Visszafojtott lélegzet

A vénasszonyok nyara előtti ősz még barátságos, akkor kezdi elszínezni a fák levelét (mondjuk az idei extrém forró nyárban a Gellért-hegy és a Bükk máskor zöld lombozata már július vége felé őszi színekben „pompázott”).

„A romok az elmúlás miatti kesergést, esetleg félelmet hivatottak éreztetni. Egy letűnt kor maradványait idézik. A rom melankolikus hatást kelt, vágyódást az elmúlt, elsüllyedt szépség után.” (Vácrátóti Botanikus Kert)

Minimalizmus

Alig észrevehetően rövidülnek a nappalok, az idő még sokszor biciklizésre csábít. Jó üldögélni a hegyekben egy sziklán, vagy egy kődarabon a Duna-parton. Aztán ugye ismerős az az érzés, amikor hirtelen betör az inkább télhez kötődő-közelítő ősz? Egyszer csak eltűnik a Nap a horizontról, sőt sokszor napokra feladja a köddel való küzdelmét. Egyre több ruharéteg kerül a testünkre, s mintha ezzel párhuzamosan a lelkünk is nehezülne ezeken a ködtől-párától vak napokon. Épp elcsíptem az idei év utolsó olyan hétvégéjét, amikor napközben a 11-12 fokot is súrolta a hőmérő higanyszála. Bicikli-vonat hibridmegoldással vágtam neki a Vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert meghódításának.

Hű társam

Csaknem november közepe volt. Napok óta nem érte napsugár az arcomat, csak a mélabús köd piszkálta bennem a szunnyadó melankóliát. Mikor kigördültem biciklimmel a Nagykörút felé, már sütött a nap. Micsoda öröm! Ahogy a vonat röpített Sződliget felé, újra csak egyre nagyobb teret kezdett el magához hódítani a köd – pontosabban: itt még csak ezután indult be a Nap és a köd harca.
Ne hidd, hogy nem szeretem a ködöt. Évekkel ezelőtt szülőfalumban éltem meg a következő csodát: a napok óta összefüggő ködtakaróban indultam sétálni a „hegyek” közé, aztán az egyik dombtetőn járva egyszer csak felragyogott a nap. Álltam a „reflektorfényben”, s köröttem a semmi honolt – a falu megszűnt létezni, a Bükk vonulatai sem voltak sehol. Aztán a napsugarak kegyetlen hajszába kezdtek a köd sűrű vízcseppjei ellen – kibukkant egy-egy tájrészlet a vízpára fogságából, feledhetetlen gyönyörűséget kölcsönözve az előtte általam így még sosem tapasztalt látványnak. Valahogy úgy csodáltam ezt a jelenséget, ahogy Caspar David Friedreich vándora bámult le a hegycsúcsról a Vándor a ködtenger felett című festményen – bár annyiban sántít az analógia, hogy szülőfalumban talán nem vagyok vándor, nem vagyok idegen, bár annyifelé bolyongtam már, hogy képes vagyok ez ismerős tájon is a vándor szemével szemlélődni. „Kettős köd borítja be a festményt: az egyik a nem látható köd, amelybe a tájat szemlélő idegen múltja és jövője vész bele, a másik az a látható köd, amely a vándor előtt elterülő tájat takarja el. Az előbbi a prózai élet köde, […] amely távozásra, sőt talán menekülésre késztette a vándort. Az utóbbi köd nem metaforikus, hanem »természeti jelenség«; ám ez a köd láthatóan olyannyira megfelel a vándor lelki állapotának, hogy akár szellemi jelenségnek is nevezhető” – állapítja meg a képről Földényi F. László A festészet éjszakai oldala című könyvében.
E kis intermezzo után visszatérnék oda, hogy leszálltam a vonatról Sződligeten, majd elindultam Vácrátót felé. A 8-9 km-es útba néhány kilométer földút is vegyült. Megkapó jelenet – háttérben ködbevesző fasor, előtérben enyhén még zöldellő fű, az égen pedig a Hold módjára „szikrázó” Nap. A következő kép akár egy minimalista festmény: az őszi szántás barázdái alkotják az előteret, a különböző fajú, méretű, alakzatú ködbevesző fák pedig a hátteret. Már nem volt sok hátra Vácrátótig, egy férfi és egy nő jött szembe velem, s körülbelül 6-7 vizsla. Különös látványt nyújtottak, akár egy ósdi vadászfestményről ellopott/életre kelt jelenet.

Lótuszok a ködben

A botanikus kert rövid történetét elolvashatjuk annak honlapján – https:// botanikuskert.hu/kerttortenet/. Innen idézek most egy kicsit, hogy hogyan is indult az egész: „A vácrátóti kertről az első említés 1827-ből, a Géczy család 1846-ig tartó földbirtokosságának idejéből származik. Valószínűleg egy egyszerű, átlagos angolkert lehetett a Sződ–Rákos-patak baloldali völgybevágódásának lankáin, olyan, mint a többi középnemesi kastély parkja a XIX. század elején. Az 1842-es katonai térképen már jól látható a kert a kacskaringós útrendszerrel, a tóval, tisztásokkal, nagyjából a mai kert méretének megfelelően.” Miután a kert Vigyázó Sándor tulajdonába került, szépen fejlesztették. Aztán Vigyázó halála után az elnyúló örökösödési viták miatt hanyatlani kezdett, a különféle tulajdonosok és a világháborúk sem tettek neki jót. „A háborút követően, többszöri gazdacsere után végre megvalósult az örökhagyók szándéka, az ingatlan a Magyar Tudományos Akadémia birtokába került, majd 1952. január 1-jén megalakult benne az MTA Botanikai Kutatóintézete.” 1961. május 1-jén nyitották meg a látogatók előtt, s azóta folyamatos fejlődésben van a kert. Tehát amikor belépünk e hely falai közé, megcsap minket a történelem.
A botanikus kertbe úgy érkeztem, hogy szűk két órám maradt nézelődni. Természetesen nem jutott mindenre idő. Ide még vissza kell jönni! Köd és napfény játéka volt az egész. A bambuszok két oldalról középre nyúló ágai között köd lebegett, aztán pár lépéssel odébb mókusok kergetőztek egy fán. Természetesen maradt még teljes őszi pompájában színlő fa, vörösen, sárgán, s némi maradék zölddel. Kis patak szelte ketté az arborétumot. Az egyik tóban lótuszok élték végnapjaikat, még így is csodálatosak voltak – locsolókannaszerű terméseik mindig is elbűvöltek. Itt ért az egyik legszebb élmény: a ködben szűrődő napfény reflektorszerűen világította meg a lótuszszőnyeget. Mosolyra fakasztott a látvány, s hogy ezt megörökíthettem, jó érzéssel töltött el.
Az épített, gótikus rom köddel fűszerezve mondanom sem kell, hogy maga volt a megtestesült romantika, az elém libbent 19. század. Sikerült néhány igazán jó kép a borostyánnal befutott, ívesen ép, mállásában romló romról. „Hirschfeld (1742–1792) német filozófus szerint, a kertnek a lelket kell megmozgatnia. Különböző hangulatú részletek, képek létesítését kívánja. Az élvezet, a boldogság, nehéz szív, csodálat, lenyűgöző nagyság, áhítat, vadság, meglepetés, tisztelet, nyugalom, béke hangulatait kell kiváltania.” Tudósított a „Kerttörténet / Tájképi szentimentális kert” című információs tábla. Aztán kis piknikemet is itt költöttem el, a rommal szemközti padon üldögélve.

Gótikus rom

Különös, a földből gombamód kinövő, manószerű fácskákat láttam a következő tó partján. A virginiai mocsárciprus légzőgyökerei voltak azok. Itt egy fényképezőgépekkel felszerelkezett csapattal kereszteztük az utunkat. Összemosolyogtunk e mennyei fényképtéma láttán…

Malom

A malom épülete egyszerűen csak illett ide, a naplemente közeledtével a köd lassanként kezdett újra leülni, így ott játszadozott már kicsit az épület egyes részein. Egy megkapó kis vízesés mellett vitt el aztán az utam. Majd sietni kellett, hogy a zárás előtt a kijárathoz érjek.
Nekiindultam, immár az ország­úton. Olyan hatalmas köd szállott le közben, hogy az orromig sem láttam. A felező vonalat követtem a lámpám sugarában. Izgalmas volt. Igazán megérkeztem a ködbe. Ez a megmártózás úgy hatott, mint úszás előtti hezitálás a hűs víz partján. Miután benne vagyunk, annyira megbarátkozunk vele, hogy szinte ki sem szeretnénk jönni belőle… Aztán épp időben befutottam a vasútállomásra, csak 10 percet kellett várnom a kényelmes suhanás előtt… Valami ilyesmi volt ez a nap. Köd és fény. Színek, bújócska, színtelenség. Suhanás a napfényben. A sötétben. A ködben. Játék.
Írta és fotók: Antal József