A Svédországi Magyarok Országos Szövetségének lapja
 

 
 
Tar Károly nemrég töltötte be a hetvenötöt. Róla és sokrétű, félévszázados irodalmi munkásságáról sok mindent megtudhat az olvasó, ha rákeres nevére a világhálón, vagy ha fellapozza az irodalmi lexikonokat. 

- Két könyvsorozat, irodalmi folyóirat és rádió, valamint családi lap alapítója-szerkesztője vagy, félszáz köteted jelent meg. Egyaránt nevezhetünk téged regényírónak, költőnek, novellistának, nyelvvédőnek, szótárszerkesztőnek, esszéistának, meseírónak, publicistának és fordítónak. Nehéz dolgunk lenne, ha valamely szokványos műfajba próbálnánk besorolni.
 
hiradokep (16).jpg
Tar Károly "északi őrségen" - T.K.
közléséből
 
- Háromnegyed évszázadomról még néhány órás író-olvasó találkozón is nehéz volna számot adnom. De elődeink kitalálták a dióhéjba sűrítést. Lássuk, mi fér kérdéseidből és válaszaimból mogyoróhéjba. Az irodalom felől érkeztem az újságíráshoz, verset, elbeszéléseket írtam, ráérős katonáskodásom idején, a kolozsvári napilap közölt belőlük. Később, a közösségi szolgálat igézetében, amit nem mondhattam el újságíróként, igyekeztem irodalmi formába önteni. Aztán úgy alakult, hogy könyveimmel állíthattam emléket szeretteimnek: Köszönöm, jól vagyok című regényem apám világáról szól, Az ismert katona, fiamról, a Gyászpárta feleségemről, Az erdélyi mézeskalács, anyám összegyűjtött pogácsareceptjeivel nevelőapámról, verskötetem, az Itt és ott, magamról, és így tovább. Visszapillantva pályámra, úgy látom, a szolgálat szabta meg utam. Szüleim és szülővárosom, Kolozsvár nagyjainak örökségeként kaptam a tudatos szolgálat kényszerét. Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós, Bölöni Farkas Sándor, és a közvetlenül előttem járók: Tamási Áron, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Karácsony Benő, Józsa Béla, továbbá akik mellettem magam is járhattam: Kós Károly, Székely János, Varró János, Bálint Tibor, Kányádi Sándor, Lászlóffy Csaba voltak példaképeim. Mert kellett, írtam színjátékot, viselkedésjavító könyveket, szociográfiát, a Kárpátokat és a Dunát bemutató riportsorozatot, receptkönyvet, magyarító szótárakat, szerkesztettem várainkat ismertető sorozatot, történelmi adattárat, Erdélyi Kiskönyvtár címmel hasznos könyvsorozatot.
 
Szerencsétlen-szerencsés embernek mondhatom magam. Olyan városban láttam meg a napvilágot, amelynek még a falai is tanítottak, kiváltságosai alakították érdeklődésemet. Az, hogy két apa és két anya között hányódva iskolai bennlakásban is laktam, és az, hogy édes szüleim hiányos elemi iskolázottságukat kommunista hitükkel pótolták a becsületes élet utáni vágyukban, meghatározták életem, s állítottak örökös, ma már némi kivagyisággal telített kifejezéssel szólva, népszolgálatba. Naiv emberré váltam. Küzdelem volt. Magammal, a mindenkori hatalommal. Fiamat áldoztam ebben az egyenlőtlen küzdelemben.
 
- Nyugdíjasként érkeztél Svédországba, tizenöt évvel ezelőtt. Mi késztetett erre a lépésre?
 
- Az európai különlegességű Napsugár című gyermekirodalmi lap főszerkesztői tisztjéből lányom Svédországba menekülése után „érdemeim elismerése mellett” menesztettek. Aztán a fővárosi napilap kikészítésre szakosodott emberei, nem minden ok nélkül, betegnyugdíjba kényszerítettek. A rendszerváltás utáni fél évtizedben lányomat kivéve minden hozzátartozóm meghalt. Egy esztendeig őriztem könyvtáros feleségem hamvait, gyermekeimnek gyűjtött több ezer kötetes, elárvult könyvtáram polcán, s közben rájöttem, hogy rajtunk csak a művelődés segíthet, s emberi kiteljesedésünk bölcsője, a család. Családegyesítés révén kerültem Svédországba, unokám (most már hárman vannak) magam vállalta nevelésének céljából. 
 
- Örömmel tapasztaljuk, hogy alkotói lendületedet nem törte derékba a kitelepülés. 
 
- A közösségi szolgálat olyan, mint a koránkelés. Aki megszokta, nem tehet másként. A reggeli fény munkakedvet sugároz, s mert korán kelőnek szeme van a látásra, mindig talál magának tennivalót. Ha azonban szorgalma apad, a szocializmusban megszokott felülről irányítás béklyóitól nem szabadulhat, és a nyugati országok polgárainak életvitelét utánozva, elkényelmesedik. Tudatában vagyok annak, hogy korunkban az emberi fejlődés naponta világrekordot dönt, aki lemarad, például a számítógép-kezelésben, holnapra az analfabéták sorsára jut.
 
- Az Észak-Európában élő magyar alkotók, irodalmárok, zenészek, képzőművészek összefogását tűzted ki célodul. E hatalmas munkád eredményeképpen jött létre az Ághegy-antológia, melyet már tízedik éve sikerült kiadni. Mondd, hogyan talált rád ez a feladat?
 
- Társadalomkutatók megállapítása szerint a kivándorlók harmadik nemzedéke már nem használja anyanyelvét. Vegyük figyelmeztetésnek. Mindenféle felejtés ellen van orvosság. Unokáimat úgy tanítom anyanyelvükre, hogy svéd apanyelvükkel egybevetve sajátosságait felfedezzék. De hiába minden igyekezetünk, ha nem lesz kivel anyanyelvükön szót váltaniuk. Ezért alapítottam a lundi magyar egyesület szolgálatára a Lundi Lapot,  és tizenegy esztendővel ezelőtt családi lapként, a SMOSZ lapjának, a Híradónak a kiegészítésére, a Magyar Ligetet. Ennek egyre bővülő irodalmi rovata adta az ötletet az Ághegy című skandináviai irodalmi és művészeti lapfolyam indításához, amelyben immár félezernél több skandináviai magyar alkotó szerepel. Az, hogy öt-öt számát, egyenként hétszázvalahány oldalas kötetekben adjuk ki (készül a hetedik), anyagi támogatásunk eddigi hiányának tudható be, így olcsóbb. A két lap bizonyítja, és a bevándorlók egyesületének támogatásával indított magyar irodalmi Ághegy rádió is, hogy összefogással minden értelmes célunk elérhető.  Miközben az Ághegy itt és szerte a világon ismertté vált, szépen araszolgat kitűzött célja felé: a skandináviai magyar értelmiség erőteljesebb bekapcsolódását segíti megmaradásunk szolgálatába. Felismerte ezt a magyar művelődésért felelős új vezetés: Semjén Zsolt megszámlálhatóságunkat, Szőcs Géza pedig könyvellátásunkat, az anyaországon kívüli magyarok kultúrájára való fokozottabb figyelést kezdeményezte. Hirdetem, hogy a magyarság földrajzi meghatározásakor rendhagyóan anyaországi, Kárpát-medencei, európai uniós és külföldi jelölést használjuk, de kettős állampolgárságunk jogán is, közelebb kerülhetünk a minket is megtartó magyar élethez.
 
hiradokep (17).jpg
Az Ághegy-skandináviai magyar
irodalmi és művészeti lapfolyam
16-20. száma, Tar Károly
szerkesztésében
 
- Kivándorlásoddal nem vágtad el az anyaországgal és Erdéllyel összekötő szellemi köldökzsinórodat, hiszen továbbra is kapcsolatban állsz azzal az irodalmi közeggel, melyhez mindig is tartoztál. Vajon „odahaza” komolyan vesznek-e bennünket, külföldi magyar alkotókat? Van-e helyünk az egyetemes magyar művelődési életben? Létezik-e életképes szórvány magyar kultúra?
 
- Igenlő válaszommal erősítem azt, ami köztudomású: az otthoni tudatos nemzetépítőkkel együtt most már gőzerővel éppen ezen dolgozunk. A magyar irodalom egy, művelői bárhol is éljenek. Másokhoz hasonlóan erdélyinek vallom magam, még akkor is, ha otthoni könyvkiadásunk nem számol velünk. Ághegy Könyvek címmel könyvsorozatot indítottam. Nemsokára huszadik könyvünket is nyomdába adom. Köteteinket, kis példányszámuk ellenére figyelemfelkeltőek.
 
-  Sokszor lehet hallani azt a tetszetős megfogalmazást, miszerint mi, akik két kultúrában élünk, a nemzetek közti híd szerepét vagyunk hivatottak betölteni.  Mi erről a véleményed? Bevándorlóként sikerült-e bekapcsolódnod a svéd művelődési életbe?
 
-  Hídszerepünk fontos. Ezért vállaltam egy darabig a bevándorlók svéd nyelvű lapja, az Över Gränser főszerkesztését. A Svéd Írószövetség tizenegy magyar alkotót tart nyilván. Sokkal többen vagyunk erre érdemesek. Kezdeményeztem a Magyar Írószövetségben svédországi magyar alkotóközösség létrejöttének támogatását. A jelenkori svéd irodalom tolmácsolása is elsőrendű feladata az Ághegynek. Erre szolgál Észak hírnökei című rovatunk, és az Ághegy Könyvek sorozatban megjelenő svéd, dán, norvég, és finn szerzők művei is.
 
A hosszú élet titka a jókedv, a derűlátás és a tevékeny szellemi élet. Azt hiszem, benned ezekből nincs hiány. Kedves Károly, szívből gratulálok eddigi sikeres, eredményekben gazdag hetvenöt évedhez. Még számos, hasonlóan termékeny esztendőt kívánok neked, és hozzá jó egészséget. Isten éltessen sokáig!
 
Veress Mária
 

 
 
Egyszer azt a tanácsot adta a férjemnek, hogy minden nap húzza meg a fülemet, mikor nem írok. Azóta sok fülhúzogatást kiérdemeltem volna. A mai nap más. Kedves a téma, természetes és magától értetődő, mert Róla szívesen írok.
 
hiradokep (22).jpg
Veress Zoltán - Fotó: Sántha Ferenc

A most 75 éves Veress Zoltán kora gyermekkoromban verses meséi által lett életem része. Akkor, igaz, még nem Veress Zoltánként élt a tudatomban, hanem mint Pinduri, a kis csuri, mint Irgum-burgum Benedek, két, Tóbiás és Kelemen névre hallgató kakas, s Rongy Elek valamint annak családi meg baráti köre. A történetek nagy része kedves újságom, a Napsugár hasábjain köszönt szembe, de külön kötetben is elérhetőek voltak családi könyvespolcunkon. Volt ott még számos mesekönyv. Emlékszik a kedves olvasó a Minden napra egy mese című kötetre? Vagy Az ezeregy éjszaka legszebb meséinek gyermeklélekhez igazított kiadványára? Hauff, Andersen, a Grimm testvérek legszebb meséire? Benedek Elek több kötetére, abból is a Világszép nádszál kisasszony leheletfinoman illusztrált darabjára? A Kék, Piros, Ezüst, Arany mesekönyvekre? Fodor Sándor Csipikéjére? Ó, rengeteg meséskönyv sorakozott könyvespolcaink egyikének alsó tartományában, ahol a kis növésű családtagok is könnyen hozzáférhettek. Minden, amit a 60-as, 70-es évek Erdélyében be lehetett szerezni. Többek között, mondom, Veress Zoltán verses meséi. Az ember hazament az iskolából, lepakolt, átöltözött, s szembeállt azzal a polccal. Mai napig érzem a várakozásteli lelkiállapotot, sőt, még a kicsi szobánk illatát is. Nos, amikor azt mondom, hogy az ”ember” hazament, és szembeállt a könyvespolccal, akkor úgy értem, hogy én, mert az öcsém ugyan nem. Magyar szakos édesanya ide, leendő magyar szakos nővér oda, ő nem sok értelmét látta az olvasással töltött időnek. Mint általában az egészséges fiúgyermekek, fogott egy labdát, s aztán illa berek, nádak erek. Csakhogy ezt néha megelégelte a magyar szakos édesanya, s olyankor kénytelen volt családunk ifjú férfitagja is szembeállni az alsó könyvespolccal. S akkor mindenki tudta, hogy mi következik, mert Rongy Elek volt az egyetlen mesefigura, akivel az én öcsém el tudta tölteni a rákényszerített olvasó-időt. Nem tudom, Veress Zoltán kapott-e valamilyen írói díjat a munkásságáért, de hogy az én öcsém – igen értékes – olvasói díját megkapta, az biztos. Nagyokat derült a vékonydongájú malac disznófősajt-álmain, s az életcél eléréséért tett fáradozásian. Aztán öcsém nővére beleszeretett egy Elek nevű úriemberbe, s hadd ne meséljem tovább, milyen kihatásai lettek a dologra öcskös irodalmi műveltségének.  
 
Ezt mutatja a mi családi tükrünk a mesemondó Veress Zoltánról. Hogy a kép teljesebb legyen, egészítse ki ő maga.
 
- Kedves Zoltán, engedd, hogy a szívemhez legközelebb álló témára kérdezzek rá először: miként lettél verses mesék írója? S voltak-e olyan céljaid e tevékenységgel, mint a Nagy Olga által idézett Czifra János mesemondónak: „Arra születtem, hogy a fiatalságot növeljem.”?
 
- Eleinte én is verseket írtam, mint majdnem minden, életét az irodalomnak szentelni szándékozó fiatal kezdő. De mivel hamar – húszévesen – fiatal apa is lettem, egyszer írtam néhány kis verset elsőszülött lányunknak, arra számítva, hogy majd elmondom vagy felolvasom neki, mikor annyira megnő. Ezek a kis versek két, kakasnak indult, kamasz csirkéről szóltak, akiket ajándékba kaptunk paprikás céljára valakitől, de nem volt szívünk levágni őket; ott éltek velünk együtt azon a fél udvaron, amely egyetlen szobából álló lakbérletünkhöz tartozott, és folyton verekedtek egymással.
 
Történt pedig ez 1956-ban, Biborka lányunk születése és más fontos események évében. 1957-ben a román kultúrpolitika egy gyermeklappal (Napsugár), egy újraindított régi társadalomtudományi folyóirattal (Korunk) és egyéb apró engedményekkel ajándékozta meg a romániai magyarságot, nehogy más fontos események kezdeményezése jusson eszébe. A havonta megjelenő, színes nyomású gyermeklapnak sietve kellett szerzőket és kéziratokat keresnie, s mivel a szerkesztőkké lett – szintén fiatal – írók között volt, aki tudott kakasos verseim létezéséről, elkérte őket a lap számára. Így jelent meg a Tóbiás és Kelemen ciklus tizenkét darabja a Napsugár első, 1957-es évfolyamában. Volt amilyen volt, nem az én dolgom megítélni, egy azonban biztos: ezzel olyan hátszelet kapott a közönség körében, amelynek egyes fuvallatai még ma is érezhetők; tavaly például a budapesti Figurina bábszínház ezekre a versekre komponált bábjátékát hozta el Svédországba, mint talán még emlékeztek rá.
 
Családunkat ez után még egy lánnyal gyarapította meg a gondviselés, Jutkával, én pedig – bár a költői műveknek szánt versek írását abbahagytam – még írtam néhány gyermekverset, köztük az általad említetteket is, ezekből jó néhányat már az unokáinknak és az ő nemzedéktársaiknak. Czifra János ars poeticája szerint.
 
Gyermekkorom s a meseolvasás végével szerencsére nem szakadt meg kapcsolatom Veress Zoltánnal. Sőt, élőbbé vált, tudniillik egyforma sorsot választottunk. Az ő sorsválasztása persze sokkal nagyobb port kavart, mikor unokástul, feleségestül elhagyta Erdélyt. Sokáig visszhangzott literátus berkekben a kapu, amit 1985 karácsonyában jó hangosan rácsukott ceausizmusra és transzilván küldetéstudatra egyaránt. Svédországba költözve a hús-vér emberrel is megismerkedtem. Jó humorú, kedves középkorú férfi köszöntött szeretettel első, tångagärdei találkozásunkkor. A kedvesség és a jó humor sem elhanyagolható emberi tulajdonságok, hát még ha ezek tudással és bölcsességgel társulnak! Bölcsességgel, hangsúlyozom, mert nagyon nem mindegy. Egyszer eltévedtem a finnugor kontra sumér rokonság-elméletek csataterén. Engem még finnugristának képeztek, s nem tudtam, mit kezdjek a másik irányvonallal. Hát kihez fordulhattam volna eligazításért, ha nem Zoltánhoz? Válasza Salamonnak is becsületére vált volna: „-Nézd, ha a finnugristáknak van igazuk, s mi a tajga gyűjtögető, halászó-vadászó népeivel vagyunk rokonságban, akkor elmondhatjuk, hogy az utóbbi ezer évben vittük valamire. De ha a suméroktól származunk, akkor a fejlődésünket tekintve nincs mire büszkének lennünk. Lehet választani.” A családi tükörtartást egy másik történettel folytatnám. Ez a férjem kedvence. Szomorúan kezdődik: Veress Zoltánt 16 éves korában börtönbe csukták rendszerellenes szervezkedés miatt. Ezt a történetet sem felejti el egykönnyen az ember.
 
- Tanulságos az, ahogyan börtönbe kerültél, ahogy –későbbi feleségeddel, Magdával együtt -  átvészelted, de szabadulásotok története egyenesen mesébe illő. Szeretném, ha Tőled hallaná az olvasó.
 
- Egyetlen iskola, a volt kolozsvári Református Kollégium egyetlen osztályából, már jóval az iskolák államosítása után – a tizenegy osztályos líceumi rendszer szerint az 1952-ben tizediket végzett osztályról van szó – öten kerültünk ki olyanok, akiknek neve aztán bekerült vagy be fog kerülni a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon négy vaskos kötete közül a megfelelőbe. Ezek: Asztalos Lajos, Bodor Ádám, Palocsay Zsigmond, Szekernyés László és jómagam. A szervezkedésben részt vett és a börtönt megjárt sorstársaink között volt, illetve van és szintén lexikoni szócikk lesz a nálunk egy évvel fiatalabb és az iskolánkkal szomszédos leánylíceum kilencedik osztályát végzett Telegdi Magda, nem sokkal későbbi feleségem, valamint két, nálunk egy évvel idősebb, de szintén a mi iskolánkban érettségizett fiú: Bustya Dezső és Kozma Zsolt, mindkettő ismert református klerikus és egyházi író.
Irónia nélkül, az öreg embernek elnézhető, őszinte meghatottsággal mondom: szép kis társaság voltunk. 
 
Két évet töltöttünk börtönben. Még egyikünk törvényszékileg kiszabott büntetése sem telt le, amikor váratlanul szabadlábra helyeztek. Erről kérdeztél, erre válaszolok: ezt Palocsay Zsiga édesapjának, Rudi bácsinak köszönhettük. Rudi bácsi, amikor a fiát 1952-ben letartóztatták, akkori hivatalos társadalmi kategorizálás szerint „kulák” volt, tulajdonképpen saját, talán öt holdas kertjében gazdálkodó, zseniális virág- és gyümölcstermesztő kertész, több virág- és gyümölcsfajtára szóló nemzetközi szabadalom tulajdonosa. Az akkori hatalom felismerte, hogy egy ilyen emberre szüksége van, rajzolni se tudna alkalmasabbat: ő lesz, mert csakis ő lehet Micsurin, a híres szovjet növénynemesítő romániai eleven változata, követője, tanai terjesztője, eredményei reménybeli túlszárnyalója. Két év alatt Rudi bácsiból a saját államosított kertjében létesült kutatóintézet igazgatója lett; akadémikus lett, nemzetgyűlési képviselő lett, a kommunista párt akkori főtitkárának vadászcimborája lett – s ebben az utóbbi minőségében a főtitkár egy sikeres vadászat után, a tábortűznél, amúgy elvtársiasan megkérdezte tőle, mi az oka annak, hogy rendszerint olyan lehangolt.
 
Ő ekkor elérkezettnek látta a rég várt pillanatot, s elmondta, hogy fia a szamosújvári börtönben ül, a börtön kovácsműhelyében veri a vasat. Nofene, mondta a titkár, hát mit követett el? Képzelje, titkár elvtárs, részt vett egy nem éppen rendszerbarátnak nevezhető diákszervezkedésben. Két év alatt megjöhetett az esze a börtönben, kiengedjük – veregette vállon a titkár az akadémikust. Mire szerintem száz ember közül kilencvenkilenc azt rebegte volna: köszönöm, titkár elvtárs – ő azonban azt mondta: csak az a baj, hogy nem egyedül ül ebben az ügyben. Hát hányan? – kérdezte a főtitkár. Tizennyolcan – felelte az akadémikus. A főtitkárnak disznó vadászszerencséje volt aznap, bizonyára egyet jót ivott is rá, ki akarta mutatni a nagylelkűségét: – Jól van, akkor őket is kiengedjük.
 
Én ezt magától Rudi bácsitól hallottam így, és semmi okom nincs kételkedni abban, hogy valóban így történt. Miközben ugyanakkor tíz- vagy talán százezrek ültek a börtönökben vagy dolgoztak a kényszermunka-telepeken, sokan közülük bírósági ítélet nélkül, és sokan csak akkor szabadultak, amikor az Úristen megkönyörült rajtuk s magához vette őket.
 
Svédországi lakásunk könyvespolcán könyvsorozat díszeleg. Az Erdélyi Könyv Egylet kiadványai. E mögött az 1990-ben alakult könyvklub mögött is a Veress-házaspár áll, együtt néhány más svédországi magyarral, a hétszemélyes kuratórium tagjaival, akik az ügy mellé álltak. Az EKE honlapján szereplő tájékoztató szerint a szerkesztők célja elsősorban az otthon élő erdélyi magyar írók, illetve a „határon túli” nemzetrészek irodalmának támogatása.
 
hiradokep (23).jpg
Határtalan hazában - az EKE
Erdély kövei sorozatának 10-ik,
2010-ben megjelent kötete
(Dávid Gyula és Veress Zoltán
szerkesztésében)
 
- Mint EKE-tag, számozott példányt kapok minden kiadványból, s kedvencem a Győzni humorral – elvégre én is a Rongy Eleken nőttem föl, vagy mi a szösz – de mindig meghatódom, ha a Kövek egy siratófalhoz című kötetre téved a tekintetem. Ebből a könyvből száz ajándékpéldányt a Brassói Füzetek szerkesztősége kapott az 1977-ben halálba üldözött brassói tanár, Szikszay Jenő, a lap örökös tiszteletbeli főszerkesztője emlékére...
 Melyik a Te szívedhez legközelebb álló kötet?
 
- Ha megengedsz egy anatómiai korrekciót, arról a kötetünkről mondok néhány szót, amely nem a szívemhez áll legközelebb, hanem a fejemhez, és ahhoz, ami abban van. Ez a kötet – a tizenkettedik, amellyel az Erdély kövei sorozat lezárult, hogy a továbbiak aztán a Hatátalan hazában című sorozatban jelenjenek meg – az Évek az ezerszázból. Történelmi tárgyú tanulmányokból áll; ezek a tanulmányok időrendi sorrendben végigkalauzolják az olvasót az erdélyi és az egyetemes magyar történelem tizenegy évszázadán, persze nagy ugrásokkal és sokszor panorámaképek helyett apró, de fontos részletkérdésekben elmerülő elemzésekben; ahány tanulmány, annyi szerző, mind erdélyiek, s kivétel nélkül mind olyan szakemberek, akik a nemzetünk és erdélyi nemzetrészünk történetének legnehezebb, legsötétebb évtizedeiben igyekeztek fenntartani írásaikkal egyfajta szerény, de nem megalázko-dó, szilárd, de nem hivalkodó külsőségben megnyilvánuló nemzettudatot. Szerintem az ő szellemi munkájuk volt a legnehezebb és legkényesebb az alig több mint tíz éve magunk mögött hagyott korszakban. 
Szám szerint jóval kevesebben voltak a velük egyidőben működött íróknál, s ezért a kötet nemcsak értékes tanulmányok gyűjteményének, hanem értékes emberek szellemi arcképcsarnokának is tekinthető.
 
Emlékszem, Zoltántól hallottam először Losonczi Áronról és érdekes találmányáról, az üvegbetonról. Mert Veress Zoltán, úgy látszik, csak a ceausizmust és a szlogeneket hagyta maga mögött Erdélyben, irodalompártoló, tudományt népszerűsítő, felelős értelmiségi önmagát Stockholmban is megőrizte. Lelkesen mesélt a fiatal magyar építészről, aki épp a stockholmi műszaki egyetemen tökéletesítette tudását, s akkor hallottam tőle először az általa megálmodott Peregrinus Klubról is. „A klub célja, hogy a Svédországban élő magyarok egy találkozópontja legyen, lássuk és halljuk egymást, kulturális, tudományos és barátságos programok jelszava alatt. A klub további célja, hogy a magyar értelmiségieket, kutatókat, diplomásokat, posztgraduális képzésben résztvevőket és ösztöndíjas diákokat egy olyan szellemi műhelybe fogja össze, ahol egymással, az otthoni tudományos élettel és más szervezetekkel is kapcsolatot tarthatnak.” (Idézet a honlapról.)
 
- Elégedett vagy szellemi műhelyed, a Peregrinus Klub működésével?
 
- A klubot csakugyan én találtam ki, de nem az én szellemi műhelyem, már nem tartom vele a kapcsolatot, de továbbra is örülök neki, hogy van, és tevékenységét semmivel sem tartom kevésbé fontosnak azóta, hogy nem veszek részt benne. Elnőtt tőlem, mint az unokák a nagyszüleiktől, akiket a nagyszülők azért továbbra is szeretnek.
 
hiradokep (24).jpg
EKE könyvbemutató a stockholmi Magyar Házban, 2006 decemberében.
Balról jobbra: Pap Iván, Veress Magda és Veress Zoltán
- Fotó: Sántha Ferenc
 
- Mélységesen hívő ember vagy. Ezt nem csak egyházi tisztségvállalásod, hanem az Új Kévében megjelent írásaid is bizonyították. A szellem emberének bemutatása után zárjuk ezt a beszélgetést, kérlek, a lélek emberének üzenetével. 
 
- Szívesebben nevezném – és tartanám – magam szélesen hívő embernek, mint mélyen hívőnek. Értelmezésem szerint az utóbbi inkább egy hitágazat, egy felekezet hitvallásához való feltétlen ragaszkodást, abban való őszinte elmerülést, megnyugvást jelent; az előbbi valahogy tágabb világot fog be. Erről az előbbiről, kedves Enikő, könyvet kellene írni, nem lehet egy interjú kérdésére adandó illő méretű válaszban összefoglalni – de a kedvedért megpróbálom, főleg hogy csak üzenetet kérsz, nem egész saját vallásfilozófiám kifejtését.
 
Pascal gondolatával kezdem, aki szerint Isten és a saját halhatatlan lelkünk létében hinni már csak azért is helyesebb, mint nem hinni, mert ha nincs Isten, akkor akár hiszünk ebben a kettőben, akár nem, mindegy; elpusztulunk, mint az állatok, és mindennek vége. De ha van, akkor az, hogy nem hittünk, más megítélés alá esik, mint az, hogy hittünk. Én tehát inkább hiszek, mint nem. Ugyanakkor nem tudom más Isten létezését feltételezni, mint egy örök, egy végtelen, egy anyagi és szellemi valósággal egyaránt rendelkező lényét – és egy ilyen lény természetrajzát sem megismeri, sem elképzelni nem vagyok képes, sem kitalálni róla valamit, és arról igyekezni másokat is meggyőzni. Nem hiszek maradéktalanul egyetlen vallás tanításában sem, de hajlandó vagyok feltételezni, hogy minden vallás tanításában lehet valami megsejtés az örök, a végtelen lény lényegéről, s ezért tisztelek minden vallást, egyiket sem azonosítván a hozzá tartozó egyházi szervezettel. És ezért tudok nyugodtan megmaradni mégis egyetlen egyházi szervezet tagjának és mondjuk „jó református” lenni, mert tudom, hogy nem Isten van az úrvacsorai kenyérben és borban, mint ahogy nem Isten van a katolikusok ostyájában sem, hanem az úrvacsora, az ostya, a pap, a templom, a város, az egész föld, a piramisok és a Hubble-teleszóp, a Biblia és Shakespeare összes művei, sőt még az én gyermekverseim is az egy, örök és végtelen Istenben vannak – de nekem, egyszer élő véges embernek szükségem van egy hasonló egyszer élőkből álló közösségre, akikkel együtt elénekelhetem, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak, mikor még semmi hegyek nem voltanak, hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva...” Mert lám, már a zsoltáríró is sejtett valamit abból, amit közel három évezred múlva én is csak sejteni vagyok képes.
 
De hát az üzenet. Nos, legyen ez a következő: higgyetek valamiben, és ne nézzetek le, ne vessetek meg, ne gúnyoljatok ki, ne ítéljetek el, ne hurcoljatok máglyára még képletesen se senkit, aki felületes látszatra másvalamiben hisz. Mindenki, aki igazán hisz valamiben, igazából ugyanabban hisz.
 
- Köszönöm a beszélgetést, Isten éltessen sokáig egészségben, boldogságban!
 
Kovásznay Enikő
 
A varázslatos szín. A göteborgi kolorizmus története új megvilágításban (második rész)

A varázslatos szín. A göteborgi kolorizmus története új megvilágításban (második rész)

Képzőművészet 2023. december 11.
Olle Olsson Hagalund - Műterem - olaj-vászon   A Híradó októberi számában Carl Kylberg, Tor Bjurström és Gösta Sandels képeinek elemzésén, a korszak bemutatásán keresztül indítottuk útjára a göteborgi kolorizmus történetét új megvilágításba helyező cikksorozatunkat. A második rész további utazásra…
Tovább

Egyesületek

Beszámoló a Tavaszi Szél Kulturális Egyesület programjairól

Beszámoló a Tavaszi Szél Kulturális Egyesület programjairól

  A Kőrösi Csoma Sándor Program 2023–2024. évi göteborgi ösztöndíjasaként az én feladatom a göteborgi Tavaszi Szél Kulturális…
Téli beszámoló a Pannónia Klubtól

Téli beszámoló a Pannónia Klubtól

  Elmondhatjuk, hogy újra egy sikeres bállal zártuk a tavalyi évet, ami a felnőtteknek szánt programjainkat illeti. Az…
Hírek a SOMIT háza tájáról...

Hírek a SOMIT háza tájáról...

2024. február 9-én délután megnyitotta kapuit a SOMIT első idei tábora, a Téli tábor. A táborlakók már pénteken…

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

Swish:

Swish


  

 

Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
 

Free Joomla templates by L.THEME