A város, mint egy szív pumpál…
Mi vagyunk az áramló vér
autókban, buszokon, vonatokon
száguldunk felé reggelente
autópályák, és sínek érhálózatán
Délután, este visszalök minket
fáradtan távoli otthonainkba
Alszunk, és alszik a város is
mégis, a városról álmodunk
a város pedig rólunk
Reggel, a város, mint egy szív pumpál…
Írta és fotó: Kozsák Rudolf Árpád
Akkor sem történt semmi
Amikor a tavaszi héricsmezőt és a leánykökörcsineket rejtő domboldalak égtek koromfeketévé.
Egyszer csak jött egy vállalkozó, megkínálta iksz összeggel az erdőtulajdonosokat
Valami 7-10 emberrel együtt birtokolták azt a darab erdőt a szüleim – még kárpótlási jegyből vették
Anyám próbálta győzködni a többieket, hogy ne adjuk el
– Hiszen szinte biztosra lehetett venni, hogy akkor nem marad egy fa sem
„Úgysem járok már én arra, akkor meg minek.” „Mikor láttam már én utoljára azt az erdőt.”
„Inkább az unokámnak adom a pénzt, amit kapok érte.”
Ilyen és ehhez hasonló volt az emberek válasza.
Végül a szüleim is beadták a derekukat. A családunk, ahogy a többi tulaj,
Kapott valami aprópénzt, amit tovább osztottak aszerint, kinek-kinek milyen arányú tulajdonrésze volt.
(Az persze már egy másik történet, hogy a jó kapcsolatokkal bíró vállalkozó mennyit kaszált és kaszál az erdőirtáson.)
Egy ideig nem történt semmi. Aztán tavaly láttam az eltűnő fenyveseket a szomszédos Susán,
Szintén ugyanaz a vállalkozó vette meg azokat is.
Tegnap Urajon sétáltam, egy pillanatra megállt bennem az ütő:
Leradírozták a domboldalakról az erdő egy részét. Tarvágás – ahogy ma dívik Magyarországon, még nemzeti parkjainkban is.
Gyermekkoromban is zajlott fakitermelés a faluban, elfogadom, hogy az erdő ezt is szolgálja
De régen nem taroltak le minden fát, csak ritkítottak az erdőn.
Fájdalmas volt minden egyes lépés – igazából fogalmam sincs, mennyi erdőrészt birtokol Urajon
Ez a jó kapcsolatokkal bíró vállalkozó, hogy mi marad gyermekkorom tájaiból
Kedvenc sétahelyeimből.
Nem is tudtam eldönteni, mi a szomorúbb:
A falubeliek közönye
Az a gyötrődés, hogy egykori tulajdonosként tehettünk volna ennél többet
Vagy maga a tarvágás ténye: a domboldal mint erdőtemető
Budapest, 2026. február 18.
Írta és fotó: Antal József
Ma reggel a villamoson felvillant bennem egy régi kép, ahogy állok az alföldi pusztán. Pontosabban mondjuk századokkal ezelőtt, valamelyik felmenőm állt a Pusztában, bennem pedig ez a generációkon átívelő emlékkép jelent meg hirtelen. Eszembe ötlött, meglehet, bennem is ott csörgedezik a pásztori/csikós stb. vér – anyai nagymamám ugyanis az Alföldről való. Móricz alakjai jutnak eszembe, akik egyedül, a csöndben élnek magányukkal, hajtva a nyájat/csordát, terelve a ménest, segédjük néhány kutya. Pásztorbotra támaszkodnak. Kint vannak a természetben és naphosszat alig szólnak valamit. Befelé élnek, rengeteget gondolkodnak. Van idejük észrevenni és megismerni a természet apró örömeit. És ehhez képest itt suhanok a 4/6-oson, nem csoda, ha néha olyan idegen minden még most is.
Budapest, 2024. február 21.
Írta és fotó: Antal József
Finom köd száll lefelé
Betakarja a lelket
Hallgatnak az erdők
Alszanak a rétek
Keressük a nyugalmat
sétálunk az erjedő avarban
beszívjuk az elmúlt nyár illatát
Szeretnénk mi is kicsit megpihenni…
Írta és fotó: Kozsák Rudolf Árpád
Károly és Magdi a kanapén üldögéltek Karácsony reggelén, és az ismerősöket, barátokat, illetve rokonokat hívták fel szépen sorjában. Az idős házaspár (Károly 85, Magdi 83 éves volt) minden évben így tett, méghozzá Károly ósdi, kihajthatós Nokia mobilján. Volt kit hívni, mivel mindig aktív szociális életet éltek, házuk és balatoni nyaralójuk valóságos átjáróház volt még idős korukban is. A népes családot – a gyerekeket, illetve unokáikat – este hívták fel, hacsak nem náluk töltötte valamelyikük a Szentestét. Szóval hagyomány volt ez, méghozzá értékes, és nagyszerű, hiszen a házaspár és a felhívott fél is gazdagabb lett pár szép szóval, figyelmességgel, jó kívánsággal. Nahát, hiszen a szeretet ünnepéről van szó…
– Na, ki is következik… – morfondírozott Károly. Hunyorogva nézte a mobil kijelzőjét.
– Böbe…
– Hát Böbe… Böbe nyáron halt meg… – Magdi szomorúan csóválta a fejét.
– Kitöröljem…? – kérdezte dünnyögve, szomorúan Károly.
– Ki…. töröld csak ki – sóhajtott Magdi.
– Rák?
– Nem, a szíve…
Jó másfél órával később kászálódtak fel az öreg kanapéról, és kimentek kávézni a konyhába. Károly nyugtalanul tette zsebre a mobilt, ami valahogy nyomta a zsebén keresztül. Idén öt embert is ki kellett törölniük a névjegyzékből. Nehéz volt elfogadni ezt. Károly kivette a zsebéből a mobilt és ingerülten a hűtőszekrény tetejére tette. „Ez az átkozott mobil… utálom!” – gondolta. Kavargatta a kávéját, Magdit nézte, és nyugtalanul gondolt arra, hogy nem emlékszik rá pontosan, hogy tavaly vagy tavalyelőtt kiket kellett kitörölni a névjegyzékből…
Írta: Kozsák Rudolf Árpád
A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.
A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.
Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.
Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!
Éves tagsági díj családonként: 100 kr
A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:
Bankgiro 244-1590
Swish:
Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.
Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.
