A nyár még erejének teljében volt, holott már csak néhány nap választotta el az „ember” hónapoktól. Fel kellett töltekeznem az északkelet-magyarországi s felvidéki tájból, napsugárból, mielőtt elrepített a gép svédországi kiküldetésem újabb kilenc hónapjára. Remélem, ti is kihasználtátok a nyári szabadságot, hiszen ilyenkor, mikor már többet van sötét, mint világos, igazán lélekmelengető visszagondolni a nyár belénk perzselődött emlékeire…

A Turista Magazin egyik számában olvastam először Torna váráról. Ahogy böngésztem a térképet, a látnivalók köre gyorsan bővült: Tornaszentandrás Árpád-kori temploma, valamint a Szádelői-völgy (Zádielská dolina) is felkerült a listára. A Borsod-Abaúj-Zemlén megyei Tornaszentandrás község festői környezetben fekszik, a Szalonnai-hegység áll neki pazar hátteret. A templom kulcsát őrző idős hölgy, azaz idegenvezetőnk, a megbeszéltek szerint várt minket, majd felautóztunk a templomhoz a meredek kaptatón. „Műemlék. Keleti része, románkori ikerszentélye egyedülálló építészeti emlék. Bővítése és falképei a XV. századból valók. Berendezése népies barokk” – olvashatjuk az 1973 és 1975 között zajló felújításról tanúskodó, az épület falára kifüggesztett táblán. A templomról – kívülről szemlélve – elsőként a kissikátori, Árpád-kori alapokon nyugvó körtemplom jutott az eszembe, csak itt olyan, mintha kettő is lenne belőle… Nem véletlenül, hiszen „a XII. századi kis román stílusú templomot Magyarországon szokatlan módon, a tiroli szokásoknak megfelelően kettős szentéllyel építették, és a bányászok ottani védőszentje, Szent András tiszteletére szentelték fel”. [Forrás: https://kirandulastippek.hu/aggteleki-karszt/tornaszentandras-arpad-kori-templom] A török időkben tűz rongálta meg a templomot – romos, tető nélküli épületté vált, melyet 1740-ben fedtek be. A templom belsejében láthatunk egy, a tér szakrális hangulatát nagyban meghatározó tárgyat. Idegenvezetőnk beavat minket, hogy ezt a különleges oltáriszentség-tárolót az egykor a templom belsejében növekvő hársfából faragták ki. Tehát már a templom belsejében járunk: szembetaláljuk magunkat a szentély kettős apszisával, az ikerszentéllyel: „Az egyik apszisban a bányászok védőszentje, Szent Borbála szobra állt, a másikban pedig a templom védőszentjét, Szent Andrást ábrázoló kegyoltár.” [Forrás: Uo.]

Ahogy fentebb említettem, az 1970-es évek elején újították fel a templomot, s ekkor találták meg a 18. században lemeszelt freskókat is – a meszeléssel akarva-akaratlanul, de megmentették az utókornak az alkotásokat. Ebben az időben igyekeztek minél jobban helyreállítani a templom középkori jegyeit, de azért maradt még itt egy-két barokk kort felidéző műemlék is, összegabalyítva kissé az idő fonalát… (Ilyen például Szádvár egykori kápolnája, a barokkosan túldíszített Immaculata-oltár, a népies barokk stílusú fa Mária-szobor, illetve a XIX. században készült népies karzat és szószék. [Forrás: Uo.])

Idegenvezetőnk elmondta azt is, hogy sajnálatos módon nem nyertek pályázati pénzt a templom zsindelytetőjének felújítására, így félő, hogy a műemlék állapota romlani fog a jövőben. Nagyon bízom benne, hogy a helyiek nem adják fel, és előbb-utóbb sikerrel járnak!

Azt hittük, hogy „ennyi” az egész, jöhet a következő látnivaló. De kiderült, hogy a helyi plébániához tartozik még egy kegytárgygyűjtemény, kiállítótér is. Sohasem láttam még ehhez foghatót. A’60–’80-as évekre datálható, Jézust ábrázoló, sokszorosított, nem nagy művészeti értékkel bíró festmények ugyanúgy helyet kaptak itt, mint a IV. Károly koronázási trónkárpitjának bársonyából készült miseruha, több száz éves, latin nyelvű könyvek, az Árpád-kori templomból leselejtezett, ugyancsak koros gyertyatartók, megannyi Jézus- és Mária-szobor, kihunyt örökmécsek, kiürült szenteltvíz hintők, antik hangszerek. Az egyik terem ajtaján svéd nyelvű felirat kapta meg a szemem, miszerint az ezermesterként leírt Miklovicz János számos funkciót lát el a helsingborgi Sankt Clement plébánia területén – s a teremben az ő gyűjteménye látható. Nincsenek véletlenek…

A Szádelői-völgyhöz Tornanádaskán keresztül vezet az út. Már messziről felhívják magukra a figyelmet a szálló porfellegbe burkolódzó salakhalmok, a kőfejtés hatására láthatóvá vált kőrétegek – megállunk a település közelében lévő mészkőbánya mellett. A fás növényzettel benőtt hegyet most bányagépek hordják fokozatosan el. A másik oldalon, szlovák részről ugyanez zajlik. Egyszer lehet, hogy eljutunk oda, hogy a két ország között már nem fognak ott magasodni ezek a csodás mészkőtömbök. E helyett az egyre terebélyesedő városokba épül ez a hajdanvolt tájalkotó-elem. Nem is véletlen, hogy ezek a szépséges hegyek az Aggteleki Nemzeti Park működési területén találhatók. Azt olvastam egy helyütt, hogy a bányászok és a természetvédők azért nem férnek meg egymással, mert ugyanazokat a hegyeket szeretik. Lehet ebben az állításban valami…

A Gömör–Tornai-karszt szemrevaló szurdokvölgye a Szádelői-völgy (szád = ’nyílás’; elő = ’elülső rész’). A nyári melegben a legjobb természetes „klíma” egy szurdokvölgybeli túra: köröttünk 200-300 méter magas sziklafalak, mellettünk egy csordogáló, számtalanszor kisebb-nagyobb vízesésekben aláhulló Szár-patak, s a teljes lombkoronájukban lévő, hűsítő árnyékot nyújtó fák. (Hozzá kell tenni, hogy télen egészen más élményt nyújthat ez a túra, hiszen a lombok kitakarják a sziklafalak bizonyos részleteit.) Külön öröm volt számomra, hogy a környék növény- és állatvilágát, geológiai történetét bemutató információs táblák szövegei a szlovák és az angol mellett magyar nyelven is olvashatóak voltak.

Mielőtt felértünk volna a tetőre, egy hangulatos, bükkösben vezető ösvényen haladtunk keresztül. Aztán mindketten csak ámultunk. Ugyan az első szép kilátásba belerondított a kőbánya és cementgyár (igazából pont a két hegy szűk torkolata nyújtotta csodás panorámába tervezték bele ezeket a „szépségeket”…). Az utunkat tovább folytatva a látvány gyönyöre tovább nőtt – a Szádelői-fennsík karsztplatójáról letekinthettünk a több száz méteres mélységbe, az útra, amit az elmúlt órákban bejártunk, s persze azon is túl. Innen teljes egészében láthatjuk a 105 méter magas Cukorsüveget is, a szikla neve cukorsüvegszerű alakjából adódik. Ide aztán nem árt a jófajta túrabakancs, a természet kövezte ki a lefelé tartó ösvényeket, persze úgy, hogy jókat mulathasson a lefelé baktató embereken.

Augusztus végén sincs már az a nagyon sokáig tartó világosság. Megállok az autóval a Torna várához vezető kis utacska előtt, behajtani tilos tábla kényszerít erre. Erősen szürkül, gyalog már csak sötétben érnénk fel. Úgy határozunk, hogy Torna várát a következő alkalommal hódítjuk majd meg. Bár állítólag a közeli Áji-völgy vízesései is megérnek egy misét. Mindenesetre legközelebb a várral fogunk kezdeni!

Szöveg és fotók: Antal József

Antal József

2019. december 23.

Találatok: 349

Nenének, emlékül  

A nyár mindig tele van ezernyi lehetőséggel – az évben ekkor a leghosszabbak és legmelegebbek a nappalok. A kisebb-nagyobb kirándulásaim közül ezúttal a Balaton-felvidék tájaira viszem magammal kedves olvasóimat. Két keréken, jól megrakodva, sátrazásra készen – merthogy a nyári éjszakák bizony a szabad ég alatt alvásra is alkalmasak. Ha visszagondolunk az iskolás évekre, a magyartanárunk mindig azt kérte tőlünk szeptemberben, hogy írjunk fogalmazást a nyári szünetünkről. Talán valahol ez alakította ki azt a pozíciót, amikor is hátradőlök a székemben az íróasztalom előtt, s megrohannak az elmúlt időszak emlékei, melyeket próbálok szavakba önteni…

R.-rel még az egyetemi években lettünk barátok (útjaink sok mindenben azóta is egyfelé visznek – mindketten a fotózásban, írásban-olvasásban, s a természetjárásban leljük legnagyobb örömünket). Kisebb, közös kirándulásaink voltak már, viszont valamikor tavaly ősszel a Balaton körbetekeréséről és körbefényképezéséről, sátras túráról kezdtünk álmodozni. Egy olyan túráról, amikor nem az idő határoz meg mindent, hanem az elénk kerülő téma izgalma – ha valamelyikünk szeretne megörökíteni egy témát, megállunk és kész. Ezért is döntöttünk a tavasszal úgy, hogy a nyáron csak a Balaton-felvidéket járjuk be. Nem feltétlenül a tóhoz közel eső utakon, hanem kitérőket is téve a környék falvai, látnivalói felé. Nem tudnám megmondani, mikor sátraztam utoljára – valahogy nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. Így a nyár elejét azzal kezdtem, hogy vettem egy biciklin viszonylag könnyen szállítható sátrat, hálózsákot. A túra végére a sátrazásról alkotott véleményem is átalakult.

1. nap

R.-től kaptam kölcsön egy Csepel kerékpárt. Július 13-án szálltunk vonatra a Déli pályaudvaron, majd Balatonalmádiban kezdtük meg a biciklitúrát. Míg júniusi hazatértemkor júliusi kánikula fogadott, utunk elején borongós volt az idő, sőt egy kisebb esőt is kifogtunk, nem volt melegünk, a Balaton vize is alig haladta meg a 20 fokot. Jól kifundált haditervünk az volt, hogy a napokat kalóriadús reggelivel indítjuk, aztán késő délután keresünk egy kiváló éttermet, tápláló melegétellel – hogy legyen elegendő energiánk. Így esett a választásunk első napunkon a Code Zero étteremre. Már olvastam ízletes hamburgereikről, így ezt próbáltuk ki. Nem csalódtunk, olyan hatalmas adagot kaptunk körettel együtt, hogy alig bírtuk megenni. A következő képkocka pedig az, hogy a bicikliút mellet egy magyar szürkemarha csorda heverészik, Balatonnal a háttérben. Nem mindennapi látvány!

Balatonfüred központjában elzarándokoltunk a Jókai-villához, amelyben nagy írónk szívesen tartózkodott. A hangulatos várost Tihany kaptatói követték. Ezúttal a bencés Tihanyi Apátságot csak kívülről néztük meg, inkább az elénk táruló panorámán ámuldoztunk egy isteni fagyi kíséretében, illetve elénk tárult túránk távolinak tetsző végpontja is: az összetéveszthetetlen formájú Badacsonyi-hegység. Beszereztünk egy-egy levendulás apátsági sört a napzáró beszélgetéshez, majd elindultunk a kinézett kempingbe, Aszófő irányába. Még Tihanyban jártunk, amikor is szivárványt vettünk észre, s egy olyan tájat, mely valahogy egyszerre fogott meg minket, egyként kiáltottuk ki közös ötletünket: aludjunk, vadkempingezzünk itt! Nehéz megfogalmazni ezt az érzést: valamiért végtelen nyugalom fogott el minket ezen a vidéken, a Külső-tó fölött, a Vad-parlag-dűlőn találtunk helyet aznap éjszakára. Felnyitottuk a levendulás söröket, beszélgettünk a világ dolgairól, majd nyugovóra tértünk.

2. nap

Kora reggel báránybégetés és kolompszó ébresztett, lassan, de biztosan közeledett a nyáj, így összeszedelődzködtünk. Megálltunk egy 13. századi templomromnál, aztán jöttek sorba a templomromok – hihetetlenül gazdag benne a Balaton-felvidék. A következő az Aszófő mellett található Kövesdi templomrom volt – mellette hűsítő forrás fakad, megmostuk benne az arcunkat a vadkempinges éjjel után. Örvényesen betértünk az első, utunkba kerülő vendéglőbe – mennyire jó is tud lenni egy sonkás tojás reggelire! A térkép szerint a közelben egy vízimalom található, könnyen rábukkantunk a máig működő, 1055-ig visszavezethető múlttal rendelkező műemlékre. A malmot be is üzemelték a látogatóknak, a múzeummá alakított belső térben pedig megismerkedhettünk egy vízimalom működésével, a molnárok életével. A következő megálló Dörgicse volt, ahol kitekertünk az Alsódörgicsei templomromhoz. Ekkorra már visszatért a nyár, perzseltek a nap sugarai, kicsit nosztalgiával tekintettünk a tegnapi 22-23 fokra… Így visszanézve, ez a templomromok napja volt, hiszen a kiadós kaptatón egy újabb vallási emlékhez vezetett utunk: az Árpád-korból ránk maradt Szent Balázs templomromot néztük áhítattal, majd az onnan nyíló kilátástól némultunk el. Éhünket ezúttal Szentaltalfán, Zsóka Fogadójában csillapítottuk, újabb gasztroélménnyel gazdagodva. Tagyon csodás szőlőhegyei mellett suhantunk tovább – bort viszont nem tudtunk venni e helyen, furamód vasárnap több pincészet is zárva volt. Viszont Zánkán kárpótoltak érte, a segítőkész fogadós végül vendégül látott minket egy fröccsre. Ezt az éjszakát Révfülöp egyik kempingjében töltöttük, s kipróbáltam a Balaton annyira melegnek nem mondható, de azért kellemes vizét.

3. nap

Túránk harmadik napján a Káli-medence felé vettük az irányt. Kővágóörsön mosolygó napórás ház, egy kiégett, pusztulásában is gyönyörű épület látványa fogadott. A Kornyi-tó mellett furcsa szoborszerűségekre lettünk figyelmesek – az Emberi Komédia alkotásai vigyázták a tájat, s az óvatos, üregükből ki-kibúvó ürgék. Ekkor még nem tudtam, hogy ez a nap lesz a legkeményebb: ekkor tekertünk ugyanis a legtöbbet felfelé. Alaposan megdolgoztatott a Hegyestű Geológiai Bemutatóhelyre való kijutás is, viszont az élmény kárpótolt mindenért. A következő emelkedő a Szentbékkálai kőtengerhez vezetett. Természetesen kipróbáltuk, tényleg inog-e az Ingókő, s valóban, sikerült megmozdítani a mélység fölött álló sziklát. Szerencsére a falun belül volt a barátom által már kipróbált Pegazus étterem. Amolyan romkocsmaszerűség inkább, mellyel teljes mértékben harmonizál a pincérek ráérős habitusa, felszolgálói stílusa. Ezúttal desszertet is ettem – a túrógombóc jó választásnak bizonyult, csak annyira teleettem magam, hogy kissé megbántam, hogy nem álltam le a főétel elfogyasztása után. Bár igazából mégsem volt ezzel baj, mert a hegymenet még mindig nem ért véget! Csobánc várához szükség volt minden energiánkra, hiszen a rengeteg felfelé tekerés sokat kivett már belőlünk. R. mindenképp szerette volna, ha eljövünk ide, mert véleménye szerint innen nyílik a Balaton egyik legszebb panorámája. Olyan magasan voltunk, hogy a házak, az erdők csak kis maketteknek tűntek. Eszembe jutnak a Zemplén vonulatai – s átfut rajtam, hogy milyen sokat is jelent, hogy a Balaton-felvidék a csodás hegyek mellett egy hatalmas tóval is rendelkezik. A dimbes-dombos táj s a magyar tenger együtt egészen különleges páros. Különösen szép holdvilág szórja ránk a fényét a Káptalantóti felé vezető úton, a túra során először (és utoljára) ránk sötétedik. A település Nomád kempingjében szállunk meg, az éjszaka elég hűvös volt ebben a völgyben, 9 fok körül állt meg a hőmérő higanyszála – a könnyű hálózsák most kissé kevésnek bizonyul…

4. nap

A napindító reggeli ezúttal csak elmegy – a helyi kocsmában mirelit melegszendvicset eszünk, majd nekivágunk az utolsó előtti napnak. A badacsonyörsi Folly Arborétum és Borászat szerpentinjén haladva olyan érzés kerít hatalmába, mintha Olaszországban vagy Spanyolországban lennék – azaz valami mediterrán helyen. A szőlőtőkéktől zöldellő domboldalak a kék, hajtogatott papírhajóknak tetsző vitorlásokkal teletűzdelt Balaton vizébe vesznek a láthatáron. „A fák nem hazudnak” – üdvözölnek minket az arborétumba lépve az alapító, dr. Folly Gyula szavai. Kabócák üvöltöznek, a tűző nap üdítő fenyőillatot facsar ki az örökzöldekből. A megannyi fafajta mellett az újabb csodás kilátás már csak ráadás, ahogy a panorámás teraszon elfogyasztott fröccs is az. Mint valami jutalomjáték az elmúlt napok letekert kilométereiért. Erre a napra esik R. születésnapja. A Hableányt választjuk Badacsonyban. Filézett harcsaszelet szósszá pépesített lecsó, bundás kenyérnek keresztelt bundázott kiflikarikák, s grillezett paradicsom kíséretében. Amolyan fine dining konyhát visznek – itt nem kellett szünetet tartani, egyvégtében meg tudtuk enni a magyar gyomornak ideig-óráig elegendő, egyébként kifogástalan fogást, melyet finom fröccsökkel öblítettünk le, koccintva R. születésnapjára. Ebben a magyaros, modernizált, s „csökkentett” adagban sűrűsödött, csúcsosodott ki ez az egész biciklitúra. A forró időben kinéztünk a Badacsony aljához, a szőlők és a Balaton együttes látványáért. A Badacsony bazaltsípjai túl messzinek tűntek, azokat majd egy következő alkalommal nézzük meg közelebbről. A badacsonytomaji kemping strandján megmártóztam a Balatonban – a hirtelen visszatérő forró nyár lassanként elkezdte melegíteni a vizet. Háton úszva néztem az égen keringő, „bugyborékoló” gyurgyalagokat – ősszel továbbállnak, ahogy én is... Visszafelé pedig a Badacsony adta a hátteret. Ezek azok a pillanatok, melyekbe már átélésükkor belevetül leendő hiányuk – a majdani nosztalgia.

Utolsó nap

Visszautazásunk napján úgy esett, hogy rossz vonatra szálltunk föl. Így még maradt idő, hogy jobban, kedvezőbb fényviszonyok között fényképezhessük le a badacsonytomaji, a tájba végtelenül illeszkedő Bazalttemplomot. Aztán egyszer mégiscsak vissza kellett indulni. A hazafelé úton már azt terveztük, hogy a Balaton déli partját is hasonló módon fedezzük majd fel!

Antal József

Antal József

2019. november 27.

Találatok: 260