Akkor sem történt semmi

Amikor a tavaszi héricsmezőt és a leánykökörcsineket rejtő domboldalak égtek koromfeketévé.

Egyszer csak jött egy vállalkozó, megkínálta iksz összeggel az erdőtulajdonosokat

Valami 7-10 emberrel együtt birtokolták azt a darab erdőt a szüleim – még kárpótlási jegyből vették

Anyám próbálta győzködni a többieket, hogy ne adjuk el

– Hiszen szinte biztosra lehetett venni, hogy akkor nem marad egy fa sem

„Úgysem járok már én arra, akkor meg minek.” „Mikor láttam már én utoljára azt az erdőt.”

„Inkább az unokámnak adom a pénzt, amit kapok érte.”

Ilyen és ehhez hasonló volt az emberek válasza.

Végül a szüleim is beadták a derekukat. A családunk, ahogy a többi tulaj,

Kapott valami aprópénzt, amit tovább osztottak aszerint, kinek-kinek milyen arányú tulajdonrésze volt.

(Az persze már egy másik történet, hogy a jó kapcsolatokkal bíró vállalkozó mennyit kaszált és kaszál az erdőirtáson.)

Egy ideig nem történt semmi. Aztán tavaly láttam az eltűnő fenyveseket a szomszédos Susán,

Szintén ugyanaz a vállalkozó vette meg azokat is.

Tegnap Urajon sétáltam, egy pillanatra megállt bennem az ütő:

Leradírozták a domboldalakról az erdő egy részét. Tarvágás – ahogy ma dívik Magyarországon, még nemzeti parkjainkban is.

Gyermekkoromban is zajlott fakitermelés a faluban, elfogadom, hogy az erdő ezt is szolgálja

De régen nem taroltak le minden fát, csak ritkítottak az erdőn.

Fájdalmas volt minden egyes lépés – igazából fogalmam sincs, mennyi erdőrészt birtokol Urajon

Ez a jó kapcsolatokkal bíró vállalkozó, hogy mi marad gyermekkorom tájaiból

Kedvenc sétahelyeimből.

Nem is tudtam eldönteni, mi a szomorúbb:

A falubeliek közönye

Az a gyötrődés, hogy egykori tulajdonosként tehettünk volna ennél többet

Vagy maga a tarvágás ténye: a domboldal mint erdőtemető

 

Budapest, 2026. február 18.

 

Írta és fotó: Antal József