Kányádi Sándor A Stockholmi Magyar Házban

Nyomtatás

 

Tavasszal, május 25-én délután zsúfolásig megtelt a stockholmi Magyar Ház előadóterme. Régen tapasztalt nagy érdeklődéssel, és szeretettel fogadta a közönség a 82 éves, Kossuth-díjas erdélyi magyar költőt, Kányádi Sándort, aki svéd fordítójának és barátjának, Ove Berglundnak a meghívására látogatott Stockholmba, és megragadta az alkalmat, hogy találkozzon az itteni magyar olvasóival is.
 
A beszélgetést Veress Zoltán vezette. Az 1960-as években mindketten sokat közöltek a kolozsvári Napsugár című gyermeklapban, és együtt járták Erdély falvait-városait, hogy az olvasókkal (gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal) találkozzanak és kapcsolatot teremtsenek.
 
2011okt-(28).jpg
Kányádi Sándor és Veress Zoltán a beszélgetés szünetében
Fotó: Sántha Ferenc
 
Egy ilyen találkozóról írta Kányádi (a verseiből ismert könnyed szeretettel és mélységesen lírai tömörséggel): ”Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta a kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben - mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam:
 
- Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?
- A vers az - kapaszkodott tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.
 
Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.
Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.
A vers az, amit mondani kell.”
 
Veress Zoltán Kányádit a ma élő legnagyobb magyar költőnek nevezte, akinek életműve a megmaradást szolgálja: a hátrányos helyzetű kisebbség, a nemzet, az emberiség megmaradását. A vendég válaszában szerényen elhárította a dicséretet, és elmesélte, hogy ”napsugaras” korukban egyetlen mérce volt a minőséget illetően: nem felnőtt- és gyermekkategóriába osztották a verseket, hanem vers vagy nem-versre. Ugyanekkor kezdték el az Elek-apó példájából eltanult közönségszolgálatot is a számtalan író-olvasótalálkozóval. Kányádi Sándor máig is gyakorolja ezt: annakidején elment húsz cigánygyerekkel is találkozni Ernyére, a közelmúltban pedig Vancouvertől Buenos Airesig három hónapig járta a két kontinenst, és harmincöt alkalommal találkozott olvasóival. A költő nagyságát majd az utóélete dönti el, tette hozzá – és itt a közönséggel elmondatott két szakaszt Petőfi Itt van az ősz, itt van újra című verséből, illusztrálandó az állítását.
 
A fent említett észak- és dél-amerikai – de általában, a diaszpórában élő magyarok körében tett - látogatásokról szólva Kányádi Sándor úgy vélekedett, hogy (bár kevesen vagyunk és általában ”széttartunk”), van bennünk egy makacs megtartó erő, amely hozzásegíthet ahhoz, hogy minőségi emberekké váljunk, s ezáltal megmaradjunk (itt Klébelsberg szavai jutnak eszünkbe a pozitív emberekről… - a szerk.). Hangsúlyozta ugyanakkor az anyaország szerepét is, amelynek példaadó országgá kell válnia, hogy érdemes legyen a kicsi hazára felnézni, hogy lehessen abban bízni.
 
A svéd Kányádi-fordítás történetére terelve a szót Veress Zoltán szerint Ove Berglund – aki már József Attilát, Babitsot, Radnótit fordított – egyéb muzsikáló magyar költők után hasonló okból fogott Kányádihoz. Ő maga kereste meg Kányádit egy budapesti József Attila-megemlékezéskor; itt kapta azonnal a meghívást Hargitafürdőre. Ebből az együttműködésből két kötetnyi fordítás (és mellesleg barátság) lett. Kányádi Sándor nem akar kihagyni egyetlen csattanót sem: azt mondta akkor Ove Berglundnak tréfásan: eljutottál hát a csúcsra, engem fordítottál, mit akarsz még ezután? És jött még Ady, Uram bocsá’ Weöres… A vendéglátást a svéd fordító most viszonozni akarta. Egyik nap - szigetvilági élményt nyújtandó - kis csónakján egy szigetre kormányozta Kányádit, aki látván a kikötőben ringó luxushajókat, kedves öniróniával megkérdezte: azoknak a tulajdonosai, ugye, angolból fordítottak? 
 
Kányádi Sándor aztán több verset is felolvasott, valószínűleg kedvenceiből; néhányat svédül is hallhattunk Ove Berglund tolmácsolásában. Szép példája volt ez az irodalom csodájának, és rajta keresztül a népek barátságának.
Kányádi Sándort akármeddig el lehet hallgatni – rengeteg a mondanivalója mindenki számára. Bármerre jár, mindig nyitott szemmel és nyitott szívvel fogadja be az új élményeket – mindenhol meglátja a szépet, a jót, amit aztán versbe önt vagy másutt elmesél lankadatlan derűlátással, humorérzékkel, bizakodással, jóindulattal, észrevétlenül is tanító, nevelő szándékkal. Minden pillanatban azt cselekszi, amit már régen megfogalmazott: ” Aki megért s megértet,/ egy népet megéltet”.