November közepén még kékeztünk egyet. Budapestről elbuszoztunk a Mátraverebély, szentkúti elágazáshoz, majd miután átküzdöttük magunkat a forgalmas főút környékén, a tekintélyes méretű Mátraverebélyi Nagyboldogasszony-templomhoz érünk. A templomfalon elhelyezett emléktábla szerint „románkori alapokon a XIV. század végén építtette Verebi Péter erdélyi alvajda”. Habár épp akkor ér véget a szentmise, amikor elhaladunk az épület mellett, végül úgy döntünk, hogy nem zavarjuk meg turizmusunkkal a szertartásról hazafelé készülődő embereket – azaz nem látjuk, milyen lehet a templom belülről.
Folytatódik a ködös idő, több helyen küzdünk a sárral a szűk, kitaposott, erdőszéli ösvényeken. Itt egyébként egybeér az Országos Kéktúra útvonala a Mária úttal, nemsokára egy feszület mellett találjuk magunkat, egész pontosan a Tari kereszthez érkezünk – egyre közeledünk Szentkúthoz.
Mikor anyai nagymamám még aktív részese tudott lenni szülőfalum hitéleti közösségének, rendszeresen eljárt buszos zarándoklatra, melyet az ózdi plébánia szervezett. Szentkút maradt meg az emlékezetemben, ahová elzarándokolt a borsodi közösség, köztük anyai és apai nagymamám is. Valahogy ez eddig nekem kimaradt, most pedig egyszerre feltárult a szemem előtt a hatalmas völgy a Nagyboldogasszony-bazilikával, a Pilgrim Centerrel, a hegyoldalban helyet kapó modern zarándokszállásokkal, a Szabadtéri oltárral és persze a Lourdes-i kápolna közelében lévő Szent Kúttal, melynek vízével megtöltöttem a kulacsomat. Vasárnap volt, ahhoz képest nem voltak sokan errefelé, legalább jobban át lehetett érezni a hely szellemét: a rituális célokra kiválasztott helyek közelében számtalanszor éreztem már hasonlót, valami nyugalmat árasztó magába fogadást. A bazilikát belülről is megnéztük egy imányi időre, aztán folytattuk tovább az utat. A Remete barlangokra nem jutott idő, mint ahogy a barlang kápolnát sem láttam – ide mindenképp szeretnék még visszatérni.
Alig párszáz méternyire megint lassítanunk kell, sőt megállni, elővenni a fényképezőgépet és rácsodálkozni a Szent László-hasadék szépségére. A kapcsolódó legendáról tanultam iskolásként, majd oktattam magyartanárként – és most itt állhatok a történet helyszínén. A templomból elhozott információs lap megismertet minket a kegyhely rövid történetével: „A hagyomány szerint 1091–92-ben Szent László király ellenségei elöl menekült, és egy szakadék fölé ért. Innen reménytelen volt a továbbjutás, de lovával ugratott egyet, és ekkor fakadt itt az első forrás. A legenda mögött a magyar irodalom szép képe húzódik meg: László az új Mózes – vízfakasztás –, aki törvényeivel keretet adott a magyarság életének, úgy, ahogy Mózes a zsidóságnak. A hagyomány szerint az első gyógyulás a XIII. században történhetett, amikor a Szűzanya, karján a kis Jézussal, megjelent egy verebélyi néma pásztornak, és azt parancsolta neki, hogy ásson a földbe, és az előtörő vízből igyon. A fiú engedelmeskedett, és visszakapta beszélőképességét.
1705-ben épül fel Szentkúton az első kőkápolna. Almásy János Szentkúton nyert rendkívüli gyógyulásáért hálából 1758-tól 1763-ig felépítette a mai kegytemplomot és mellé egy kolostort. 2006-ban Erdő Péter bíboros, prímás Szentkutat mint Magyarország legjelentősebb római katolikus búcsújáróhelyét Nemzeti Kegyhellyé nyilvánította. Főbúcsúja a Nagyboldogasszony ünnepéhez legközelebb eső vasárnapon van.
A természet szépsége, az Irgalmas Atyával való találkozás a szentmisében, gyóntatásban és a prédikációban, az imameghallgatásokban pedig Szűz Mária anyai szeretetének megtapasztalása ennek a helynek a lényege.”
Szent László „ugratása” (a Szent László-hasadék információs tábláján olvasható szöveg leirata)
Szent László király uralkodásának idejében a kunok három alkalommal törtek be a magyar földre: 1085, 1091 és 1092-ben. Borzalmas pusztítással fosztogatták az országot. László király seregével mindhárom esetben megverte őket.
Egyik alkalommal a kunok a Cserhát őserdőiben, a hegyek között kerestek menedéket. Szent László seregének zöme a Zagyva mentén táborozott. Ő, mint jó hadvezér, egy kisebb csapat kíséretével maga is hírszerző útra indult. Itt, ezen a helyen, a mai Szentkút völgyében haladt előre, kissé megelőzve kíséretét, amikor a szomszédos hegyoldal sűrű erdejéből rátörtek a kunok, hogy elfogják. Biztosak voltak a sikerben, látván a széles és mély szakadékot, mely elzárta a menekülés útját.
Szent királyunknak azonban igen jó lova volt, s ami ennél is fontosabb, égi Segítő is védte. Amikor látta a közelgő veszedelmet, sarkantyúba kapta Szög nevű paripáját és egy vakmerő szökkenéssel átugratta a szakadékot. Az üldöző sereg megdöbbenve torpant meg a csodálatos ugratás láttán.
Szent László lovának patája a kemény kőbe úgy belesüppedt, mintha az viasz lett volna. Még a patkószegek nyoma is világosan látszott. A patkószegek nyomából, vékony sugárban, kristálytiszta víz tört elő. Ez volt a Szent László forrás.
Az idők folyamán a talajerózió következtében az a szikla, mely jól láthatóan őrzi a patkónyomot, a szakadék közepén található. Sajnos a forrás elapadt, de esős időszakban még előfordul, hogy víz szivárog belőle.
Ez a hely lépten-nyomon történeteket, mondákat, legendákat tartogat. A Rongyos-forrásról úgy tartják, onnan kapta a nevét, hogy a víztől meggyógyuló és a búcsúünnep előtt itt megmosakodó zarándokok hátrahagyták egy-egy ruhadarabjukat a környező fákra akasztva azokat. A Pénzes-források név a pénzérmék vízbe dobásának szokására utalhat, de szokás ezt a vízlelőhelyet Köszvényes Kútnak is nevezni, mivel a forrás vízét az ízületi betegségek gyógyítására is használták.
A sok-sok lelkiség mellett azért volt olyan esemény, ami egy pillanat alatt visszarántott napjaink rögvalóságába. Sámsonházától nagyjából 3 km távolságra jártunk, amikor a csendet egyre közeledő zaj verte fel: kb. 10 db különféle méretű, típusú és márkájú terepjáró közeledett felénk. Megálltak és azt kérdezték, hogy ha egyenesen folytatják az útjukat, akkor hova lyukadnak ki. Van-e valami érdekesség a környéken? Az egész annyira abszurd volt. Ködös, novemberi nap, csenddel, szent helyekkel, a Kéktúra egy erdei szakaszával, ahol hirtelen ott terem a „civilizáció” terepjárósok képében, akik kicsit máshogy „teljesítik” a Kéket, akik ott választják az összkerékhajtást, ahol mások a túrabotjaikra támaszkodnak… Ezután a kis intermezzo után elérjük Sámsonházát, elhaladunk a Vár-hegyi kőfejtő geológiai és hétköznapi szempontból is látványos kőzetfala mellett, és megérkezünk a túránk végpontját jelentő Nagybárkányba. Innen busszal folytatjuk tovább a sámsonházai elágazásig, ahol még arra is futja az időnkből, hogy megnézzük a Kőrösi Csoma Sándor Emlékparkot és az itt emelt Békesztúpát. A katolikus vallás után hirtelen a buddhizmus világába csöppennünk, a sztúpa belsejében szüntelenül forgó imamalmot látunk, miközben előre rögzített mantrázás szól. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság honlapján a következőt olvashatjuk a Tari Buddha Parkról: „A sztúpa a világban működő külső és belső romboló erők ellensúlyozására épült. Külső, lépcsős formája a spirituális fejlődés, a megvilágosodás felé vezető fokozatos utat jeleníti meg. Belsejében megvilágosult lényektől származó szent relikviák, szimbólumok és írások találhatók. A tari sztúpa a boldogság és jólét teremtésére, megszilárdítására épült, Őszentsége a XIV. Dalai Láma szentelte fel 1992. július 22-én, a magyarországi egyházak és a Magyar Köztársaság meghívott képviselői jelenlétében. A sztúpa tengelyét képezi az életfa, amelyben szent relikviák kerültek elhelyezésre. A sztúpában éjjel-nappal megállás nélkül forog a »mani-korló« (imamalom). Ebben egy tonna papírtekercs van, amelyen Buddha tanának lényegét tartalmazó szent írás áll, ami négyszázmillió mantrát tartalmaz. Amikor Buddha tanított – úgy mondják –, megforgatta a tan kerekét, amely ma is forog.”
Kereszténység, buddhizmus, meditatív erdőjárás, kakukktojás terepjárók, isteni akarat – ilyen volt egy újabb szép, tartalmas nap a Kéken.
Írta és fotók: Antal József
- Antal József
- Találatok: 193
