Üvegkiállításra készülök – Västerås, 2010
Így kezdődött. Hároméves sem lehettem, amikor ez a mondat kitört belőlem. Ha öröm vagy bánat ért, firkálnom kellett. Ez a mondat anekdota lett a családban, nem sírtam, nem toporzékoltam, hanem firkáltam. Ceruzával papírra, szöggel a falra, kerítésre, botocskával a homokba, filctollal a tükörre, körömmel a bőrömre, tollal a farmeromra – firkálni kell. Ha nem firkálni, akkor szét- és összeszerelni, vágni, tépni, ragasztani, hajtogatni, gyúrni, faragni vagy festeni. Papírra, fára, falra, üvegre. Vagy írni! Gyöngybetűkkel, virágokat rajzolva minden i-ü-ö betűre.
Háromévesen a falusi ház udvarán hasalva a napon – Szandaszőlős, 1968
A másik szenvedélyem a mentés volt – éhes sündisznót, rühes kutyát, sebes nyulat, kiesett madárfiókát, kirakott kiscicát. Amíg falun laktunk, addig ez rendben is volt, az udvaron lehetett nekik egy kis vackot építeni, de a városban, a bérlakásban? Akkor is.
Nagymamám kétségbeesve kérdezte is: „Mi lesz ebből a gyerekből, ha felnő?” Anyukám annyit felelt: „Azt nem tudom, de annyi mindet tud, szóval majd azt varázsol elő a csodakalapjából, amire szüksége lesz.”
És aztán ott van a tánc, a repülés, a szabad mozgás, nyughatatlanul és mindenütt. Attól a perctől kezdve, hogy kiszabadultam a gipszből.
De kezdjük az elején. Mert hát mindennek megvan a maga oka.
Kiváltságos élmény volt személyesen találkoznom Tomas Tranströmerrel a Még ne most versantológiám kiadásával kapcsolatban – Västerås, 2008
Csepelen születtem 1965-ben, erőszakos körülmények között, halva, de újraélesztve. Anyám, apám és alig egyéves nővérem épp Tökölön élt akkoriban, nyomorúságos szegénységben. Nagymamámnak megesett a szíve rajtunk és pár hónap múlva kaptunk egy szobát a házában Szandaszőlősön, Szolnok külvárosában. Gyorsan kiderült a súlyos csípőficamom, ami miatt féléves koromban gipszbe kényszerültem 18 hónapra. A „befalazás” miatt olyan apátiába estem, amit alig éltem túl, de amikor kifejlődtek a csípővápáim, és kétéves koromban lekerült rólam a gipsz, visszatért belém az életerő – bár a traumát azóta sem hevertem ki. A szegénységünk, a családban jelen lévő alkoholizmus, abúzus és cserbenhagyások csak mélyítették a félelmeket, a rémület hatására mindig visszaestem a gipsz mögötti tetszhalott állapotba.
A pólus másik oldalán viszont ott állt az édesanyám, aki a szegénységből a kultúrába menekült és ezzel töltötte ki a mi, a gyerekei világát: folyamatosan áramló mesékkel, újságokból és régi naptárakból kivágott festmény-reprodukciókkal: Fényes, Csontvári-Kosztka, Matisse, Picasso, Vasarelly, Klee, Khalo... és a versekkel, amiket kívülről szavalt vagy dalolt: József Attila, Weöres Sándor, Nagy László, Szécsi Magda, Pilinszky... Sebő Ferenc megzenésítése alapján vagy csak úgy, szabadon. Gyermekkorom másik fontos személye Mami, a nagynéném volt és az ő csodavilága: a varrószobája és a műhelye, ahol mindent, de mindent meg lehetett javítani a cipőktől kezdve a motoros fűrészig, na és e kettő között a gyógynövényes kertje. Őket kettejüket tekintem a kulturális érdeklődésem és kreativitásom örök forrásainak.
Az Uppsalali Magyar-Svéd Egyesület irodalmi estjén – Uppsala, 2015
Na és mi is került elő abból a csodakalapból?
A gipsz levétele után legelőször is a tánc. A mozdulatlanságra ítélt állapot után a szabad mozgás, az áramlás öröme. Eleinte nem ment túl jól még a járás sem, és anyukám szégyenkezett miatta. Hát azzal védekezett, hogy ez a gyerek nem jár, hanem táncol. És gyorsan beíratott a kultúrház balett iskolájába, háromévesen. Négyévesen már színpadon táncoltam. Tizenkét éves koromra, 1976–77-ben a budapesti Állami Balettintézet és Diákotthon tanítványa voltam, táncoltam a Budapesti Operaház Diótörőjében – aztán itt véget is ért a balett, ami mögött komoly testi és lelki megrázkódtatások álltak nagyapám és apám részéről. De a tánc nem állt meg, szakközépiskolás koromban tornász voltam, főiskolás koromban jazzbalettre és pantomimre jártam, és felnőtt koromban, a 90-es években kitanultam jógát, a ritmikus stretchinget, és 2010 óta hivatásos zumbaoktató vagyok.
Előadói est az Uppsalai Városi Könyvtárban a Magyar hét programsorozat alatt – Uppsala, 2015
A kalapból kikerült a rajzolás, a festés, az alkotás. Az apátia egyik komoly következménye az érzések elsüllyesztése, de hamar rájöttem, hogy a rajzoláson keresztül ki tudom mondani, amit érzek. Nagyon komoly üzenete volt annak a kitörő mondatnak akkor, hároméves koromban: „Adjatok egy ceruzát, mert rögtön írva fakadok!” – és máig hálás vagyok anyukámnak, hogy nemcsak meghallotta, de meg is értette ezt. És bizony ott volt a ceruza a kezemben. Kiskoromban otthon, minden áldott nap, aztán iskolás koromban a napköziben, szakközépiskola alatt tanfolyamokon, felnőtt koromban pedig, Svédországba kerülésem után művészeti iskolákba járva képeztem magam tovább: 2006–07. Sunderby és Eskilstuna Népfőiskola, 2008–09. Falkenberg Művészképző, 2012 Berghs School of Communication & Illustration, Stockholm – így lettem művész és illusztrátor. Legszívesebben rajzolok, akvarellel vagy tus- és kávé-keverékkel festek, de alkotok taktilis műveket, üvegfestményeket, szobrokat papírmaséból vagy természetes alapanyagokból. Kiállításaim voltak Bodenben (2006–07.), Stockholmban a Magyar Házban (2007), Sätrabrunnben 2010–13. között minden turistaszezon alatt, Malmőben (2013), Uppsalában (2016), Arvikában zsűrizett munkával a Művészcsarnokban (2018) és legutóbb Sunnében (2019).
Saját munka, akvarell – Uppsala, 2014
Zsúfolt felnőttkorom már nem teszi lehetővé, hogy akkor és ott rajzoljak, fessek, ahol csak szeretnék, de a látás és fantáziálás élménye hasonló magasságokba emel. Már 16 évesen megtanultam rendszer-fényképezőgéppel fotózni (akkor az orosz Zenit kamerával, manapság Nikonnal), és egyre több örömöm telik a dolgok mélyébe nézni a kamera keresőjén át. Belelátni fákba, kövekbe, felhőkbe, a fénybe és a sötétségbe is.
A gyermekkori traumák túlélése miatt érzett elhívatásomból fakad a „mentés”. És bizony ennek is meglett a maga kalapcsoda-eredménye: nővérképző szakközépiskolában érettségiztem 1983-ban, Szolnokon, majd gyógypedagógus tanári diplomát szereztem 1987-ben, Budapesten. Azóta is a szakmámban dolgozom, és teljes odaadással küzdök olyan személyekért, akik a normálistól eltérő funkció-variációval élnek. Magyarországon Szolnokon a
Széchenyi Körúti Általános Iskolában a felzárkóztató osztályok speciálpedagógusa voltam a Gyermekvárossal együttműködve, majd az Egri Gyermekotthon és Fogyatékosok Otthonában voltam speciálpedagógus.
Saját munka, üvegfestmény – Sala, 2008
Ezidőben már férjhez mentem és örökbe fogadtunk egy kisfiút, akinek évekig küzdöttünk az életéért, egészségéért, és jelenleg is tolókocsi használatára kényszerül. A második fiam is ebben az időben született, komoly ADHD-s tünetekkel, ami ugyancsak rátette a bélyegét a hétköznapokra. Később még négy gyermekem született, akik közül további kettő évekig küzdött komoly betegségekkel, így ezeket a gyerekeket más normák szerint kellett felnevelni. 2003-ban költözött a család Svédországba, az akkori férjem karrierje miatt, öt gyerekkel. A legidősebb fiam, aki épp 18 éves lett, a Magyarországon maradás mellett döntött. Mivel a gyermekeknek a szokásosnál hosszabb ideig tartó és nagyobb, néha állandó támasz kellett, nekem így közel 18 évig karnyújtásnyira kellett lennem az otthonunktól. Az otthon töltött évek alatt természetgyógyászatot, a fent említett művészeti képzéseket, illusztrációt, táncot és kulturális vállalkozást tanultam – és persze írtam, alkottam. A gyermekek apjától 2012-ben váltam el. Hálás vagyok, hogy mind a hat gyermekem felnőtt és alapvetően megtalálta a helyét az életben. Én később újra férjhez mentem és jelenleg Uppsalában élek férjemmel, aki szintén művész, író és fényképész.
A Västerås Népfőiskolának és főleg mentoromnak, Annika Lindnek köszönhetőn össze tudtam kötni életem fontos szálait: az alkotást, a speciálpedagógiát és a táncot. 2009 óta kulturális entreprenör vagyok – alkotok és kurzusokat tartok olyan embereknek, akik valamilyen funkció-variácóval élnek. Jelenleg a Kreatív műhely (LSS) vezető foglalkoztatója vagyok Uppsalában.
A fa másik arca, fotó – Nyköping, 2020
Na és az írás: az első könyvem 2004-ben jelent meg, Hengerbucska és hátraszaltó címmel (Magyar Könyvklub). Ez egy családi mesekönyv, amit tulajdonképpen a hat gyermekkel együtt írtunk és illusztráltunk. A 2000-es évek első pár évében a Csillagszemek irodalmi portál szerkesztője voltam. Ebben az időben számos novellát írtam, melyek közül az egyikkel megnyertem az Aranytoll Irodalmi Alapítvány különdíját (Az első év, 2006), később pedig egy másikkal első díjat nyertem az Alexandra Könyvkiadó novella versenyén (Csóka, 2007). A Stockholmi Magyar Házban tartott kiállításom után (Fények és szavak) az ott kiállításra kerülő műfordításaim és üvegfestményeim könyv formájában is kiadásra kerültek Még ne most címmel (Novum Kiadó) 2009-ben. Jelenleg két kéziraton dolgozom: az egyik a Hengerbucska folytatása A kőtorony áll címmel, a másik pedig egy önéletrajzi alkotás, Csak firkálgatok a homokba címmel, a traumafeldolgozás rajzaival, festményeivel és szövegeivel.
Önarckép, tus és kávé – Sunne, 2019
Az Uppsalai Magyar–Svéd Egyesülettel tíz éve tartom a kapcsolatot, 2014 óta pedig (néhány éves megszakítással) a vezetőség tagja vagyok és kreatív foglalkozás-tervező, vezető. Az egyesület tagjainak tartottam üvegfestést, könyvhajtogatást, zumbát, kirándulást szerveztem, 2016-ban pedig a városi könyvtárban tartott Magyar hét programsorozat egyik szervezője és résztvevője voltam. 2018-ban kiállítást tartottam az egyesület Kulturális estjén. A következő program, amit a férjemmel együtt tervezek az egyesület tagjainak: az Életre keltett természet, egy fantáziadús, interaktív kultúrtörténeti program.
Itt és most – Uppsala, 2021
A jövőre vonatkozó terveim között szerepel, hogy a munkaidőmet négynapos munkahetekre váltom, és a férjemmel együtt igyekszünk megvalósítani nagy álmunkat, kulturális vállalkozásunkat Galleri April néven – galériát, kurzusokat és előadásokat rendező kulturális kávéházat – a humanizmus és a kreativitás vezércsillaga alatt.
