„Mit tud nyújtani egy múzeum mint fizikai és szellemi tér a helyreállítás és a jóllét koncepciójának hangoztatásán túl egy gyógyulásra vágyó világban?”
A családban gyakran emlegetett gyerekkori emlék, amikor unokanővérem Commodore 64 gépét kötöttük össze a tv-készülékkel kábelek segítségével, és ehhez a művelethez kijjebb kellett húzni a tv-szekrényt. Ahogy elmozdítottuk a bútort, leesett a nemrég kinyílt, nagynéném által dédelgetett szobanövény egyik csodaszép virága. Nagyon megijedtünk, féltünk nagynéném (Isten nyugosztalja), azaz unokanővérem anyukájának haragjától, így cellux segítségével ragasztottuk vissza a virágot. Tulajdonképpen „finom illesztést” hajtottunk végre mi is – bár egészen más céllal, mint amit az a kiállítás üzen, amely kapcsán alább hozok néhány gondolatot. Az általam csak Nenének hívott nagynéném rájött a turpisságunkra, meg is kaptuk érte a fejmosást.
A budapesti Ludwig Múzeum Finom illesztések – Golden repair című kiállítása a japán kincugi módszerére utal. A kincugi vagy kincukoroi ’arannyal történő összeillesztés’-t, valamint ’aranyjavítás”-t jelent. Az eljárás során porított arany, ezüst vagy platina felhasználásával javítják meg a törött kerámiát – ezáltal a törés a tárgy történetének részévé válik, azaz nem álcázni, inkább kiemelni próbálja azt. Mi pedig ezzel ellentétben láthatatlanná próbáltuk tenni a virágon esett sérülést, mintha „mi sem történt volna”.
A kiállítás nyitódarabja egy szegecselt fémdarab segítségével megreparált fateknő – erről ugyancsak a gyerekkorom jut eszembe, amikor hasonló fateknőkben keverték össze a kolbász- és hurkatölteléket a disznóvágás során. Hazánkban tulajdonképpen a drótozás a kincugi megfelelője, amit vándoriparosok műveltek (ők voltak a „drótos tótok”): ennek célja az adott objektum javítása, élettartamának meghosszabbítása volt, tehát praktikus okokból végezték ezt a munkát. Mai, fogyasztásra épülő társadalmunkból kiszorult ez a tevékenység, helyét átvette a tömegtermelésből adódó „veszek egy másikat, a régit meg kidobom” szemlélete. Erőforrásaink azonban végesek, így a „fogyasztásra ítélt társadalom” felé intézett kiáltás is ez a kiállítás: „A kidobás helyett a javítás lehetőségére, egyéni fogyasztói és választói döntéseink súlyára hívja fel a figyelmet.” Természetesen nemcsak egy tárgy sérülhet meg, hanem az ember, a lélek is szerezhet sebeket, ilyen értelemben pedig a javítás a gyógyulás, a gyógyítás fogalmához közelít. A kiállítás ebből a szemléletből kiindulva „a kolonializmus, a történelmi igazságtalanságok, a háborúk és az erőszak okozta károk” szemléje is. Sőt, még tovább bővíthető a kör, hiszen „a sérülés, a seb, törés, trauma szó szerinti értelemben az emberi testre és pszichére, metaforikusan pedig a megsebzett társadalmi szövetre, de a termőföldekre, vizekre, erdőkre, a teljes ökoszisztémára vonatkozatható”.
Az első teremben egy hosszú, fehér asztalon törött porcelántányérok és -poharak darabkái hevertek szanaszét. És ott sorakoztak a javításhoz szükséges eszközök: olló, madzag, ragasztó. A megjavított tárgyinkat közszemlére is tehettük egy falra fúrt polcrendszerre helyezve azokat. Így léphettünk be rögtön, interaktív módon a „finom illesztések világába”.
A következő teremben egy pszichiátriát megjárt ember naplója volt olvasható, illetve egy terápiás munkafüzet feladatait oldhatta meg, aki kedvet érzett ehhez, hozzákezdve önmaga megismeréséhez, megértéséhez és elfogadásához.
A kiállítás egyik legmegrendítőbb darabja Emília Rigová A hely, ahol semmi sem nő többé című festménysorozata. Az alkotások „a szocialista Csehszlovákiában és a posztszocialista utódállamokban végrehajtott kényszersterilizációk hosszú távú kutatásának eredményei. A roma nőket nagy számban sterilizálták tájékoztatásuk és beleegyezésük nélkül, hamis ürüggyel vagy tudtukon kívül. (…) Az Európai Roma Jogok Központjának »Kényszerítő és kegyetlen« című jelentése szerint az utolsó regisztrált kényszersterilizálás 2007-ben történt”, annak ellenére, hogy a sterilizációról szóló irányelvet az adott országok 1993-ban eltörölték.
Chilf Mária Emlékfogó című műalkotása a kelet-európai és a mexikói kultúra találkozására reflektál. Maga a mű „egy Cozumelben talált halászháló, amely kelet-európai és mezoamerikai hagyományokból származó kivágott képeket tartalmaz. A háló egyfajta »emlékezetfogóként« szolgál, és azt a szerepet jelképezi, amelyet a kulturális tárgyak töltenek be az identitás alakításában és a kulturális emlékezet megőrzésében.”
A festményeken és műtárgyakon kívül számtalan videóinstallációt is láthatunk: például egy videóra rögzített, a múzeumi dekolonizáció kérdéskörét feszegető, Neyen Pailamilla által végrehajtott performanszot, vagy Ana Mendieta Creek című 1974-es videómunkáját, amiben „úgy tűnik, mintha Mendieta élet és halál között lebegne. A műben ember és természet sérülékeny egymásrautaltsága jelenik meg. A dús zöld növényzettel borított part mellett lebegő női test Ophelia halálának ismert festői ábrázolására tett utalásként is értelmezhető. A nemi identitásában megbélyegzett, a patriarchális rendszer kényszerítő korlátai elől (halálba) menekülő nő alakja magára a művészre is vonatkozatható. Ana Mendieta korai és tragikus halála a mai napig tisztázatlan. Ismert képzőművész férjével, Carl Andréval élt abban a 34. emeleti New York-i lakásban, amelynek ablakából 1985-ben kizuhant: Mendietát sokan a családon belüli erőszak el nem ismert áldozataként tartják számon.”
A kiállítás ugyancsak különleges hangulatú része a különféle magokat művészi fénybe állító alkotások egymás mellé helyezése: virágokról készült festmények valósághű részleteiben megbújó magok, vagy Szemző Zsófia kollázssorozata: „Szemző Zsófia Magok rendje, ex situ megőrzés (2025) című munkájában a magokra apró, mégis teljes entitásokként tekinthetünk. Olyan hordozókként, amelyek hosszú időn át nyugalmi állapotban maradhatnak, majd – a megfelelő körülmények között – hirtelen kicsíráznak és átalakítják környezetüket. A magok nagy távolságokat járhatnak be, akár teherhajók gyomrában utazva, ballasztflóraként új ökoszisztémák részeivé válva.”
A kiállítás 2025. október 10. és 2026. február 22. között volt megtekinthető Budapesten, a Ludwig Múzeumban.
Írta és fotók: Antal József
Források:
Finom illesztések (a Ludwig Múzeum látogatói füzete és Instagram oldala)
Chilf Mária: In Transition (https://mke.hu/aktualis/index.php?mid=IlOo4EM0jX54T9YHoiWnIM)
Szemző Zsófia: Mag, gaz, maradék (https://www.indagaleria.hu/kiallitasok/szemzo-zsofia-mag-gaz-maradek)
- Antal József
- Találatok: 220
