1996-2016

A svédországi magyar anyanyelvi táborban történtekről minden évben beszámoltunk a Híradó oldalain. Jelen írásunk az eltelt húsz év egy-egy jelenetét eleveníti fel.

Tompa Anna táborszervező, egyesületi elnök: Szinte hihetetlen, hogy a Kékvirág tábor már húsz éves lett! Ha arra gondolok, hogy az első tábor alkalmával gyermekeim, és a sok hasonló korú gyermek, akikkel kezdtük, azóta felnőtt táborvezetők lettek, vagy már valahol a felnőttvilágban élnek, és olykor, ha nem köszönnének rám, meg sem ismerném őket, hosszú időnek tűnik. Ha a megvalósításokra, a még megvalósítandókra gondolok, akkor zsugorodik az idő. A rengeteg dolgos nap, óra - ha csak az anyanyelvi táborban megélt napokat számolom, akkor az legalább 200 nap - és ebbe nem számoltam bele a tábor előtti szervezést, az előkészítő gyűléseket, a meghívásokat, levelek megírásával eltöltött napokat, órákat, a végtelennek tűnő telefonbeszélgetésekkel eltöltött időt. És mégis rövidnek tűnik az eltelt két évtized.

Mikor a táborok szervezésébe fogtam, több dolog fogalmazódott meg bennem. Ha már kiszakítottuk gyermekeinket az otthon földjéből, abból a kultúrából, ahova vérük szerint tartoznak, azt gondolom, hogy kötelességünk megadni nekik azt az esélyt, hogy nyelvünkben, kultúránkban otthonra találjanak. De ahhoz, hogy itt, az új hazában otthonra találjunk, a család mellett szükség van a gyerekkori barátságok kialakulására, hiszen a gyermekkori közös élmények teszik kerekké magyar nyelvi világunkat. Jó kapaszkodó tudni azt, hogy nem vagyok egyedül, vannak hasonló hajóban evező barátaim. Ezekkel a gondolatokkal, célokkal indultam. Úgy érzem, helyesen tettem, amit tettem. Ha újra kellene kezdenem, most is így tennék. A szervezésben sok az akadály, sok a gond, de ugyanakkor sok az öröm és a sikerélmény. Nem kell mást tennem, csak azt, amit eddig is tettem: a lelkiismeretemre, szívemre hallgassak. Minden gondra, akadályra kerül megoldás. Van egy jelszavam: „ha valamit meg akarunk tenni, találunk rá lehetőséget, ha nem akarjuk megtenni, találunk rá kifogást”. Én ezt vallom, ez a megoldás, így tettem eddig, és ezután is így teszek.

Számomra ez a 20 év óriási tapasztalat, öröm és sikerélmény. Van és volt olyan eset, amikor a makacs ellenálló „azért sem akarom” gyermek a táborozás ideje alatt a szemünk láttára vedlett át vidám, felszabadult, kedves gyermekké. Egy-egy ilyen alkalom felér a világ minden kincsével, akkor érzem, hogy a türelmes beszélgetések, a gyerekhez való közelebb jutás meghozta a gyümölcsét, az erőfeszítés nem volt hiábavaló.

Sok olyan gyerek, aki már kinőtt a táborból, még mindig visszajár, fontos számára ez a közösség. Az itt szerzett barátok kapcsolatot tartanak egymás között, és ez az összetartozás a legfontosabb, mind az egyén, mind a magyar nemzet számára. Az elhintett magok beágyazódnak a lelkükbe, ott előbb-utóbb kicsiráznak, és gyümölcsöt teremnek mindnyájunk örömére.

Igaz, a közösségi munkába nemcsak öröm, üröm is vegyül. Az igazság az, hogy én csak a jóra szeretek emlékezni. Ezért csak általános dolgokról szólok. Sok szülő még mindig nincs annak tudatában, hogy a táborban a szervezőktől a nevelőkig mindenki hivatástudatból, a magyar kultúra elkötelezettjeként, szeretetből, teljesen ingyen dolgozik. Az útiköltségen kívül senki sem kap semmiféle térítést, fizetést. Lehangoló az, amikor a szülők a jelentkezést halogatják, mert a szabadságukhoz mérik a gyerek táborozását. Azzal persze nem számolnak, hogy mindnyájan, akik a táborban dolgozunk, azt a tíz napot mi is a saját szabadságunkból szakítjuk ki. Nagyon nehéz úgy tervezni mind a személyekkel, mind az anyagiakkal, ha a szülők nem tartják be a jelentkezési határidőt, és a tábor előtti napokban jelentik be gyermeküket. Vagy, ami sajnos már többször előfordult, be sem jelentik, csak odahozzák a tábornyitásra. Ez az egész tervezésre kihat, hiszen a beszerzés, a tanítók, vezetők, segítők meghívása mind-mind a tábor gyereklétszámától függenek.

Tompa Andrea logisztikus, a tábor beszerzője: A gyerekeim, mióta megtanultak beszélni, a táborral együtt nőnek, fejlődnek. Persze nem minden tetszik nekik, fiam tiltakozik néha a rendszeres elméleti foglalkozások ellen, de tudom, hogy hamarabb ráébred ezek hasznosságára, érdekességére, még mielőtt kinőne belőle. Mindketten szeretnek újra találkozni a régi barátokkal, már az év kezdetekor megindul a találgatás, az eddig megismert társakból ki vesz részt az idei táborban, izgatottan lesik, jönnek-e újak? Hogy mit szeretnek a legjobban a tábori életben? Fiamat különösen a hagyományos magyar kézművesség érdekli, melyek közül magasan vezet az ostorfonás. Annak idején nem is gondoltuk volna, hogy ez ilyen népszerű lesz.

A szabadidős foglalkozások közül kedvel majd mindent, itt első az íjazás. Szeretik a labdajátékokat, lányom kedvence a gyöngyfűzés, mesehallgatás, festés, rajzolás. A táborban készített apró tárgyakat mindketten nagy becsben tartják, szeretettel őrizgetik őket.

Nekem feltöltődést, kikapcsolódást jelent a magyar környezet, találkozás a visszatérő régi és az új kollegákkal annak ellenére, hogy bizony fárasztó az egész napi intenzív munka. Bár az éjszakai pihenőnk is szűkre szabott, de még mindig jut az erőnkből arra, hogy mi felnőttek meghallgassuk egymás előadásait, részt vegyünk a játékos csoportfejlesztő gyakorlatokon.

Szabó Tibor szakács: Csodálattal tekintettem a táborban dolgozó felnőttekre, hiszen a szabadidejük vagy szabadságuk feláldozásával végzik a munkájukat, mindenféle anyagi térítés nélkül. Áldozatos munkájuknak köszönhető, hogy a táborban minden gyerek jól érzi magát. Átadják tudásukat a következő nemzedéknek, oktatják és tanítják a fiatalokat. Fantasztikus az a munka, amit ők csinálnak. Jó látni, hogy egy „idegen” országban, az anyaországtól távol, továbbadják azt a tudást, amit otthonról hoztak.

A táborozás minden résztvevő gyereknek, kamasznak, ifjúnak hasznára válik. Többféle szempontból is. Elsősorban fejlődik a magyar nyelvtudásuk, hiszen sok gyerek már itt született, és nem biztos, hogy sokszor használja a magyar nyelvet. Másodsorban megtanulják, vagy elsajátítják, milyen egy közösséghez tartozni, és eközben játékosan tanulnak meg olyan dolgokat, amit máshol nem biztos, hogy lehetőségük lenne megtanulni.

Miért akarunk közösségteremtők lenni? Mert rájöttünk, az anyanyelv ugyan az egyén kincse, képessége, az egyén el nem vehető különleges értéke, de semmit sem érünk ezzel a kinccsel, ha nincs kivel megosztanunk. Az anyanyelvhez, a magyar nyelvhez közösségnek kell tartoznia. Csak a közösség az, ami életben tartja a nyelvet, a magyar nyelvet az idegen nyelvi világban, az idegen kultúrában.

Fejér Miklós oktató, táborszervező: Az anyanyelvi tábor célja, hogy az anyanyelv közegében elhelyezve közösségteremtő legyen. Ez a tábor közösségteremtő tábor. A táborban a közösség értékei (például tolerancia, egymásra figyelés, közös felelősség, stb.) és szempontjai (együttműködés, partnerség, bizalom, stb.) érvényesülnek, ezeket mutatjuk be, ezeket tesszük a nyaralással, a szabadidő bármikori vidám eltöltésével.

Tóth Ildikó oktató: Egy lámagyerek levele: Először is szeretnék bemutatkozni: én egy lámagyerek vagyok, Argentínából. Azt is elárulom, hogy nem élő lámagyerek, hanem barátomnak, Benedek Zsuzsinak vagyok a kesztyűbábja.  Zsuzsi és én Argentínában élünk, tudjátok, az Óperenciás tengeren is túl (ezt Zsuzsi magyarázta meg nekem). Ő sokat mesélt nekem – na jó, nem csak nekem, hanem az argentínai magyar gyerekeknek is – arról, hogy nem csak Magyarországon, hanem Argentínában, Svédországban meg még nagyon-nagyon  sok országban élnek magyar gyerekek, és hogy azok nyaranta táborozni szoktak. Ezt tudtam mit jelent, mert Argentínában is sokszor vannak együtt a magyar gyerekek. Mikor meghallottam, hogy Zsuzsit meghívták hozzátok, egyből tudtam, hogy mit akarok: vele utazni! Mikor csomagolt, minduntalan úgy intéztem, hogy a keze ügyébe kerüljek, addig-addig mesterkedtem, míg Zsuzsi elkacagta magát és megnyugtatott:

-         Jól van, jól van! Látom te is szeretnél velem jönni! Viszlek, ne félj! Másként hogy mutatnám meg az ottani gyerekeknek, milyenek a lámák? Hiszen ott, a tengeren túl csak az állatkertekben láthatók!

Tóth Ildikó oktató: A 2008-as magyar anyanyelvi tábor témája az Ősmagyarság élete volt. A téma nem csak a gyerekeknek volt érdekes, a felnőttek is élvezték a régmúltak felidézését. Az ismereteket a csoportvezető tanárok a gyerekek életkorának megfelelő módon tálalták, minden korcsoport tagjai megismerték a magyar eredetlegendát: Emese álmát, Hunor és Magor vadászatának történetét. Keveredett kicsit a mese, a legenda, és a tudomány. A kicsik eljátszották a legendát, a nagyobbak elemezték azok valóságalapját.  Olyan eddig ismeretlen fogalmakat, szavakat tanultak meg, mint sámán, vérszerződés, csodaszarvas, turulmadár.

A tanultak elmélyítéséhez a kézműves foglalkozásokon sámándob gyanánt kis pergődobokat készítettünk, hajpántot, karkötőt szőttünk az ősi eredetű kis szövőkeret segítségével. A könyvtárban a rajzlapok megteltek harcoló lovasokkal, íjazó ősmagyarokkal, szálló turulmadarakkal, és ezekhez a rajzokhoz természetesen a foglalkozásokon megtanult rovásírással készült a magyarázat.

Az új, frissen szerzett ismeretek, az eddig idegen szavak kissé nehezen rögződtek. Hiszen a tanulnivaló sok, a rendelkezésre álló idő pedig kevés volt. Egyik nap az egyik gyerek elkészült rajzával a kezében gondterhelt arccal fordult csoportvezető tanárához:

-         Gyöngyi, kérlek, mutasd meg, hogy is kell azt a … vérszerveződést leírni rovarírással?

Fejér Miklós táborszervező, oktató: A nagy korkülönbségek ellenére remek csapatok alakultak ki a táboron belül, és a legkisebbek ugyanúgy megállták a helyüket, mint az idősebb társaik akár a sorversenyekben, akár az akadálypályán, akár a játékos vetélkedőben, a Ki-mit-tud?-on, a számháborúban, az erdei felfedező sétán vagy az egyéb programokon. A helyhiány persze nehezítette a dolgunkat, de megküzdöttünk a hely szűkössége miatti nehézségekkel. Egyes csoportfoglalkozásokat lakószobákban tartottunk meg, azaz hálószobából csoportszobát varázsoltunk, és persze vissza. De a legtöbbet az étkezdét pakoltuk. Naponta bizony többször is. Hiszen ebből csináltunk foglalkoztatót, ahol a daltanítás és a bibliaismereti beszélgetés zajlott. És így alakítottuk ki a diszkót, a mozit, a játékos vetélkedő terét és eszközrendszerét is (hangfalak, erősítők, számítógépek, eredményjelző tábla stb.), hogy utána visszapakolva a bútorokat és kitakarítva a helyiségeket ismét az étkezdénkben lehessünk. Mindezek persze gyermekek számára „láthatatlanul” történtek, így ők minden időt maradéktalanul kihasználhattak a tanulásra, szórakozásra. Ezért is volt jó a sok felnőtt, mert megoszthattuk magunkat, volt egy csoport, akik együtt élve a tábori eseményekkel előkészítették, lebonyolították, majd a befejezést követően a helyére tették mindazokat az eszközöket, bútorokat, melyek az adott foglalkozáshoz szükségesek voltak, miközben mások foglalkozhattak a gyerekekkel a következő program részeként.

Bálint Palmgren Tünde táborozó: A Kékvirág magyar nyelvi tábor, mint minden évben, az idén is nagyon jó volt. Nyolc napig tartott, de szerintem ez túl rövid. A táborban mindig az első nap a legjobb, mert akkor találkozhatok a barátaimmal, akiket már egy éve nem láttam.

A nap, az ébresztő után, reggelivel kezdődött fél kilenckor, és azután mindenki rendbe rakta a szobáját, hogy jó pontot kapjanak a szoba-ellenőröktől. Az én szobámnak, melyben ötödmagammal laktam, a Gangnam Style nevet adtuk. Nagy örömünkre az ellenőrzők  minden nap mosolygós emberkefejjel jutalmazták a rendet. A szobaellenőrzés után reggeli áhítat volt, énekeltünk és bibliai történeteket hallgattuk. Ezután csoportfoglalkozáson vettünk részt, én a piros csoportba tartoztam, (13-16 évesek), Sanyi és Levente voltak a vezetőink. Az idei tábor témájáról, az Árpád-házi királyokról meséltek nekünk.

A táborban az egyik legjobb dolog a két hétpróba volt. Az idén az egyiket benti terepen kellett csináljuk, mert sokat esett az eső. A számháború is nagyon jó volt, én ugyan minden háborút utálok, de ezt, a táborit, imádom!

Két este is volt diszkó. Hogy azok milyen jók voltak! Minden fiatal ott volt, táncolt és énekelt, és nagyon-nagyon jó volt a hangulat!

Bálint Palmgren Oscar táborozó: Sok éve járok már a tångagärdei táborba. Kicsi koromban is kedveltem a táborozást, de ahogy telt az idő, mind jobban és jobban megszerettem.  Azt hiszem, a társaimnak is az a véleménye, hogy az idei tábor volt az egyik legérdekesebb. Olyan dolgokról tanultunk, amelyekről azt hiszem nem csak szüleim (jobban mondva csak az édesanyám, mert édesapám svéd), de sok más felnőtt sem tud sokat. Hogy hogyan éltek a magyarok a honfoglalás előtt, milyen tárgyakat használtak, hogyan öltözködtek, erről eddig csak alig hallottam valamit.

Nagyon tetszett, hogy tanáraink nem csak elmesélték, hanem be is mutatták, hogyan készültek el a ruhadarabok, fegyverek, meg is tanították nekünk azt. Például, hogy a gyapjúból hogyan kell anyagot készíteni. A kész nemezből a magyarok nagyon sokféle hasznos dolgot szabtak-varrtak: tarsolyt, süveget, övet, csizmát, kabátot, nadrágot, mellényt, és még a lakósátrukat is nemezzel borították. Egy ilyen jurtának (így hívták a magyarok költöztethető sátrát) a kicsinyített mását fel is állítottuk.

2011-es beszámolóból: A Kék virág magyar nyelvi tábor idei témája A barangolásoktól a honalapításig. A hangsúly a nyugati típusú kereszténység felvételének viszontagságos évtizedeire, és ebben első István király szerepére került. A kitűnő oktatói gárda remekül ellátta feladatát, a történelmi tények felsorolása mellett a táborozókkal megismertették a magyarság számára oly fontos szimbólumokat. Megtanították a Himnuszt, a Székely Himnuszt, egyházi énekeket és sok-sok népdallal gazdagították az ifjak dalkincsét. Nem csak kopjafát faragni tanítottak, de rávilágítottak annak különleges szimbólumrendszerére is.

Kántor Julianna oktató: Olyan gyorsan teltek az események, hogy hamar eljött a tábor vége, amikor van egy megkerülhetetlen kérdés: mi volt a legjobb a táborban? Ezt én is megkérdeztem a csoportomtól, és ők azt felelték, hogy a barátok, a közösen eltöltött idő. Nagyon örültem, hogy a barátokat mondták elsőre, mert a tábor himnusza egy kék virágról szól, és a dal refrénje az, hogy „csak egy kék színű virág, s máris hozzánk tartozol”. Hálás vagyok azért, hogy ezt az összetartozást valamennyi résztvevő megérezhette.

Herczegh Frici táborozó: Nagyon jó volt az idei tábor! Nekem az tetszett benne, hogy lehetett íjazni. Nagyon vicces és mulatságos volt a hétpróba. Néhányszor lementünk a tóra is fürödni, bár egy kicsit hideg volt a víz. Nagyon színes és érdekes volt a Ki-mit-tud?, ahol volt, aki hegedült, volt, aki zongorázott, többen vicces előadást tartottak, és a felnőttek kórusban énekeltek. Mindenkinek: kicsiknek  és nagyoknak is ajánlom ezt a tábort!

Palcsó Attila lelkész:Van néhány dolog a táborban, ami közös lehet, amit mindenki egyformán megérzett és megismert. Az első helyen emelhetnénk ki magát a találkozás örömét: a találkozást a régi barátokkal, vagy új barátok megismerését. A hétköznapi életben is jó tudni, hogy vannak barátaink, akiket itt kaphattunk. Sokszor ezek a barátságok valóban életre szólóak, és nem csak egy hétre. Még, ha nagyon távol vagyunk is egymástól az év folyamán, de olyan jó tudni azt, hogy lehetünk egymásnak, hogy vannak magyar barátaink, akikkel itt voltunk együtt, akikkel csodálatos emlékeink vannak, amelyekről még sokáig fogunk beszélni.

Különösen fontos ez, hiszen a legtöbben magyarokként idegen országban, idegen nyelvi közegben élünk, ahol az iskolákban nem hangzik magyar beszéd, és a magyar történelemmel, az énekeinkkel és a verseinkkel való megismerkedés. Ezért a találkozás mellett a következő cél, ami miatt Isten összegyűjtött bennünket, az, hogy magyarságunkban gazdagabban térjünk haza. Édes anyanyelvünkön beszéltünk végig, és valóban jó alkalom volt minden gyermek számára, hogy gyakorolja a magyar nyelvet. Istennek ez volt a célja a jókedvű és jó kedélyű táborozás mellett, hogy tanuljunk: énekeket, verseket, múltat, szokásokat, hagyományokat, több és helyesebb magyar beszédet.

Herczegh István táborozó: Nekem a fürdés tetszett a legjobban, amikor lemehettünk a tóra meg a kenuzás. Én még nem tudok evezni, de majd jövőre megtanulok, mert akkor is szeretnék elmenni a Kékvirág Táborba.

Balogh Erika oktató: A táborban a legjobb az volt, hogy mind együtt voltunk, kicsik és nagyok, együtt tudtunk tanulni és szórakozni.  A nagyok példásan bemutatták, hogyan tudnak felelősséget vállalni a kisebbekért, ezáltal olyan példát mutatva a kicsiknek, amiért azok felnézhettek rájuk. Felértékelhetetlen a tábor közösségépítő szerepe, ami a gyerekeknek lelki támogatást nyújt, hogy nincsenek egyedül. Tudatosul bennük, hogy vannak más gyerekek is, akik magyarként élnek Svédországban, és ezért senkinek sem kell szégyenkeznie, vagy kisebbrendűnek éreznie magát.

Tóth Ildikó oktató: Az idén történt meg először, hogy a táborban dolgozó felnőttek eredeti szakmájáról is tudomást szerezhettek a gyerekek. Az oktató munkájukban is sikeres, nagy tudású nevelők „Miért szép a mesterségem?” címmel színvonalas előadásokat tartottak a gyermekeknek. Így tudták meg a gyerekek, hogy a „szakács néni” adóvégrehajtó, aki a konyhán kuktáskodik, az számítógépes könyvtári szakember, az egészségügyi segélynyújtó egyetemista, aki a takarítást szervezi, szakorvos, aki a tábor élelmiszer és más szükségleteinek beszerzését intézi, egyetemi tanár.

Márton Júlia oktató: Itt gyűlik össze a svédországi magyarok apraja-nagyja, ez egy olyan közösségépítő esemény a magyar diaszpóra számára, amelyet a gyerekek talán a legjobban várnak. Ezen a varázslatos helyen nyolc napon keresztül élvezhetik a természet közelségét, megértik az összetartozás erejét és az anyanyelv szépségét. Ide minden táborozó „hazaérkezik”, legyen szó első táborozóról, vagy évek óta visszajáró családokról. Itt kizárólag anyanyelven köszönnek, beszélnek, játszanak, énekelnek a résztvevők, és gyakran szorosabbra fűződnek a távolság miatt megszakadt barátságok is.

Burda Andrea táborozó: Kedd, augusztus 9. Minden olajozottan működik. Az időjárás miatt nem lehet kőkeményen ragaszkodni az előre kialakított programhoz, szerencsére mindig több alternatíva van, így amellett, hogy a délelőtti kifejezetten tanulós ismeretterjesztő tevékenységek nem maradhatnak el, a délutáni lazább foglalkozások, mint például a számháború, kacsingatós, maffia, activity, scrabble, vagy készülődés az esti Ki-mit-tud?-ra váltogatták egymást, attól függően, hogy mit lehetett, és mire volt nagyobb érdeklődés.

Vass Attila oktató: Felnőttként az ember már nem úgy barátkozik, mint gyerekként, ez nem vitás. Ezért is fontos a gyerekeknek az anyanyelvi tábor, a közösség, az „egy vérből” való társadalmi közeg. Új barátságok születnek, régi barátságok megújulnak, vagy megerősödnek, a gyerekek, ifjak ráébrednek és megértik, hogy nincsenek egyedül. Ott vagyunk mellettük, mögöttük, amiben lehet, támogatjuk és segítjük őket. Ezáltal tudnak kiváló felnőtteké válni, magyarságukat boldogan felvállalva felelősségteljes tagjai lenni a társadalomnak.
De mi van velünk felnőttekkel? Csak magamért beszélek, amikor kissé meglepve tapasztalom, hogy nagyon is közeli barátságok születnek ezeken a táborokon. Nem csak az idén, korábbi táborokon is, úgy érzem olyan új barátokra leltem, akiket bátran nevezek igazi, közeli barátnak, és mindez életkortól függetlenül, hiszen idősebb és fiatalabb barátokra is leltem egyaránt. Köszönöm a sorsnak, hogy ilyen emberekkel vesz körül, és kívánom nektek is, hogy ezt átéljétek.

Tompa Orsolya, szervező: Manapság már sok olyan gyerek él itt, akiknek egyik, vagy másik, vagy mindkét szülője már Svédországban született, és ha beszélnek is magyarul, nem tökéletesen. Épp ezért tartom fontosnak az Őrszavak célkitűzését, hogy megadhatjuk a lehetőséget a gyerekeknek, hogy magyar nyelvű közegben ápolják és fejlesszék magyarságukat. Szeretném megadni gyerekeimnek a lehetőséget megtanulni magyarul, érezhessék, hogy gyökereik honnan erednek, és büszkék lehessenek magyarságukra, mint ahogyan én is az vagyok. Mint említettem, pelenkás koruk óta részt veszek velük az anyanyelvi táborokban, így évről-évre látom, hogy jobban fejlődik a magyar tudásuk, és ez a legnagyobb motiváció számomra.

Jó nekem, igen, jó érzés, hogy tehetek valamit a közösségért, és adhatok valamit tovább a jövőnek. A legjobb érzés, mikor egy tábor végén minden gyerek haza megy, én ott állok a kapuban, egy óriás mosoly kerül az arcomra a sok szép élménytől, közben egy könnycsepp is kicsordul, hogy sajnos, már megint milyen hamar eltelt az idő, ezt a tábort is lezártuk, és majd csak egy év múlva lehetünk újra együtt.

Összeállította: Tóth Ildikó