A fiúnak már „nagyon elege volt”, ahogy közkeletűen mondani szokás. Ettől persze valami sokkal erősebb, ellenállhatatlanabb kétségbeesést érzett a saját életével kapcsolatban. Amellett, hogy szülei elváltak, és ide-oda pingpongoztak vele, sehogy sem békült ki a világgal. Érettségi előtt állt, kitűnő tanuló volt, de az egész, előtte kirajzolódó jövő siralmasnak tűnt: egyetem, valami hasznos szak, diploma, szép karrier, aztán szép kocsi, ház, család. Kissé röstellte magát, hogy elveti e társadalom, és az emberek nagy része számára fontos dolgokat. Mert persze szeretett volna otthont, családot stb., csak éppen másképpen. Kortársai szintén hidegen hagyták, a szokványos kocsma-fesztivál-ivás-öltözködés köré szőtt életükkel együtt. Egyetlen vigaszát az erdőjárás, és az indiánok történetének kutatása jelentette számára. Családja furcsa hóbortnak tekintette az USA őslakói iránti érdeklődését, hiszen: „Hol vannak már azok! Elsöpörte őket a fehér ember. Mit érdekel az téged?”
Amikor ilyeneket mondogattak neki, csak csendben, mérgesen hallgatott, hiszen indiánok még nagyon is éltek, és őrizték hagyományaikat. Ekkor jött a szokásos szentbeszéd: „Építsed, képezd magad, fektess be az életedbe, fontos a jövőd! Szórakozzál, ahogy a többiek, mit különcködsz?!” Mivel, ahogy említettük, kiváló jegyei voltak, szerencsére keveset abajgatták, és szemet hunytak az indiánosdi felett. Így mentek hát a dolgok, amikor is egyik kedvenc erdeje mellett – ahol egy hatalmas rét terült el –, a helyi önkormányzat kisajátította a területet, és egy zenei fesztivál rendelkezésére bocsátotta azt. A fiú egy magas fáról figyelte nap, mint nap, miként dózerolják el a területet növényestül, vadnyulastul, fácánostul, majd dühösen és tehetetlenül nézte a fesztiválra özönlő csürhét. Az utolsó ilyen megfigyelés után hazament, de sehogy nem tudott elaludni, csak hánykolódott az ágyában, és gondolkodott, s minduntalan az indiánok jutottak eszébe, különösen a varjú nemzetség, akik a hegyekben, erdőkben laktak hajdanán. Egyszer csak felkelt, varjú módra kifestette arcát – ahogy a könyvekben látta –, majd karjaira szárnyakat pingált, és nekiiramodott a legközelebbi erdőnek.
Napokkal később sem találták a fiút (azután sem került elő soha), minden rendőri erőfeszítés dacára. Természetesen az erdőben is keresték, ahol az egyik nyomozó egy remek szimatú rendőrkutya segítségével megtalálta a felázott talajon a fiú cipőnyomait. A nyomoknak azonban hirtelen vége szakadt, mintha a fiút bizony a föld nyelte volna el. A nyomozót, akit sokszor segítettek megérzései, most is furcsa érzés kerítette hatalmába. Felnézett a magasba és feltűntek neki a fákon gubbasztó, nagy, fekete varjak. A rendőrök csapta zaj ellenére nyugodtan ültek az ágakon, s mintha figyelték volna a lent tébláboló embereket...
Kozsák Rudolf Árpád
