottságom óriási volt, majdnem kiábrándultam a festésből, de ami ennél is rosszabb, abban a hitben éltem, hogy nekem nem szabad sok festéket pazarolnom, vagyis mindig csak nagyon kicsit. Persze több más élmény is közrejátszott, hogy ez a szellemi gúzsbakötés végbement nálam. Később azért mégis jó érzékem lett az akvarellfestéshez, de sokáig nagyon kellemetlen élményként emlékeztem erre az esetre.

Máskor pedig kint az úton, a házunk előtt fociztam az új utcai pajtásaimmal. A játék hevében érkezett Tihamér, a járdán lassan közeledve. Odahívott magához, és azt hiszem, az apámat kereste, aki nem volt otthon. A fejemet azért megsimogatta. Talán még a kezét is a vállamon hagyta. Jólesett, és nagyon büszke voltam rá a játszótársaim előtt.

Egy délután apám egy illatozó olajfestménnyel tért haza. Soha ilyen még nem történt velünk, teljes volt a meglepetés. A Tisza-part egy részletét ábrázolja. Balra öreg fűzfa törzséből hajtanak ki ágak az ég felé, ahol fehér felhőket sodor a szél. A napsütés átragyogja a képet. A folyó hömpölygő felületén a túlpart fái és a közeli részén mólóhoz kikötött ladikok tükröződnek. A kép váltakozva lazúrosan és pasztózusan (vastagon) van festve, és semmi felesleges sincs rajta. A levegőperspektíva csodálatos természetességgel érvényesül. Valahol távol, a túlpart közepén két jegenyefa alakja magaslik ki a növényzetből. Rögtön észrevettem, hogy a festő két színt használt: kéket és rá narancssárgát, száraz ecsetvonásokkal. Az első pillanattól kezdve csodáltam a képet. Szögre akasztottuk, hiszen Tihamér maga keretezte alkotásait, és két hét elmúltával már nem éreztük erős szagát.

Hetedikes koromban már gyakran átvitték az osztályunkat a Zmáj Jovanovity iskolából, ahova jártam, a főutca végén lévő Ifjúsági Otthonba. Itt két nagyméretű festményét is megcsodálhattuk. Rögtön a lépcsőfordulónál egy stilizált tájképe fogadta az érkezőt. Egy nagyvonalú Tisza-kép, csak úgy direkt a falra festve, á la secco. Erőteljes sárga-barna színekkel és fantasztikus vonalvezetéssel. A csónakok szabályosan tükröződtek a vízen, a felhők nyalábba szedve ritmikusan gomolyogtak az égen, a fák égre meredő ágai erőteljes kontrasztot alkottak a fal fehér felületével. A vízen pedig, lent a csónakoknál fantasztikusan egyenes, merőleges vonalak, ellenpontozták a kép rengeteg vízszintes elemét, formáját. Ez hihetetlen eleganciát adott a Tisza lassú hömpölygésének, örvénylésének.

Fent, az Otthon színpadán pedig két óriási méretű vászna szolgáltatta az állandó háttért. Minden állami ünnep rendezvényén ott voltak Cigonya nemes egyszerűséggel formált, stilizált tiszai fűzfái(?), és fénykarikái. Nagyvonalú, de finoman összefogott kompozíciók. Ahogy ott álltam a színpadon valamilyen ügyben, lehet, hogy kórusban kellett énekelni, vagy táncolni éppen, tekintetemet mindig arra a részletre függesztettem, ahol a vásznat energikusan összecsapkodta a festmény kezdésekor. Megfogott ez a szabad expresszió. Nem mintha a festmény egyéb részletei, a különböző napszakokat szimbolizáló fénykarikák, vagy a látszólag tipografikus elemeket tartalmazó betét a kép jobb szélén nem vonzották volna tekintetem.

A kisvárosban mindenhol Tihamért bízták meg munkákkal. Az iskolát elvégző, ballagó dákok tablóit is vele díszíttették. Volt neki egy dekoratív, modern stílusa, az ábrázoltakat könnyedén átformálta, saját kifejezésével „transzponálta”. Ennek mibenlétét mindenképpen el akartam lesni. Úgy emlékszem, nyolcadikos koromban nem átallottam az áruház kirakatába kihelyezett tablót másolni. Vagy csak sokáig néztem, és bemagoltam az összes vonását. Azután odahaza egy reneszánsz férfiportrét alakítottam át egy rajzlapon Tihamér jellegzetes kör elemeivel, díszítéseivel. Tudása szó szerint lenyűgözött. Megtörtént, hogy az utcán egy osztálytársammal beszélgettem, Tihamér pedig kerékpáron érkezett, egy frissen festett gyerek portréval. Barátom szülei és mindenki, aki ott látta, joggal dicsérte munkáját.

Később úgy alakult, hogy Nagy József osztálytársammal együtt felvettek az újvidéki iparművészeti középiskolába. Itt olyan tanárok is tanítottak, akik annak idején Tihamért is, de ennek nem volt különösebb jelentősége, ritkán meséltek nekünk volt diákokról, pláne olyanokról, akik nem maradtak a városban. Kivétel volt Čedomir Bačić, aki a művészet történetét tanította nagy igényességgel. Könyvünk nem volt, a jegyzeteiből kellett tanulni, szó szerint bemagolni szerb nyelvű szövegét. Elhivatottsága azért néha megengedte, hogy művésszé vált egykori tanítványaival példálózzék az idősebb középiskolásoknak. Azt hiszem Tihamér nehéz diákkoráról is beszélt egyszer. Cigonya saját elbeszélése szerint egy Čoporda nevű tanárnő viselte szívén a szegénysorú diák sorsát. Mi csak látásból ismertük ezt a nagyszerű tanárnőt, hiszen grafikusokat egyáltalán nem tanított.

Diszkóba jártunk szórakozni a generációmmal, és az egyik hétvégén az egyik társam azzal fogadott: „Hallom, hogy öngyilkos lett a barátod, fejbe lőtte magát.” Lehet, hogy a hideg is végig futott a hátamon. Vajon miért tette? Mi lesz most a festészetével? – aggódtam komolyan. Ráadásul akkor még nem is ismertem közelről. Később, évek múlva maga a festő mesélte el annak az estének a történetét. Közeli barátja egy vita után eltávozott otthonról. Nem vette észre, hogy Tihamér megkaparintotta átalakított kis kaliberű pisztolyát. Amint egyedül maradt a ház udvarán, homlokához emelte a fegyvert. Ideges lehetett, mert az utolsó pillanatban egy kicsit felfelé fordította a csövét. A lövés eldördült, de a golyó fontos agyi központot nem érintett, a koponyafal hátsó részén gellert kapott. Az újvidéki kórházba vitték, és sebész professzor barátja távolította el a golyót a homloka másik oldalát megnyitva. Az operáció után Tihamér tökéletesen felépült, még sok évig alkotott. Enyhe beszédzavara maradt ugyan, de ezt csak akkor lehetett észrevenni, ha idegen nyelven kellett beszélnie.

Folytatom...

Írta: Csikós Tibor

Csikós Tibor

2021. április 18.

Találatok: 1688

Meg kell, hogy szokjam, hogy a koronavírus miatt Göteborgban hol lehet, hol pedig a szigorúbb rendelkezések miatt nem lehet kiállításokat látogatni. Így ezúttal egy idén májusban látott kiállításról fogok írni. A most 90 éves művész egykori bemutatkozó kiállítása is az Aveny galériában volt 1954-ben, ezért a mostani kiállítás meghívójára – amely 2020. május 9-től május 24-ig tartott a Gallery Aveny-ben – egy régi, fekete-fehér fénykép került, amely az akkori kiállításon ábrázolja a művészt.

Aktuális kiállításán 13 művet állított ki, mind olaj-vásznon, cím nélkül, a keretek pedig egyöntetűen ezüstszínűek voltak. Nézzük sorra műveit.

1. számú nagy vászna felér egy művészi hitvallással. Tájképi impresszió északi expresszív ecsetvonásokkal és éles fény-árnyékhatásokkal. Svéd természet szeretet, naplemente és a sziklák mögött előbukkanó tenger. Az erőteljesen kanyargó vonalak, kusza ecsetvonások az erőteljes érzelmek világába engednek betekintést. A művész belső extázisának kifejeződése.

2. számú festménye szintén nagyméretű. Itt is tájképi elemeket figyelhetünk meg. Hegyek, vagy sziklák az előtérben, alkonyati fényben megvilágított tenger, a horizont felett sziget körvonalai, hirtelen sötétülő égbolt. Festői eszközökben nagyon visszafogott, lényegre törő. Az ecsetvonások inkább jelzik, mint megjelenítik a látottakat. Az előtérben hegyek domborulatait látjuk, de a művész úgy „modulálja” a formákat, hogy akár testi képzeteink is támadhatnak, bizonyos kétértelműség állapotában maradunk.

3. számú cím nélküli festménye is az impresszionisták által oly sokszor megfogalmazott természeti idillt idézi meg. Napsütötte vízfelület, az előtérben vitorla és hajók. A horizontnál ragyogó fehér falú épület . A vízszintesek és függőlegesek, a maszatolt és tiszta festékfelületek ellentéte különleges festői izgalmakat, szenvedélyességet közvetít.

A 4-es számú cím nélküli festmény is erőteljes fekete fehér ellentétre – tónus kontrasztra épít. A kékesszürkén gomolygó viharfelhők rátelepednek, vészjóslóan gomolyognak a nyugalom és tisztaság egére, melyet a naplemente színei melegítenek fel. Az elidegenedett táj sötét bércei áramlásokat sugallnak és mozgásokat rejtenek. A feszültség szinte kézzel fogható.

Az 5. számú festmény erősen ritmizált, mintha szél fújta öblöket látnánk a magasból. Alul mintha határozottan körben gyűrűző hullámokat, a vízfelület tükröződését, gomolygó párát vagy felhőket (?) látnánk. Érdekes a festmény térhatása is. A festő ultramarin kékkel vázolta fel élményét. Erre jönnek rá a sárga, zöld, lila és piros színek. Két komplementer színpár a kép építőelemei.

A 6. számú festmény is komplementer, kiegészítő színpárra épül. Ezúttal a kék és narancssárga színt választotta az idős mester. A titánfehér festékmasszák szinte keveretlenül, neutrális színként kerülnek fel a vászonra. Kivétel esetünkben a narancs csíkokra ráhúzott, és azt lehűtő, ugyanakkor azzal elkevert fehér. Ezeknek a keveretlen fehér felületeknek komoly egyensúlyozó szerepük van a kompozícióban. Mintha egy kicsit a kék szín mélybehúzó hatását erősítené.

7. számú alkotása is határozottan természeti ihletésű. Festőnk tájképi elemeket szőtt egységgé. A kék égbolt alatt hegyeket vehetünk ki, de a sziklák vonulatai mintha rózsaszín, érzéki testeket rejtenének szemünk elől. Ezek csak utalások, ürügyek nagyvonalú festői struktúrák megalkotására.

A 8. számú cím nélküli kép akaratlanul is a hideg északi klímát juttatja eszünkbe. Mintha egy jéghegy részletét látnánk. Jobb esetben sziklákat. A bal alsó sarokban mintha egy fenyő csúcsa emelkedne, de lehet, és valószínűbb, hogy árnyékot látunk egy szikla hasadékában, mint ahogy jobbról is ugyanazt. Ugyanakkor a fény sárgásan tükröződik az alapjában hideg színű sziklafalon.

A 9. számú cím nélküli festményt is konkrét táj ihlette. Hegyoldalon növő fákat és cserjéket vehetünk számba. Az előtérben sűrű lombok és faágak. Középütt egy ovális forma bontakozik ki. Egy fa vastag törzse mintha egy szemmé alakítaná ezt a formát, amit gondolhatunk akár sziklának is. A gyökerek éppen annyira rejtélyesek, mint az ágai. A színek itt is kiegészítői egymásnak. A festő kedvelt lila-sárga, valamint zöld és piros színpárjai, fekete és fehér kontrasztjával kiegészülve.

A művész 10. számú festménye kevés tárgyi fogódzót kínál. Beleláthatunk sziklás tájat kék éggel, faágakat vagy emberi testet akár. Meghatározatlan és épp ezért nyitott. Szabad játék a képalkotó elemekkel. Hideg és meleg színek, sötét és világos kontrasztok. Személyes gesztusok.

A művész 11. számú cím nélküli festménye alapjában véve absztrakt kompozíció. Mintha újra növényi elemeket, tavat, a skandináv természet napsugarak fényével átitatott, ugyanakkor fagyos, jeges valóságát tárnák elénk. A fény-árnyékhatások és a kép felépítettsége teszik valóságossá az elénk táruló látványt.

Bengt Olson 12. számú cím nélküli kisméretű festménye naturalisztikus. Két fenyőt látunk a képen. Az ágak szalagként vagy legyezőkként csüngenek le a törzsről. A fény különböző színeket és tónusokat csillogtat meg az ágakon.

A 13. számú cím nélküli képen motívumként ismét a Bohuslän-i tengerpart jellegzetes formájú szikláit és hegyeit sejthetjük. A festő ecsetével széles vonásokkal, vastagon viszi fel vásznára a festéket. Helyenként festőkésével visszakaparja a festővászon szövött struktúráját, néhol pedig több réteget simít egymásba, mintegy maszatol, amihez elképzelésem szerint az ujját használja.

Bengt Olson 1930. június 22-én született Kristinehamnban, svéd-francia festő, grafikus és szobrász. Bengt Olson Kristinehamnban nőtt fel a művészet iránt érdeklődő szülőknél, és már gyermekkorában, 15 éves korától kezdve festéssel tartotta fenn magát. 1948–1952. között Valand göteborgi művészeti iskolájában tanult, többek között Nemes Endre mellett. Érettségi után 1953-ban Fernand Léger-nél továbbtanulva Franciaországba utazott.

1960-ban költözött Franciaországba. 1964 őszén felvette a kapcsolatot Carl Nesjarral Franciaországban, aki Pablo Picasso szobrával dolgozott, és 1964-ben megkapták Picasso engedélyét, hogy a Les dames de Mougins című szoborsorozatában a Vänern-tó partján elhelyezzék a makettet Vålöviktől hét kilométerre Kristinehamn mellett. A világ legnagyobb Picasso szobra, a homokfúvott betonból készült, 15 méter magas Jacqueline lett. 

Ezután Párizsban a beton, a mélybeton technikájával dolgozott.

2002-ben nagyszerű visszatekintő kiállítást kapott a Dans la lumière du Nord (Az északi fényben) címmel a párizsi Musée Maillol-ban. Műveivel képviselve van a stcokhomi Moderna museet-ben, a Göteborgs konstmuseumban és a párizsi Institut Tessin-ban.(Az Institut Tessin, más néven Center Culturel Suédois, egy párizsi múzeum, amelyet a francia-svéd művészeti cserék történetének szenteltek.)

Az 1960-as évek óta Párizsban él és dolgozik. Kilenc közmunkát végzett Párizsban. Jelentős festményadományt ajándékozott a Kristinehamni Művészeti Múzeumnak.

Írta: Csikós Tibor 

Csikós Tibor

2020. december 28.

Találatok: 3475