Chojecki Helga hegedűművész

 

- Hogyan, miért lettél zenész? Pontosabban hegedűs.

Apám zeneszerző, anyám szerelmese az operának, úgyhogy anyámnak a legnagyobb öröme, hogy én a Göteborgi Operában dolgozom. Innen ered. Illetve… Na állj meg, elmondom neked: volt egyszer egy Ruha István nevű hegedűművész. Emlékszel te rá?

- Hogyne!

- Elmentünk apámmal a koncertjére, utána hátra mentünk hozzá gratulálni,s azt mondta, ha hegedűs leszek, készít nekem egy mogyorótortát. Azt mondtam, hogy jó. S azóta is várom a mogyorótortát. Ezt elmeséltem egyik kollégámnak ezelőtt úgy egy évvel. Tudod, hogy másnap kaptam egy tortát tőle? Csak úgy. Egy dán nagybőgőstől.

- Úgy látszik, a zenészek úgy általában klassz emberek.

- Nem. Fura emberek a zenészek. Egoisták. Ezzel jár a szakma. Presztízs…. És közben egymás mellett ülünk.

- Hmm. Az ember azt gondolná, csoportmunka folyik a zenekari árokban…Nehéz lehet, ha mindenki egyénileg művész alkat.

 

- Igen, pontosan.

- Milyen iskolákat végeztél?

- Marosvásárhelyen végeztem a művészeti líceumot, Svédországban elvégeztem a zenei főiskolát, 2000-ben fogtam neki modern zenét tanulni két évig, utána pedig bejutottam a szólista-osztályba. S az is kétéves.

- Hányat vesznek fel ebbe a szólista osztályba?

- Nagyon keveset. Akkor engem vettek fel meg egy másik hegedűs lányt. Szóval Göteborgban kettőt.

- Akkor most gyakorlatilag ugyanaz a státuszod zenészként, mint annak idején Ruha Istvánnak. Szólista vagy.

- Jaj, ilyet ne mondjunk. De szólista vagyok, igen. Ennél magasabb kiképzést az én szakmámban nem lehet elérni. Aztán hogy az ember szólistaként hogyan működik, az egy egészen más dolog. Mert vannak olyan szólisták, akik keveset szólóznak, s vannak, akik tizenhárom éves koruktól járják a világot.

- Milyen pluszt adott neked ez a szólista-képzés?

- Manuelát adta.

- Manuela Wiesler volt a te vezető tanárod.

- Igen. A vele való találkozás volt, ami megérte az egészet. Manuela Brazíliában született, német származású volt, aztán Ausztriában élt. S egy kicsit Svédországban élt, s egy kicsit Izlandon élt. Neves fuvolaművész volt. Mikor letette a fuvolát, elvégezte a pszichológiát s egy menedzser-tanfolyamot. Ezek után lett a szólista tanszék főnöke Göteborgban. Kapott egy professzori kinevezést.

- Mivel tudott többet adni ő, egyáltalán a szólista-képzés, mint a másik egyetem?

- A zenei főiskolán az ember azzal foglalkozik, hogy minél több mindent megtanuljon, de nem foglalkozik a saját képességeivel. Itt, Manuelával, a saját bensőmmel foglalkoztam. Manuela szemináriumai arról szóltak, hogy a zenét összehozták a lelkeddel.

- Visszatérve ahhoz, hogy Manuela Brazíliában született, de német volt…. stb. Hány nemzettel dolgozol te együtt?

- Most is sokkal. Lengyel, orosz, magyar, norvég, dán, svéd…. Kilenc félével most, pillanatnyilag a zenekarban. S látod, ez egyáltalán nem hátrány. Ez kimondottan jó. Hogy nemzetközi. De ne foglalkozzunk a zenekari életemmel.

- Még csak annyit: láttad valami hasznát a szóló-képzésnek a zenekari munkádban?

- Hát… Tulajdonképpen igen. Mert rá voltam kényszerítve, hogy gyakoroljak. S mert technikailag másként vagyok fölkészülve. A technikai megoldások egyszerűbbé váltak. De a tudásomnak ott sok hasznát nem veszem. Annak a koncertjeimen látom hasznát. Sokat játszottam a Főiskolán, a Szépművészeti Múzeumban, az Opera halljában.

- És a Filharmónián.

- Ott a diploma-koncertemet láttad. A Göteborgi Szimfonikusok zenekarával adtam elő Bartók második hegedűversenyét. Legutóbb Dániában játszottam, ott kamarazenét.

- Érezted-e előnyét-hátrányát annak, hogy nem vagy svéd?

- Azt taglalhatnánk, hogy miért érzem úgy, hogy a szakmai hierarchiában -magas képzésem ellenére- egy lépéssel sem engednek tovább. De nem érdekes. Az az érdekes, hogy elvégeztem ezeket az iskolákat a saját magam kedvéért. Először is azért, mert a zenekari munka unalmas. Illetve a művek nem unalmasak, csak ez a fajta munka. Engem untat, legalábbis. Nem találok elég kihívást benne. Ez a kombináció viszont azt eredményezte, hogy a munkámat is sokkal jobban tudom végezni.

- Van-e kedvenc zeneszerződ? Akit szívesen játszol.

- Van bizony! Enescu. Az Enescu - zongoraszonáta. Az az abszolút kedvencem. Nem mondom, hogy Bartók...

- Pedig hallottalak Bartókot játszani, az sem volt elhanyagolható művészi élmény….

- Mondjuk Bartók második hegedűversenyét szívesen eljátszanám többször is, ha lenne rá lehetőségem, s ha lenne egy olyan zenekar, akivel eljátszhatnám. Most épp lenne is olyan zenekar, elmehetnék Vásárhelyre hegedülni, de itt van a család….

- Mondod, hogy Enescu a kedvenced. Van ennek köze a közös földrajzi gyökerekhez?

- Van. Enescut nehéz megérteni annak, aki soha nem hallott román népzenét. Mert ahhoz köze van, még akkor is, ha sok a francia beütés, meg ha impresszionista is. Ott van az a kicsi finom lélek, amit másként az ember nem érthet meg, csak ha ismeri a nyelvet, nyelven keresztül a népet. Erre például magamtól jöttem rá. Ahány nyelvet ismersz, annyi “nemzetiségű” zeneművet tudsz lejátszani. A nyelvnek a hangsúlya, a melódiája segít. Egyszer Uddevallában játszottam Bartókot, Enescut, Respighit. Manuela azt adta feladatul, hogy meséljek a közönségnek a művekről. Na most mit tudj mondani egy 60-70 éves svéd embernek, aki talán először hall Bartókot? Már hogy megértsék, mi a csudát csinál ez a nő. S akkor elmondtam, hogy ez a zene olyan, mint a magyar nyelv. Ereszkedik, lefele hajlik, akkor is, ha viccet mondasz. Akkor is, ha azt mondod, szeretlek… Van egy lemezem. Tóth Böske és Szélyes Sándor tréfás duetteket énekel rajta. Na, ha nem érted a szöveget, csak a zenét értelmezed, azt hiszed, mindketten a halálukon vannak….

- Ennek ellenére gyermekeiddel mégis magyarul beszélsz. Miért?

- Hát ez az egyetlen nyelv, amit teljesen megértek. Az embernek az anyanyelvében vannak az érzések. Nem? Én svédül ugyanazt nem tudom elmondani.

- Pedig ha valaki, akkor te tökéletesen beszélsz svédül. S már azért is választhatnád a svédet, mert akkor a férjed is megértené. S te mégis magyarul beszélsz.

- S a lengyel férjem lengyelül beszél a gyerekekkel…. Mondom, az ember az anyanyelvén tudja kifejezni a dühét és a szerelmét.

- Az erdélyi múltadból mit szeretnél – a nyelven kívül - feltétlenül átadni a gyermekeidnek?

- Sokat gondolkodtam azon, mi az, ami bennem erdélyi? Azt hiszem, a vidámság. Az, hogy az életet kicsit könnyedébben veszem. Humorérzékkel. Szerintem a „babák” így vannak nevelve….

- Mit adott neked - a zenésznek - Svédország, amit a szülőhazád nem tudott volna adni?

- Egy óriási önállóságot. Például az egyetemen rá vagy kényszerítve, hogy a saját felelősségedre dolgozz. Saját magadra vagy bízva. Úgy dolgozz, hogy a saját jövődet kovácsolod. Követelmények, klasszikus értelemben, nincsenek a növendékkel szemben. Elfogadják azokat a növendékeket is, akik nincsenek fölkészülve.

- Mert aztán úgyis az élet szelektál...

- Persze.

- Megjegyzem én még valamit akartam hallani. Azt, hogy a nagyobbik fiadat tavaly láthattuk az Opera színpadán. Szólót énekelt a Mozart-produkcióban…

- Jaj, az más. Nekem elsősorban ezt a nagy önállóságot adta Svédország, s azt, hogy képes vagyok egyedül boldogulni, csak igyekeznem kell. Aztán az, hogy Alex tizenegy évesen az Operában énekelhetett, az más kérdés. Azt nem –  csak - Svédország adta. Ő tehetséges. De a kicsi is. Szuperül csellózik, s bejutott az opera gyerekkórusába. Alexnek lesz egy pár előadása idén is, ha a tizenkét éves hangja még működik. De úgy néz ki, működik.

- Tavaly nagyon jó kritikákat kapott. Nemcsak a hangját emelték ki, hanem a színpadi jelenlétét is.

- Igen. Jó lenne átadni nekik azt a tudást is, amire sok év után jöttem rá: az ember kívánhat magának dolgokat, és meg is kapja, de ha ezek az ajándékok rossz időben jönnek, akkor inkább a fejére pottyannak az embernek, s nem az ölébe hullanak. Mert rossz időben nem tudsz mit kezdeni velük. Végül is én mindent megkaptam, amit kívántam. Csak nem mindent időben. A szólista-képzést például megkaptam, mert foggal és körömmel kiharcoltam, de az már nem jött időben. Azt húsz évvel ezelőtt kellett volna csinálni. Csak be akartam bizonyítani- magamnak- hogy sikerül annak a lánynak, aki egy bőrönddel és egy hegedűvel jött ide. De nem is az a lényeg, hogy megvan. A célnál sokkal érdekesebb mindég az út, ami odáig vezet. Egyébként ehhez még feltétlenül hozzáfűzném, hogy ezt az utat egyedül nem tehettem volna meg. Voltak körülöttem olyan barátok, mint Kisch Bandi és Klári, Szirányiék, Zoltán Bence és családja. A szólista diploma az ő érdemük is. Visszatérve az előbbiekhez: a lényeg, hogy mindig legyen sok-sok vágyad, sok-sok célod, hogy aztán egyet-kettőt megvalósíthass.

- Mi a leghőbb vágyad jelen pillanatban?

- Az, hogy valakinek odaadjam azt a tudást, amin most csak ülök. Hogy tanítsak. Ez a leghőbb vágyam. Aztán… nem végeztem el még az orvosi egyetemet....

 

Kérdezett: Kovásznay Enikő