Habár az Északi Zöld túraútvonalnak csak kis hányadát jártuk végig néhány nappal ezelőtt, mégis ez a cím kívánkozott a szöveg jelölőjéül. Igazából egy telefonbeszélgetés hozta azt az ötletet, hogy vágjunk neki a zöldnek, mivel a nyomvonal áthalad Uraj (gyermekkorom színhelye) határán.

Lótekintetek

„Az Északi Zöld Balassagyarmat és Sátoraljaújhely között 392 kilométer hosszan kanyargó túraútvonal, amely a lehető legszorosabban igyekszik követni a magyar-szlovák államhatárt. A két állam Európai Unióhoz való csatlakozását követő határliberalizációs tárgyalások közben merült fel a túraútvonal ötlete. amelyet Bánhidi Attila 2004 őszén néhány nap alatt kidolgozott. A főbb érintett szervezetekkel leegyeztetve hamarosan megkezdődött a kivitelezés és 2005. március 12-től 2006. április végéig Mályi József néhány alkalmi segítőjével végigfestette és -táblázta a teljes közel 400 kilométert” – olvashatjuk a geocaching.hu oldalán. Az utazást gondos tervezés előzte meg. Számtalan verziót, útvonalat átgondoltam. Igazából az Északi Zöld legnagyobb nehézsége az, hogy kevés belőle a kiszállási lehetőség. Sokszor 25-30 km-t kell megtenni minimum, míg egyik településtől a másikig jutunk – azért, mert a határvonal mentén kanyarog, s ezzel sokszor nem a legrövidebb úton jutunk el A-ból B-be. Van benne szintemelkedés is bőven, illetve nagyrészt nem az ország turisztikailag leginkább behálózott-kiépített vidékén halad keresztül. Ez egyrészt nagyon jó, hiszen valódi vadonba csöppenhetünk, emberekkel végig nem is találkoztunk. S persze ez a hátránya is, hiszen kevés szálláshely közül válogathattunk. Pontosabban – az idő rövidsége miatt – már csak egy vendégház volt szabad a túra alvóhelyéül választott Somoskőújfalun.

Harmónia

Nagy őzlábgomba

Kora reggeli, budapesti indulással vágtunk neki az útnak. Salgótarjánban kellett átszállni a Cered felé közlekedő autóbuszra. Ha nem is egy eredeti olasz kávékülönlegességgel szerettük volna indítani a napot, de azért mégiscsak reménykedtünk egy kávéban Cered Főterén. A helyi vegyesbolt kávéautomatájából kaptuk a fekete nedűt, melyet a bolt előtt kialakított pihenőhelyen fogyaszthattunk el. Már egészen a túra elején komoly szintemelkedéssel kellett megküzdenünk. Habár már nem vagyok kezdő természetjáró, bevallom, most hallottam életem első szarvasbőgését. Ha a szarvasbikával nem is találkoztunk, de békésen legelésző tehenekkel igen. Vízmosásban haladt fölfelé az út – a növényzetben felbukkant néhány páfrány, ami számomra mindig növeli a helyszín különlegességét, s mutatja annak mikroklimatikus viszonyait. Ezt követően szinte lépésenként találtunk valamilyen csontdarabot egy elhullt állatból – lábszárcsont, oldalborda, koponya, gerinc… Az elmúlt napok esőzéseinek meglett az eredménye, különféle gombák pompáztak az út mentén, köztük nagy őzlábgomba is.

Panoráma pont

A tavasz ezernyi virágtól színes, de az őszi táj sem szégyenkezhet. Őszi születésű útitársam fedezte fel a magányosan nyíló, lilás virágot, mely mintha egy csepp nyári életérzést kevert volna a tájat megörökítő vagy alakító kéz festékpalettájába. A következő kép pedig már vérbeli őszi: a sziklán tenyésző zöld mohapárnán sárga és vörös levelek… A Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet területére értünk, s átmenetileg a sárga jelzésen haladtunk a mára kiszemelt cél felé. És az Északi Zöld itt Medvesi Zöldbe váltott. Hirtelen kitágult a tér, kígyóként kanyargó földútra értünk, a távolban felbukkant Salgó vára is. Aztán nem sokkal ezután előttünk termett Somoskő vára. Itt még naivan azt hittem, odaérünk sötétedés és zárás előtt. Aztán egyre inkább kirajzolódott, hogy ma már nincs értelme felmenni a várhoz, annál is inkább, mert az eső is eleredt. Betértünk a hangulatos Bakancsos kocsmába, ahonnan busszal értük el a szállást.

Túlélő

Pihenő

Másnap reggel pára övezte a szemben lévő hegycsúcsot. Összekészültünk, megreggeliztünk. Mivel a tervezettnél kicsivel később indultunk útnak, csakhamar újraterveztük az útvonalat, picit rövidítettünk rajta. Somoskőújfalu vasútállomása felé baktatva feltűnt, hogy a mellettünk lévő vaskorlát régi sínek felhasználásával készült. Amikor átmentünk a vasúti felüljárón, beugrottak a régebbi emlékek, hiszen jártam már erre hajdanán, mikor megnéztük először Somoskő, egy másik alkalommal pedig Salgó várát. Mivel anno úgy aposztrofáltam a Karancs kilátó panorámáját, mint eddigi életem egyik legszebbikét, elindultunk a kilátó felé. Nem a vastagabb széldzsekimet vettem föl, mivel azt hittem, melegem lenne benne. A második nap az előzőnél is hűvösebb volt, s hamar rádöbbentett a tévedésemre.

Medvesi Zöld

Ilyen a Nógrádi táj

Magamra öltöttem minden réteget, a kilátó tetején folyamatosan nekem rohanó széllökések azonban könnyedén áthatoltak a nyári széldzsekimen. Az olykor nehezen követhető útvonal hűséges kísérői voltak a határkövek, melyek mindig visszavezettek a nyomvonalra, ha letértünk volna róla.Az egyik nyaralótól két kutya rohant felénk ugatva. Szerencsére nem történt más, minthogy mellénk szegődtek. Különösen a nagyobbik – ő egészen Karancsberény határáig kísért. Szó szerint, hiszen a település kezdetét jelölő tábla előtt pár méterrel megállt. A kutyatársaságban megtett útról nincs felvételem, annál élénkebben él bennem, ahogy szikrázón süt a Nap, két oldalt hívogatóan zöld és harmonikus a táj. A település előtt nem sokkal villanypásztorral körbekerített, felszerszámozott lócsapatba botlunk. Nagyon furcsa érzés, amikor egyszerre az emberre szegeződik vagy 30 lószempár. Mintha a csapat tréfát űzött volna belőlünk – egy csikó feküdt a földön mozdulatlanul. Azt hittük, élettelen. Aztán egyszer csak megmozdult az addig tetszhalott test, s feltápászkodott. Úgy éreztük, hogy a lovak kinevetnek, amiért bedőltünk a színjátéknak. Ezt követően maradt el a több kilométeren kísérő kutya. És nem maradt más, mint megvárni a salgótarjáni buszt. Ott inni egy kávét valamelyik állomáshoz közeli panel vendéglátó helyiségben. Aztán felszálltunk a budapesti buszra és elindultunk a magyar főváros felé. Egész biztos, hogy járunk még az Északi Zöld útján!

Somoskő vára

Salgó vára
Írta és fotók: Antal József