A Roby Lakatos koncertje Göteborgban

Nyomtatás
 
 
Hát, ez fantasztikus volt. Egészen fantasztikus! Tényleg, talán el sem hiszik, de olyan jól játszottak, hogy a dobogóról alig engedte le őket a közönség… Felállva, ütemesen tapsoltak, ráadásra vártak. Nem csak magyarok, hanem svédek, lengyelek, angolok és még sok egyéb náció. Elképesztően jó volt...
 
Nos, hogyan kell egy ilyen koncertről írni, hogy a cikk írója ne kényszerüljön pontatlanul, sután, reménytelenül elhibázott, erőtlen jelzőkkel érzékeltetni, milyen nagyszerű is volt ez a hangverseny? Hányszor használjuk a leg-ek variációit? A zenei világban hány leg-jobbnak, leg-virtuózabbnak jut hely?
 
Emlékszem, mennyire hihetetlen sikere volt a világhírű Száztagú Cigányzenekarnak ugyan ezeken a deszkákon, ahol most az egyébként Belgiumban élő Lakatosék és a helyi Szimfónikusok játszottak. A közönség akkor is állva tapsolt, ráadást kért és kapott. Az ember boldog volt, hogy a zenekar vezetője az egyes művek konferálásakor kicsit magyarul törte az angolt. Na, jó: abban a hatalmas zenekarban mindenki magyarul beszélt. És ezt jól esik tudni. Körülnézünk a koncertteremben. Nézzük a mosolygós arcokat. Kotta nélkül egy teljes estét betöltő koncertet adni olyan színvonalon, mint amelyet megszoktunk a bécsi Újévi Koncertektől, ahol mindíg világhírű karmester vezényel... Hogy is ne lenne véleményünkben ott az a kis fokozó jelző: leg...? 
 
Óhatatlanul eszembe jutnak azok a regények, vagy újságcikkek és filmek is, amelyekben szakmai tudás híján hibásan használt zenei kifejezéseket használ az írás, vagy a forgatókönyv egyébként művelt írója. Akinek szakmája a zene, ilyenkor csak fejét csóválja és igyekszik felejteni az ilyen baklövéseket. 
 
f_22.jpg
 
Közvetlen a Pécsett rendezett koncert után 2010 január 5-én és 6-án Göteborgban a Koncerházban hallhattuk Roby Lakatost és együttesét. Hat kiváló zenész, többnyire fiatalok, mögöttük Svédország nemzeti zenekarával, a nagyszerű Göteborgi Szimfónikusokkal. A karmesteri pálcát ezalkalommal a fiatal és csinos Eva Ollikainen fogta. Talán az ő feladata volt a legnehezebb ezen az estén, hiszen a kottát figyelő, magukat karmesteri irányításra bízó zenekari tagok és a már régen összeszokott, szinte egymás gondolatait is ismerő vendégek munkáját az ő feladata volt összehangolni. A legmagasabb fokú figyelem kell ehhez. A magyaros, cigányos tempó mindenkori helyes megérzése, s a hat vendég gyakori, olykor váratlan rögtönzése összpontosítást, de mindenek felett komoly zenei tudást igényel. Különben nem lenne képes Eva Ollikainen egy egész hangverseny minden pillanatát kézben tartani s ugyanakkor alávetni magát a vendégek, a valójában hat szólista minden zenei kényének, kedvének. Természetesen a hat vendég sem tehette meg, hogy a túlnyomó részben kottához kötődő munka során rögtönzéseivel „becsapja” a világotjárt szimfónikus zenekart.
 
Az egyébként kiváló bőgősön kívül minden szólista kapott alkalmat, hogy bemutassa, mit tud és hogy mennyire tud. Egyikük sem erölködött. Könnyedén, hatalmas technikai tudásukkal és muzikalitásukkal könnyeket csaltak a hallgatóság többségének szemébe. Arra is jutott energiájuk, hogy rögtönzéseikbe csupán a vicc kedvéért belekeverjenek egy-egy részletet a világ legnehezebb darabjaiból. 
 
Teljes joggal tehetjük, hogy Roby Lakatosról és zenész társairól úgy nyilatkozzunk, mint általában zenészekről. Vannak neves szólisták, akik nagyszerűen interpretálnak Beethovent, Mozartot, Chopint, akiktől eszünkbe sem jut elvárni, hogy szédítő tempóban adjanak elő egy csárdást, vagy valami jazzszámot lüktető swing tempóban. Arról pedig végképp mondjunk le, hogy a Beethoven-interpretörtől oroszos, vagy zsidó-oroszos, netán holmi musical- vagy filmzenét hallhatunk. Persze vannak zenészek, akik semmiféle zenében nem specialisták, viszont igen sokféle zenét játszanak. Ilyenkor gyakori, hogy minden esetben ráismerünk, amire rá kell ismernünk, de mi hallgatóság, egymás között megjegyezzük: ha jazz, az azért jobb, ha egy igazi harlemi zenész adja elő, az orosz zene is jobb, ha megszólaltatója orosz; magyar zene, csárdás, operett, Bihari, Rigó Jancsi, Dankó Pista...
Nos, miért írok én erről: mert Lakatosékról azt írhatjuk, hogy mindezeket a zenéket általában a legmagasabb szinten játsszák. És most jön az, ami őket annyira kivételessé teszi: pontosan tudják, hogy mit tesznek. Akkor is, amikor Biharytól zenélnek, akkor is, amikor egészen váratlanul a jazz világába ragadnak magukkal és mi nem botránkozunk meg. Látni lehetett a vendégek mögötti szimfónikus zenekar tagjainak csodálattól ragyogó tekintetét, mosolyukat, amely élvezte a hangokat és szívből drukkolt a „bandának”. Ott volt az arcokon: „ezek tudnak!”
Szörnyen lebecsülő, amikor azt halljuk: „Cigánynak benne van a vérében!” A fenét! Benne van a tehetség, de aztán ezzel a legtöbben meg is elégszenek. De nem Lakatosék! Ők a szakmát is megtanulták. Nincs elviccelés, nincs átsiklás, elnagyolás mondván: „azok ott lent úgysem hallják!” A jazz Jazz volt, a magyar zene Magyar volt és minden egyéb, amit ezen az estén hallottunk, olyan volt, mint amilyennek a zenében járatos hallgató ismeri, mert ezeket a dallamokat hallotta már külön-külön attól, aki abban jó: a specialistától. 
Lakatosék specialisták. Specialisták minden olyan zenében, amelyről elhatározzák, hogy közönség elé viszik. Mert biztosan van, amire nem éreznek indíttatást. Vagy ha mégis, hát éppen azért vállakoznak rá, mert pontosan tudják, hogy mit csinálnak.
A zene specialistái. Leg-ek! 
 
Köszönjük, hogy eljöttek. Isten adja, hogy még láthassuk, hallhassuk őket! 
 
Göteborgs Symfoniker, Eva Ollikainen karmester; Lakatos Roby első hegedű, Bóni László második hegedű, Lisztes Csorosz László  nagybőgő, Lisztes Jenő István cimbalom,  Balogh László gitár, František Jánoška zongora.
 
Több mint kilencven magyar barátunk juthatott be a nézőtérre köszönhetően a Kőrösi Csoma Művelődési Körnek, Szirányi Mária és az elnök, Csata Attila közreműködésének.
 
Maróti László, zenész