Ahogy jártam a hegyet, az jutott eszembe, hogy minden egyre színtelenebb.

Az ég, a kopár fák, a szárazan csörgő fű. Alig jár madár – a csendet néha egy-két hollószárny-suhogás töri meg. És sajátos „énekük”. A távolban az Alacsony-Tátra havas csúcsai. Hiába, januárban járunk. Mégis megkeresem azt a völgyet, azt a bokrot, azt a tüskés kökény- vagy vadrózsaszárat, mely mindezek dacára életet mutat e látszat élettelenségben. Talán sokaknak semmi lenne e látvány, pedig csak magunkba kell engedni a világ köröttünk szunnyadó rezdüléseit. Egy tölgyfa kérgén nyílegyenes hasadás fut végig. Vagy inkább begyógyult barázda. Csatorna hatalmas esőzések vízelvezetésére. Valójában a fa egyik oldala zöldes a mohától. A kéreg maga szürkés-barnás időtenyér. A barázda világosbarnán világít. Körötte a kék ég. Na, most mondd, hát nem lakozik ott mindenütt a szépség?!