Írtam már arról, hogy érlelődött bennem egy zarándokút gondolata. A megvalósulás apropóját az adta, hogy május 10-én töltöttem be a 40. életévemet. Épp lapzárta előzte meg az utazást a munkahelyemen – kipörgettem a cikkeimet, majd munka után bepakoltam a hátizsákomba. Másnap pedig útnak indultunk.

Budapestről Madridba repülővel utaztunk, onnan busszal érkeztünk Leónba az éjszaka közepén. Kalandosan tudtuk elfoglalni a hotelszobánkat, mert hibát jelzett a telefonos alkalmazás az ajtónyitási kísérletkor. Szerencsére telefonon keresztül sikerült megoldani a kellemetlen helyzetet. Másnap megnéztünk Leónból annyit, amennyi pár órába belefért – többek között újabb katedrálisélménnyel bővült a repertoárom. Lenyűgöző építmény, örülök, hogy meg tudtuk nézni.

Innen Lugóba buszoztunk, ahol csak egy szösszenetnyi időnk jutott átszállásra. Lugo viszonylag épen maradt középkori városfala, a hangulatos mediterrán terecskék oldott hangulata maradni csábított volna, de már megvolt a jegyünk Sarriába, ahonnan is másnap indítottuk a Caminót. A francia út utolsó kb. 114 kilométerét terveztük megtenni gyalogosan Santiago de Compostelláig. Onnan pedig busszal egészen a világ végéig mentünk el – Fisterrába, köznyelvi nevén Finisterrába, az óceánhoz.

Május 10.

Kb. 8-kor indultunk útnak, szép, napos-felhős időben. Ahogy haladtunk kifelé a városból, egy kocsisort mellőztünk: iskolatáskás gyerekek pattantak ki az autókból és rohantak órára. Örültem, hogy most nem kell semmi kötelező helyre mennem: iskolába (legalábbis diákként) már jó ideje nem, munkába pedig erre a néhány szabadságnapra. Igen, megérintett a szabadság. És persze az a gondolat, hogy az Úton haladunk, a helyiek számára pedig az Úton haladás a mindennapok része, a Caminón autózva-gyalogolva-kerékpározva jutnak el a munkába, az iskolába, nap mint nap.

Ekkor tapasztalom meg elsőként, hogy a galíciai táj milyen dús, zöld, sebes patakocskákkal szabdalt, hatalmas marhalegelő gyönyörű hegyláncok elő- és hátterében. Gyakran hasonlítottam össze a látott növényeket az otthoniakkal – sok ismerős köszönt rám: pitypang, lándzsás útifű, vérehulló fecskefű, mohák, tölgyek. Itt kb. 2 héttel hátrébb jár a természet – most virágzik a galagonya. Bár otthon meg 2 hetes rohanásban volt az időjárás…

Nem volt tömeg, de azért kicsit zarándokfutószalag-effekt érzésem volt. Pár perc pihenő alatt 60-80 ember mellőz el. Többnyire 50 fölöttiek, sokszor csapatosan. Néhány húszas éveiben járó „csikó” is elrohant mellettünk. (Valahogy másmilyennek képzeltem az utat: sokkal magányosabbnak, meditatívabbnak. Az elkövetkezendő napokban számtalanszor mellőznek el túrabotjukkal csattogó csoportok, hangosan beszélgető társaságok, melyek ki-kizökkentenek. Illetve valahogy mégsem, mert eleve úgy indultam útnak, hogy félig nyaralás, félig zarándoklat lesz az egész. Így a folyton jelenlévő emberek a nyaralás díszletei. A nekünk ajándékozott magányos pillanatok pedig a zarándoklat lényegi elemei közé tartoznak.)

Kvarckristály csillog a földön, az út menti alacsony kőfalakon, a házak falán, az úton. Tulajdonképpen szinte minden kőzet csillog. Csillog az egész Út! (A minap a Börzsönyben túrázva hasonlóan csillogott egy rövid útszakasz, mire felötlött bennem a megtett 114 km ragyogása.)

Elég sűrűn váltják egymást az albergék, még sűrűbben a kávézók (esetleg kávézó+albergue kombinációban). Ha pisilni szeretne az ember, nem igazán teheti meg, hogy letér az útról valahol csak úgy, pontosabban sokat kellene mennie ahhoz, esetenként térdig érő fűben, hogy embernélküli tájra bukkanjon. Így már csak emiatt is be kellett iktatnunk időnként egészségügyi szünetet. Ennek keretében délelőtt kávéztunk egyet nem messze Sarriától. Aztán egyre melegebbé vált az idő. Azon gondolkodtam, ki tudja, kik jártak előttem az úton, milyen írók, költők, egyéb híres, kevésbé híres emberek… Hogy milyen érdekes lenne utánanézni, milyen ismert író csinálta meg a Caminót, aztán milyen lenyomata lett ennek a művészetében, az életében. Most pedig fura törzsű fákat látunk: minden egyes vastag törzsből 6-7 ág nő ki. Pici törzsek ezek is ugyan? Vagy tényleg „csak” ágak?

Kora délután is tartunk egy szünetet. Errefelé (legalábbis az évnek ebben a szakában, máskor még nem jártam itt) máshogy van meleg: a reggelek hűvösek, aztán fokozatosan melegszik, de nem dél körül a legperzselőbb, hanem valamikor 14-15 óra felé. Galíciai sajttálat eszünk, opálos színű helyi fehérbort iszunk hozzá. Bekenjük magunkat másodjára is naptejjel.

Jön az utolsó etap. Elhaladunk a 100. kilométert jelző kilométerkő mellett. Itt hasít belém először halványan, hogy a csökkenő távolság azért nem jó, mert az az út végét is jelöli. Talán egyfajta telhetetlenség, hogy legszívesebben megállítanám az időt, amikor ilyen tisztán telik, békében. Azzal lehetek, akivel jól érzem magam. Azt csinálhatom, amit szeretek. Szerintem érthető, hogy nem akarom, hogy elfogyjon az út. Szívesen megérkezem majd Compostellába. De még nem érjen véget az út…

Jellegzetes szürke kőkerítés és kőházak csoportja díszíti a tájat, Galíciát. Némelyik eladó. Persze átfut rajtam, hogy mi lenne, ha lenne itt egy vityillóm. És néha eljönnénk ide. Bár úgy biztos más lenne, mert akkor nem azért lennék az úton, amiért most… Felsejlik a Miño folyó, aztán a rajta átívelő híd is. Erről most hirtelen eszembe jut, hogy Italo Calvino Láthatatlan városok című könyvét olvasom az Úton – hihetetlenül passzol ehhez az élethelyzethez – nap mint nap új várost, falvakat fedezek fel a zarándoklat során, illetve az irodalom világában is, Calvino által.

A híd egy meredek lépcsősorhoz vezet, felmegyünk rajta: Portomarínba érünk. Elfoglaljuk a szállást. Ezúttal kb. 20 fős hálóteremben fizettünk ki egy emeletes ágyat. Bemegyünk a városba, születésnapi városnézést rendezünk: megnézzük a helyi templomot, aztán keresünk egy éttermet, ahol tudunk enni 18:30 körül is, nem kell várni még egy órát arra, hogy kinyisson a konyha. Galíciai polip a születésnapi menü (főtt polip fokhagymás olívaolajjal, meghintve sókristállyal és pirospaprikával). Sült krumplit kérek hozzá, és egy üveg Estrella Galiciát.

Nem marad el a születésnapi tortaszelet sem: a helyi Tartas Ancano gyár Tarta de Santiago nevű mandulalisztes torta vékony étcsokoládé réteggel bevont változatát próbálom ki, illetve lehetőségem adódik a csak porcukorral meghintett változat megkóstolására is. A desszertet már a szállás teraszán költjük el. Lefekvés előtt teszünk egy sétát: csodaszín ég fogad: lila az ég alja, a háttérben sűrűn villámlik, jelezve a vihar előszelét. Aztán a jelenhez érek: vár a születésnapi levelekre válaszolás, a zuhany, a lefekvés. Holnap pedig folytatódik az út.

Írta és fotók: Antal József