Tarr Béla halála egy olyan életmű lezárulását jelenti, amely saját filmnyelvi és etikai pozícióját következetesen a mozgóképes kultúra gyorsuló áramlásán kívül alakította ki. Filmjeit gyakran lassúnak, könyörtelennek vagy nehezen befogadhatónak nevezik; ezek a jelzők azonban inkább a befogadás korabeli tempójáról és elvárásairól árulkodnak. Tarr munkásságában az idő átélésre kényszerített jelenlétként működik, és ezen a jelenléten keresztül válik érzékelhetővé a filmek valósághoz való viszonya. A figyelem következetessége válik elsődlegessé: a narratív hatékonyság helyett a valósághoz való hűség kerül előtérbe.
Ez a szemlélet már a korai filmekben is felismerhető. A Családi tűzfészek és az Őszi almanach társadalmi tereiben erőteljes dokumentarista indulat és nyers igazságérzet működik, miközben ezek a munkák már magukban hordozzák azt a figyelmi struktúrát, amely később az egész életmű alapjává válik. Az arcok, mozdulatok és helyzetek nem illusztratív elemekként jelennek meg: addig maradnak a képen, amíg valósággá sűrűsödnek. A kamera ebben az értelemben relatív időt hoz létre.
A Krasznahorkai Lászlóval folytatott alkotói együttműködés ezt a látásmódot tovább mélyítette. A Kárhozat és a Sátántangó egy közös világszemlélet filmes megformálásai. A Sátántangó filmtörténeti jelentősége abban a következetességben rejlik, amellyel elutasítja a történetmesélés sűrítő logikáját. A film nem kivonatot ad az időből, hanem a maga kiterjedésében engedi kibomlani: ebben a kitartásban találja meg saját formáját. Ez a gesztus az életmű egyik meghatározó alapelvévé vált, és későbbi kanonikus helyét is megalapozta.
A Werckmeister harmóniák és A torinói ló tovább építik ezt az irányt. A hosszú beállítások, a belső vágások, valamint a mozgás és a mozdulatlanság közötti feszültségek a megismerés eszközeivé válnak. A képek jelenléte elsődleges, és ebből a jelenlétből születik meg az a tapasztalat, amelyet sokan metafizikainak neveznek. A filmek akkor sem engedik el a valóságot, amikor az kényelmetlenné válik.
E ponton válik világossá a tarri film és a fősodrú mozgóképes kultúra közötti különbség. A tömegfilm a vágások sűrítésével, az érzelmi ívek optimalizálásával és az időélmény alakításával egy kezelhető, „felhasználóbarát” világot hoz létre: a valóság kivonatát. Tarr filmjei ezzel szemben feltartóztatják az áramlást. A képek addig maradnak jelen, amíg ellenállást nem fejtenek ki a narratív gyorsítás logikájával szemben. Ahogyan a hullámtörő megszakítja a tenger lendületét, Tarr művészete is megtöri a vizuális tömegtermelés zaját, és visszaadja a tapasztalat súlyát.
Ez a hozzáállás Tarr megszólalásaiban is következetesen jelen volt. Interjúiban ritkán beszélt elméletekről vagy művészeti programokról. Mondatai letisztultak, gyakran lecsupaszítottak, a hangsúly pedig a rögzítésen volt. A figyelem erkölcsi jelentősége, az idő jelenléte és az ember felelőssége saját világával szemben újra és újra visszatérő motívumként jelent meg. Ez a hang annak a tudásnak a megnyilvánulása, amely abból fakad, hogy valaki végignézte mindazt, amit sokan inkább elkerülnek.
A tarri filmkép sokaknál már a fogalmi megértés előtt nyomot hagyott. A képek jelenléte megelőzi a magyarázatot, és ez a tapasztalat hosszú időn át dolgozik tovább a nézőben. Ezek a filmek nem tanítanak, hanem emlékezetet építenek.
A torinói ló 2011-ben, a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon elnyert Ezüst Medve Nagydíjjal egy korszak végét jelezte. Tarr ekkor jelentette ki, hogy nem készít több játékfilmet, és ezt a döntést következetesen vállalta. Ez a lezárás ugyanabból a belső fegyelemből fakadt, amely az egész életművet jellemezte. Az elismerések – köztük a Kossuth-díj 2003-ban, a nemzetközi fesztiválok retrospektív vetítései, valamint a filmtörténeti kánonban elfoglalt hely – utólag is megerősítették azt az irányt, amely már korán kirajzolódott. Tarr Béla filmjei azért maradnak velünk, mert egy olyan valóságfogalmat képviselnek, amely ritkán kap teret a mozgóképes kultúrában: egy világot, amely súlyával, ellenállásával és idejével szembesít.
Van valami mélyen ironikus abban, hogy a világ legrangosabb irodalmi díját egy olyan írónak ítélik oda, akinek hősei többnyire az összeomlás kellős közepén botorkálnak. A Svéd Akadémia döntése, amellyel 2025-ben Krasznahorkai Lászlónak adta az irodalmi Nobel-díjat, mintha azt üzenné: a 21. század elejének világérzése – a kimerültség, a válság, a széthullás tapasztalata – immár nem szorítható perifériára. Az indoklás kulcsmondatában – „a lenyűgöző és látnoki műveiért, amelyek az apokaliptikus terror közepette mutatják meg a művészet erejét” – ott sűrűsödik mindaz, amivel a magyar olvasó évtizedek óta találkozik Krasznahorkai könyveiben.
Krasznahorkai 1954-ben született Gyulán, egy alföldi kisvárosban, értelmiségi családban. A jogi kar felől kanyarodott át a bölcsészethez, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–népművelő szakán szerzett diplomát. Korán világossá vált, hogy nem a katedra, hanem az íróasztal felé vezet az útja: a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától szabadfoglalkozású íróként él, szövegei pedig gyorsan sajátos jelenséggé váltak a magyar prózában.
Az áttörést az 1985-ben megjelent Sátántangó hozta el, ez a reménytelen esőben ázó, sártengerben fuldokló falutörténet, ahol a közösség lassan felmorzsolódik, miközben egy kétes messiás ígéri a megváltást. A könyv mára a késő szocializmus egyik legélesebb diagnózisaként él a köztudatban, de ennél több: egy olyan világmodell, amelyben a széthullás nem történelmi epizód, hanem alapszabály. Ezt az univerzumot tágítja tovább Az ellenállás melankóliája, ahol egy rejtélyes cirkusz érkezése billenti ki a város lakóit törékeny egyensúlyukból, és a tömeg őrülete, a hatalom bénultsága, a kozmikus magány tapasztalata ugyanazon apokaliptikus horizont alatt áll össze.
Krasznahorkai prózája ugyanakkor nemcsak tematikájában radikális, hanem formájában is. Hosszú, hömpölygő mondatai, egész oldalakat betöltő bekezdései, a pontatlanságból szigorú pontosságot kovácsoló, szinte partitúraszerű írásmódja teremtik meg azt az élményt, amelyet a nemzetközi kritika gyakran „abszurd túlzásnak” nevez. Ez azonban nem stiláris hóbort, hanem poétikai állásfoglalás: a világ nem tagolható fel rövid, áttekinthető mondatokra, a tapasztalat túlnő a hagyományos formákon. A mondat nála nem lezár, hanem továbbsodor; a zárlat mindig késik, mint egy felismerés, amelytől az ember fél, de amely elkerülhetetlenül közeledik.
Ha van író, akire valóban ráillik az „apokaliptikus” jelző, az Krasznahorkai. De nála az apokalipszis nem pirotechnika, nem látványos világvégék sorozata. Inkább lassú erózió: közösségek, eszmék, nyelvek kifáradása. Egy olyan világ, amelyben a „normális” már régen megszűnt, csak ezt senki nem merte kimondani. Hősei – a Háború és háború megszállott levéltárosa, a Sátántangó falubelijei vagy a Seiobo járt odalent szent pillanatokat hajszoló alakjai – gyakran tébolyultnak tűnnek, de éppen ők érzékelik először, hogy a régi rend fogalmai kimerültek. Az apokalipszis nála tehát tudati esemény: egy olyan törés, amelyben egy világkép összeomlik, és e romok között kell valamiféle új látásmódot találni.
Ebből a szempontból kulcsfontosságú, hogy a Nobel-indoklás nemcsak az „apokaliptikus terrort” emeli ki, hanem azt is, hogy e művek a művészet erejét erősítik meg. A széthullás, bármennyire végérvényesnek tűnik is, nem végpont, hanem átmenet. Krasznahorkai világaiban a romlás közepette is fel-felvillan valami, ami túlmutat a puszta pusztuláson: egy másik tudatállapot lehetősége. Az a makacs, groteszkül is komoly hit, hogy az ember még mindig képes ránézni önmagára, történelmére, bűneire és tévedéseire – és ebből a ránézésből talán születhet valami új.
A Tarr Bélával való együttműködés csak még hangsúlyosabbá tette ezt a látásmódot a világszínpadon. A Sátántangó monumentális filmadaptációja, a Werckmeister harmóniák vagy A torinói ló lelassított, fekete-fehér képei mintha Krasznahorkai mondatait fordítanák át más médiumra. Ugyanaz a tapasztalat sűrűsödik bennük: az idő kifordul a sarkaiból, a történelem recseg, a jelentés szétcsúszik – és mégis, ebben a lassú, kimért mozdulatlanságban valami kíméletlen pontossággal látszik meg, mire épült az a világ, amely most darabokra hullik.
Nem véletlen, hogy Krasznahorkai neve évek óta szerepelt az esélyesek között, a Man Booker International-díj és az amerikai Nemzeti Könyvdíj elnyerése után szinte törvényszerűnek tűnt, hogy egyszer sorra kerül. Most, hogy ez megtörtént, a magyar irodalom újra reflektorfénybe került: Kertész Imre után ismét magyar szerző kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. De a díj jelentősége túlmutat a nemzeti önérzet kérdésén. Az üzenet inkább az, hogy az a hang, amely Budapesttől Gyuláig, Kelet-Közép-Európától Berlinig vagy New Yorkig ugyanarról a világvége-érzetről tud szólni, ma központi jelentőségű.
Krasznahorkai Nobel-díja nem „megszelídíti” ezt a világot, hanem éppen ellenkezőleg: a világrend repedéseit teszi láthatóvá, és azt mondja az olvasónak: nézz oda, mert ez a repedés már benned is végigfut. Az apokalipszis nála nem díszlet, hanem állapot – ugyanakkor ebben az állapotban kezdődhet valami, amit csak akkor látunk meg, ha nem fordítjuk el a fejünket. Hogy az új tudat magja valóban kihajt-e, arra természetesen semmiféle garancia nincs. De az, hogy egy ilyen életmű kapja meg a Nobel-díjat, azt jelzi: a világ legalább annyit hajlandó beismerni, hogy a széthullás tapasztalata közös, és szükségünk van arra a könyörtelen, mégis a reményt soha teljesen el nem engedő tekintetre, amelyet egy magyar író mondatról mondatra végigvisz rajtunk.
Források: nyilvános életrajzi adatok, a Nobel-díj hivatalos sajtóanyagai, magyar és nemzetközi sajtóbeszámolók Krasznahorkai László Nobel-díjáról és életművéről.
Kedves Híradó Olvasók! Az előző számban Krasznahorkai László Nobel-díjának örülhettünk – ezúttal pedig a Stockholmi Magyar Nagykövetségnek köszönhetően olvashatunk a díjátadó ceremóniáról, valamint a legújabb magyar Nobel-díjasunkat övező rendezvényekről, tehát tovább folytatjuk az örömünnepet. A számtalan Krasznahorkai-regényt megfilmesítő Tarr Bélától…
Tarr Béla halála egy olyan életmű lezárulását jelenti, amely saját filmnyelvi és etikai pozícióját következetesen a mozgóképes kultúra gyorsuló áramlásán kívül alakította ki. Filmjeit gyakran lassúnak, könyörtelennek vagy nehezen befogadhatónak nevezik; ezek a jelzők azonban inkább a befogadás korabeli tempójáról…
„Mit tud nyújtani egy múzeum mint fizikai és szellemi tér a helyreállítás és a jóllét koncepciójának hangoztatásán túl egy gyógyulásra vágyó világban?” A családban gyakran emlegetett gyerekkori emlék, amikor unokanővérem Commodore 64 gépét kötöttük össze a tv-készülékkel kábelek segítségével, és…
A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.
A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.
Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.
Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!
Éves tagsági díj családonként: 100 kr
A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:
Bankgiro 244-1590
Swish:
Nem kapta kézhez a Híradót?
Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.
Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.
