Egy alak vagyok, aki egy padon ül a napsütésben
És ír. Kijött a négy fal közül némi levegőért
És impresszióért
Valahol mégis igyekszik kizárni a külvilágot
És olyan csendet teremteni magában
Milyet csak emberek nélkül lehet
A Bükkben. A Börzsönyben.
Az Északi Sarkon.
Budapest, 2026. április 11.
Írta: Antal József
Az író túl volt már mindenen, hat bestseller, címlapok, tévé- és podcast-szereplések százai, siker, család, belvárosi lakás, tengerparti nyaraló. Itt jött a bökkenő, legújabb könyve két éve készült, a kritikusok és a közönség felfokozott várakozása szinte tapintható volt. Olyan érzése volt, mintha valaki szorítaná a vállait – egyre jobban és jobban. Az ihlet pedig nem akart jönni. Az író felesége és két fia, a család, és kiadója is türelmesen és megértően bátorították. Az író mégsem jutott egyről a kettőre, újra a pohárhoz nyúlt elkeseredésében, akárcsak fiatalkorában. De az alkohol sem segített, hiába tüzelte fel elméjét, a szívéig nem jutott el sem a whiskey, sem a vodka, sem a többi lőre. Egy este kétségbeesetten magában fohászkodott már maga sem tudta kihez – Istenhez, vagy a Sátánhoz. Adj már ihletet bazd meg, kérlek… Aztán balsejtelmektől gyötörten, nyugtalan, alkoholos álomba merült… Egy hatalmas épület előtt találta magát, a kapu is méretes volt, és lassan, nyikorogva kinyílt előtte. Ahogy belépett az épületbe, egy végtelennek tetsző csarnok tárult fel előtte. Az előtérben egy gyönyörűen faragott fa pult állt, mögötte egy szürke arcú, kortalannak látszó szemüveges férfi olvasott. Ahogy az író belépett, felhúzott szemöldökkel nézett rá, majd barátságosan ráköszönt.
– Jó napot kívánok! Üdvözlöm az Elveszett Történetek Könyvtárában.
Az író csak zavartan, csodálkozva pislogott…
– Hol?
– Az Elveszett Történetek Könyvtárában. Akárki nem jöhet ám ide… Valaki nagy hatalmú küldhette önt.
A könyvtáros titokzatosan mosolygott, majd kérdezett:
– Miért van itt?
– Nem is tudom… Vakarta a fejét az író.
– Biztos, hogy tudja. Sandított rá kissé ravasz arckifejezéssel a könyvtáros.
– Nem jön az ihlet, nem tudok írni, nem jönnek a szavak, a mondatok, a gondolatok… Üres lettem! - Fakadt ki az író.
– Ezen nagyon egyszerűen segíthetünk. Látja ezt a hatalmas csarnokot? Itt van az összes történet, amit nem adtak ki, és elvesztek az idők folyamán. Az összes történet, amit nem tudtak leírni, mert nem volt még írás. Az összes történet, ami csak szóban hangzott el, és elrepült a kimondott szó szárnyán a semmibe. Az összes történet, amit nem adtak ki soha, sehol, mert vagy nem is akarták, vagy az, aki írta, nem volt elég bátor, vagy éppen szerencsés, vagy kellően pofátlan, hogy kiadassa. Több millió történet…
A könyvtáros nagyívű mozdulatokkal tárta szét karjait, és mutatott a több emelet magasságban húzódó polcokra, amin roskadoztak a könyvek. Az író hiába meresztette a szemét, nem látta a csarnok végét… Odament egy közeli polchoz, leemelt találomra egy könyvet és beleolvasott.
–Dehát ez egészen csodálatos történet! Hogy lehet, hogy nem jelent meg soha?!
–Ilyen az élet… Látja, nem? Ez a sok történet bizony mind elveszett… De legalább itt megvannak! Tárta szét karjait a könyvtáros, majd elmosolyodott.
Az író leült egy asztalhoz és olvasni kezdett… Az író egyik könyvet olvasta a másik után, képtelen volt abbahagyni az olvasást. Elképesztő és csodálatos műveket ismert meg. Valamelyiket meg kéne írnia, de melyiket! Hiszen jobbnál jobbak!!! Így csak olvasott és csak olvasott tovább… Fáradságot nem ismerve folytatta a keresést. Az idő megszűnt számára, egyszerűen csak elmerült a történetekben, nem érezte, hogy órák, napok, vagy hetek teltek el, mióta kinyitotta az első könyvet.
Az író hónapok óta kómában feküdt egy magánklinikán. Az orvosok tanácstalanul álltak az esete előtt, mivel a beteg extrémen aktív agytevékenységet mutatott, ugyanakkor az ébresztés megkísérlése nagy kockázattal járt. A család és a rajongók pedig reménykedve várták az esetleges ébredést.
Írta: Kozsák Rudolf Árpád
Akkor sem történt semmi
Amikor a tavaszi héricsmezőt és a leánykökörcsineket rejtő domboldalak égtek koromfeketévé.
Egyszer csak jött egy vállalkozó, megkínálta iksz összeggel az erdőtulajdonosokat
Valami 7-10 emberrel együtt birtokolták azt a darab erdőt a szüleim – még kárpótlási jegyből vették
Anyám próbálta győzködni a többieket, hogy ne adjuk el
– Hiszen szinte biztosra lehetett venni, hogy akkor nem marad egy fa sem
„Úgysem járok már én arra, akkor meg minek.” „Mikor láttam már én utoljára azt az erdőt.”
„Inkább az unokámnak adom a pénzt, amit kapok érte.”
Ilyen és ehhez hasonló volt az emberek válasza.
Végül a szüleim is beadták a derekukat. A családunk, ahogy a többi tulaj,
Kapott valami aprópénzt, amit tovább osztottak aszerint, kinek-kinek milyen arányú tulajdonrésze volt.
(Az persze már egy másik történet, hogy a jó kapcsolatokkal bíró vállalkozó mennyit kaszált és kaszál az erdőirtáson.)
Egy ideig nem történt semmi. Aztán tavaly láttam az eltűnő fenyveseket a szomszédos Susán,
Szintén ugyanaz a vállalkozó vette meg azokat is.
Tegnap Urajon sétáltam, egy pillanatra megállt bennem az ütő:
Leradírozták a domboldalakról az erdő egy részét. Tarvágás – ahogy ma dívik Magyarországon, még nemzeti parkjainkban is.
Gyermekkoromban is zajlott fakitermelés a faluban, elfogadom, hogy az erdő ezt is szolgálja
De régen nem taroltak le minden fát, csak ritkítottak az erdőn.
Fájdalmas volt minden egyes lépés – igazából fogalmam sincs, mennyi erdőrészt birtokol Urajon
Ez a jó kapcsolatokkal bíró vállalkozó, hogy mi marad gyermekkorom tájaiból
Kedvenc sétahelyeimből.
Nem is tudtam eldönteni, mi a szomorúbb:
A falubeliek közönye
Az a gyötrődés, hogy egykori tulajdonosként tehettünk volna ennél többet
Vagy maga a tarvágás ténye: a domboldal mint erdőtemető
Budapest, 2026. február 18.
Írta és fotó: Antal József
A város, mint egy szív pumpál…
Mi vagyunk az áramló vér
autókban, buszokon, vonatokon
száguldunk felé reggelente
autópályák, és sínek érhálózatán
Délután, este visszalök minket
fáradtan távoli otthonainkba
Alszunk, és alszik a város is
mégis, a városról álmodunk
a város pedig rólunk
Reggel, a város, mint egy szív pumpál…
Írta és fotó: Kozsák Rudolf Árpád
Finom köd száll lefelé
Betakarja a lelket
Hallgatnak az erdők
Alszanak a rétek
Keressük a nyugalmat
sétálunk az erjedő avarban
beszívjuk az elmúlt nyár illatát
Szeretnénk mi is kicsit megpihenni…
Írta és fotó: Kozsák Rudolf Árpád
A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.
A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.
Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.
Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!
Éves tagsági díj családonként: 100 kr
A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:
Bankgiro 244-1590
Swish:
Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.
Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.
