A mai kínaiak szerint a Zhao fejedelemségben – kik sokat hadakoztak a tőlük északról mindig betörő hunokkal (részben ezért is lett a nagy fal) – még az időszámításunk előtt feljegyezték, hogy a hunok már akkor használták a tízes számrendszert! Ha ez igaz, a világon ez az egyik legelső nép, aki használta – és miért kételkednénk benne, hiszen le van írva! A kínaiak e véleményéről részletesen szólnak „A Hunok titkos története” című YouTube filmben.
Korábban már írtam eleink más használatos számrendszereiről (hatos számrendszer). Most nézzük tömören: mit is jelentett a magyaroknak ez a tízes számrendszer. Tudjuk, a tízes számrendszer nagy előnye a nulla használata, de mindennek részletes elemzését ráhagyom a matematikusokra.
Az egykori kínaiak leírása szerint a hunok katonai és társadalmi szervezetei – mint a két kezünkön az ujjak – tízes egységekből épültek fel. A tizedes például tíz embert irányított. A százados százat. Az ezredes ezret és így tovább. Érdekes, hogy ilyen nagy seregeket tudtak már akkor összehozni. Élelmiszer, felszerelés stb. vajon hogyan csinálták? Igen, én is azt hiszem, valószínű minden harcos maga oldotta meg. Szabad emberként, közös ügyért, önként harcoltak!
Azt is leírták, hogy száz kis törzs tartozott a nagy törzsszövetségbe. Hogy véletlenül sem például 97 vagy 103, ez jól mutatja az előrelátó, alapos szervezést, őseink korai érettségét.
A régi kínaiak feljegyzései szerint a hunok időszámításunk kezdete után körülbelül kétszáz évvel örökre eltűntek a kínai nagy faltól északra eső területekről. Szerintük nyugatra vándoroltak!
A négyszázas évektől – mikor a hunok feltűntek Európában – már jól ismerjük saját történelmünk,
de vajon a tízes számrendszer ősi, központi szerepe megmaradt-e a kultúrájukban? Ha igen, maradt-e valamiféle folytonosság az ezt követő évszázadok alatt? Vajon ez miképp befolyásolta országunk alapítását, az István király féle országépítést?
Ide szúrnám még be, ha nem is idevaló: se a hunok, se a magyarok büntetésként soha nem tizedeltették meg saját seregeik, ami szokás volt például a „civilizált” Római Birodalom légióinál. Talán mert a hun/magyar harcosok a rómaiakkal szemben mind szabad emberek voltak, s aligha volt köztük rabszolga.
De most nézzük csak István király jól ismert parancsait:
„Tíz falu építsen egy templomot, amelyet két telekkel s ugyanennyi szolgával lássanak el, lóval és kancával, hat ökörrel (talán ezért hatökör még ma is?) és hét tehénnel, 30 aprómarhával. Ruhákról és oltárterítőkről a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök.”
Az egyházi tized (egyházadó) szedéséről pedig így rendelkezett:
„Ha valakinek az Isten tízet adott egy évben, a tizedik részt adja Istennek, ha valaki tizedét elrejti, kilenc részt adjon Istennek.”
Tehát európai normákkal mérve István nagyon korán vezette be ezt az adót. De ne értsük félre, nem magának a királyi udvarnak követelte, hanem az újonnan alakult, még gyenge egyháznak.
István király Gellért püspökkel együtt tíz békés egyházmegyét alapított. Figyelem! Nem vármegyét. Névsor szerint: Bihar, Csanád, Eger, Esztergom, Győr, Gyulafehérvár, Kalocsa, Pécs, Vác, Veszprém. E megyék központja maga az érsekség, püspökség lett, majd e köré települt a nép. Ma Bihar (Biharia), Csanád (Cenad) és Gyulafehérvár (Alba lulia) Romániához tartozik. Újabb egyházmegyék csak később alakultak.
Ha e tíz érsekséget, püspökséget a térképen egy vonallal összekötjük, könnyen egy félig ülő-fekvő, pihenő bölénybikát képzelhetünk magunk elé (piros vonal). A bika formájának segédvonalait barnával igyekeztem mutatni.
Eljátszhatunk a gondolattal, hogy vajon mennyi tudatos tervezés volt e mögött? Hiszen, ha igaz, előtte ott nem volt semmi. De mért pont oda-ahova kerültek ezek az egyházi épületek?
A bölény valamikor őshonos állat volt egész Ázsiában és Európában. A bölény maga az erő jelképe.
A bivaly az ökör és a ló mellett – vagy már jóval előtte is – sok ősi nép megélhetésének volt az alapja. Így valószínű a miénknek is.
Az 1877-es születésű öregapám az ökröket (szarvasmarha) még jószágnak hívta. (jó-ság?) Egyébként azt mondják, e szó egyik társszava az ország. (úr-ság, uraság)
Hej, de sokszor hallottam, így meg is tanultam, hogy melyik az a jószág! „Itasd meg fiam a jószágot!” vagy „Vigyázz, le ne tapossa a gabonát a jószág!” és a többi.
De csak a bikát és a tehenet hívták így. Például a kecskét, birkát, vagy a szamarat, sőt még a lovat se, véletlen se – soha! Ezt hamar meg kellet tanulnom.
Az alföldi parasztember világában, kultúrájában így maradt meg szinte napjainkig a tejet, bőrszerszámokat, különböző szerelést, öltözetet adó, erős, nagy testű igásállat központi szerepe, alapértéke, mint ahogy például ma is megvan még néhány afrikai országban.
Itt kell megjegyeznem: a magyar szinonima szótár a jószág szót tévesen, pontosabban mai, modern értelemben magyarázza. Az én feladatom, hogy felhívjam a figyelmet a szó eredeti jelentésére is, ami nem más, mint a kívánatos jó élet, a minden jót tartalmazó jóság ősi szimbóluma, megtestesítője, az ökör.
De most vissza az eredeti, fő témára. Szerintem a félig ülő, de első lábain még álló, éjjel is őrködő, ugyanakkor pihenő bölénybika szimbolikusan, de ugyanakkor félreérthetetlenül mutatta, hogy őseink végleg megérkeztek a Kárpát-medencébe és maradnak is! Meggyőződésem, hogy a keresztény Európa jól látta a maradást. Európának így kellett ezt elfogadni, ezért is tárgyaltak Gézával, majd Istvánnal!
A bölény aránylag nyugodt állat, de ha felbőszítik, az baj! E képzeletbeli bölénybika feje nyugatnak néz. Úgy is értelmezhetnénk, hogy mindig készen állva nyugatra figyel. Hajlandó együttműködni, ugyanakkor mindig résen van, figyel a veszélyre is.
Vajon István és Gellért, ősi tisztelettel (tíz-telet?) ekképpen, e szimbólumokban gondolkodtak volna? Ezt így, sajnos senki se írta le. Kína alapos, mindent dokumentáló szorgalmával már réges-rég messze volt. Ma már ezt így kell elfogadni. De egy gondolat azért csak-csak vájkálja a kobakom. Vajon ez az óvatos, folytonos nyugatra való figyelés még ma is érvényes?
Írta: Szemler János
- Szemler János
- Találatok: 293
