Nem volt könnyű az idei táborszervezés... Inkább túlélésnek mondhatjuk, kezdve azon, hogy márciusban még kérdéses volt, lesz-e tábor, kell-e tábor? Valami oknál fogva sok akadály gördült elénk. Ilyenkor (nem először) felteszem magamnak a kérdést: ez jel? Azt akarja közölni, hogy elég? Eljött az ideje a befejezésnek?

Az eddigi stabil csapat is megbillent: Tompa Orsi, aki az eltelt 15 év alatt a tábor tartóoszlopává vált, idén nem tudott teljes erőből beállni a sorba. Sanyi és Nóri hasonlóképpen (a szakmájukhoz tartozó kötelezettségük miatt) – ez alkalommal nem tarthattak velünk. Tóth Ildikó elment, itt hagyott, nincs már többé velünk a vidám kacagása, mosolya, igazi támaszom volt: a tábor nagymamája. Nyelvünk és lelkünk őreként szinte a kezdetektől velünk volt, amíg csak ereje engedte. Most már Ő sem lesz velünk. A jelentkező gyerekek száma is jóval alulmaradt a szokottnál. Jöttek a „fehér éjszakák”.

Szerencsére az erős csapat oszlopos tagjai közül néhányan kitartásra biztattak: tábori lelkészünk, Palcsó Attila megrendíthetetlen, Sebestyén Marianna hűségben jeles pedagógus, Lőrincz Lazi, mint mindig, kiegyensúlyozott, megbízható, mint a kőszikla, Farkas Árpi mindig, mindenben mellettem áll, Szalkai Beatrix pedig szinte észrevétlenül állta a sarat. Ézsiás Anikó merészen nagyot vállalt: a konyha vezetését, barátnőjével, Bogival, illetve Tóth Attila is mellénk állt. A JÓISTEN csak ránk nézett: a haldokláshoz friss vért kaptunk és máris lüktetett az erő!

Felvidék mellénk állt! Tóth Zsuzska az egyik csapatépítőnkön már belopta magát a lelkünkbe, és most magas szakmai és lelki erősítést nyújtott a tábor összes lakójának .a kamaszokat profi módon röpítette őseink világába.

Nádszegről Rákász Kati az öröm varázslója! Ahogy mondani szokás, szív, lélek, mese és mondavilág csak kiegészítője lett annak a megélésnek, hogy összetartozunk, hogy megbízunk egymásban, hogy egy vérből valók vagyunk! Boti fia még a kamasz és felnőttkor küszöbén billeg, de hűséges munkabírása, a rábízott feladatok hibátlan teljesítése már belépés a felnőtt korba.

Filep Áron a szülei révén erdélyi gyökerekkel, Nagykőrösről érkezett közénk, életpályája elején belekóstolt választott útja, a testnevelő tanári szakma igazi kihívásaiba! Nem volt könnyű dolga a sok új arc között, de mégsem volt senki idegen, hiszen egy nyelvet beszél az ajkunk, a lelkünk – és akkor már sok közös van bennünk.

A „jó öreg régiek”, akik biztonságot nyújtanak: tábori lelkészünk, Attila, a már rutinná vált lelki gondozás, reggeli áhítat mellett az énektanítás lett a fő feladata. Persze Marianna énekhangja sem hiányozhat innen, melyet Zsuzska a zenére történő mozgás örömével tetézett.

Marianna a középső csoport „anyukája” – csendesen, szerényen szeretetet sugározva minden mozdulatával, a népmesék jó tündéreként vezette be a kis csapatát a magyar népmesék csodavilágába.

Beatrix, mint a csöndes órajárás, teszi a dolgát halkan, pontosan – az esti mosakodást követte a szelíd mosolyú meseolvasás.

Lazi és Árpi az örök munkálkodók! Mindig van mit tenni. Most senkinek sem fáj a foga, és ha épp nem színpadot kell készíteni, akkor pult lapot kell cserélni, ide egy polc, oda egy zár, a kenukat le kell szállítani a tóhoz: a „mindeneseknek” mindig akad tennivalója! Lazi közben a számadást is előkészíti, hiszen a gazdaság is fontos!

A konyhának sem könnyű a dolga! A munka ugyanannyi, mint évek óta, csak most kevesebb ember látja el, no meg épp több a „nem megszokott ”: van, aki glutén-, tej- vagy laktóz érzékeny, és van, aki vega. No, lányok, ez sem semmi, figyelj, vigyázz, ügyelj! És ennyi variáció mellett még jutott néha idő az esti „jókedvre” is! Anikóból főszakács lett, Tóth Attila a rengeteg mosogatás mellett az egyéb konyhai munkát is végezte, sőt olykor még Lazi is átváltott szakácsnak !

Edit idén sajnos kevés időt tölthetett velünk. A munkája, a betegei miatt csak két napot szakíthatott ránk, de mindig pont azt tette, amire szükség volt. Hál’ Istennek beteg nem lett senki, de bőven akadt egyéb teendő.

 

Így telnek a napok, szinte megállás nélkül. Közben összeszokunk, egyre szorosabbá válik a kötelék, újra és újra érezzük, hogy összetartozunk!

Elrepült a tíz nap. A táborzáró ünnep idén is könnyeket csalt a szemekbe. Felzendül a Kékvirág himnuszunk, aztán Tóth Ildikóra emlékezve elénekeljük a tábortűz varázsát, egy pillanatra együtt rezdül a lelkünk. A szülők ízelítőt kapnak a táborban tanultakból, a legendák, a mesék, az íjászat, az együvé tartozás: ismét gazdagodtunk!

Már búcsúzunk, a nemzeti zászlónk leengedve, a tábor zászló is lekerült már, csak a lelkünkben lobog tovább, szól a búcsúének: „Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel!”

Írta: Tompa Anna