A citerás a Vigadó téren üldögélt, és játszott hangszerén, majdnem minden nap. Ősz hajú, kicsi öregember volt, aki áhítatosan hajolt hangszere fölé, és megfontolt mozdulatokkal pendítette meg a húrokat. Egyszóval, ha a térre tévedt az ember, akkor meghallotta a citera jellegzetes hangját, majd megpillantotta a hang forrását, a kis öreget. Gyerekkoromban, amikor arrafelé jártunk a családdal – például ha az Állatkertbe mentünk –, mindig bedobtam egy 10 vagy 20 forintost a citerája végén lévő perselybe. Mormogva megköszönte, és bólintott egyet, miközben zenélt. A turisták meg-megálltak hallgatni egy kicsit, a nyári hőségben pedig a szomszéd étteremből vizet vittek neki a pincérek. Része volt a térnek, és mindenki, aki rendszeresen megfordult itt, természetesnek vette, hogy ő ott van. Később, kamasz koromban még mindig ott ült, és játszott – akkor fellengzős nemtörődömségből nemigen néztem felé, de mégis eljutottak a fülemig a citerából kicsalt, kissé monoton, de szép dallamok. És tovább gördültek az évek... Felnőttként is időről időre megfordultam a téren, és mindig kitértem a tér bal oldalára, ahol a bácsi ült. Még mindig játszott és játszott, de mozdulatai lassabbak lettek, háta még hajlottabb, haja csupa dér, de a húrok továbbra is zengtek-bongtak. Mivel akkoriban elkezdtem fotózni, egyszer lefényképeztem (2006-ban), mintha ezzel örökre egy fekete-fehér képbe tudnám zárni, és megőrizni az utókornak, és magamnak. A zene nélkül mégsem igazi ez a kép – gondoltam később, csupán egy önkényesen kiragadott pillanat, a hangszer zengése nélkül. Később aztán, amikor újra a térre vetődtem, nem hallottam a citerát, és hiába kerestem a görnyedten ülő alakot – soha nem találtam többé a megszokott helyén, elhunyt, nyom nélkül eltűnt. Manapság, ha a téren járok, néha, mintha mégis hallanám a citera hangját.

Kozsák Rudolf Árpád

2020. július 03.

Találatok: 1421

Erőss Zsolt ünnepi jókívánságainak margójára

Én Istenem Jó Istenem

                                               add meg a mi mindennapi gladiátor küzdelmünket,

                                               hogy egyedülálló hegycsúcsokká gyűrődhessünk.

                                               add meg a mi mindennapi mocsarainkat,

                                               hogy a hófödte magashegyek szellemvilágát áhítozzuk.

                                               add meg a mi mindennapi vesztes harcainkat,

                                               hogy megtanuljunk a jóság nyelvén beszélni.

                                               add meg a mi mindennapi zenénket,

                                               hogy belső hangjainkra figyeljünk.

                                               add meg a mi mindennapi családi életünk,

                                                hogy a tűrés-megértés mélyszántásán botladozzunk.

                                               add meg a mi mindennapi ébredésünk,

                                               hátha, egyszer, újjászületünk.

                                               add meg a mi mindennapi Karácsonyunk,

                                               hogy a hétköznapokon is szeressünk.                                  

                                               add meg a mi mindennapi almánk,

                                               hogy egyszer Hozzád visszatérhessünk.

add meg a mi mindennapi …

                                               .... szürke létünk,

hogy a Himaláját

Megérdemelhessük.

Kolozsvár, 2009. XII. 19.

Rarita Salmo

2020. július 03.

Találatok: 1396

Kibújni önmagad rejtő

Vörös teknős páncélodból

Meztelenül kúszni a homokban

Egyre messzebbre

Hátadon hordott házadtól.

Egy hívó szóra igyekszel

Az óceán felé

Mert megláttad őt.

Fejed keresőn forgatod

A pillanatok hullámain

Majd hogy mégsincs ott

Kikúszol a partra

Magadra öltöd újra

vérvörös páncélodat

Elindulsz, egy darabig még nehéz

Nyom a súly. Majd megszokod

Ahogy belesétálsz a horizontba.

Ózd-Uraj, 2020. május 4.

Antal József

2020. július 03.

Találatok: 1423

Hallottad? Már nem kell félned többet,

Ő már átlényegült. Mardosó pokol

garmadáját magával vitte, ott kerengnek

Most körötte, valahol, súlyos koloncként

Húzva kába asztrálködét a kárhozat

kátránypapírba csomagolt horizontja alatt.

Talán most megérinthet a szó misztériuma.

Meghalt a rémkirály, aki infantilis mimóza maradt,

Csökevényes tréfája hatalmának, de neked

is tudnod kell, szívében álruhában táncolt,

A pislákoló, szégyenlős mécses, részeg

könnyei közt a sors valódi ereje gubbasztott

gúnyosan, mint a kikészített ünneplőruha,

amit még csak magára sem próbált, úgy

dobott sutba. Ez az a pillanat anyám,

amikor feloldhatod súlyos átkodat, hogy

könnyíts a terheken most már hagyd az

örvénybe fúlni az elkóborolt nyájat, elég

most, ha annyit mondasz, hogy

megbocsátasz... Vagy hozzáteheted még,

hogy bocsánat.

Csépányi László

2020. július 03.

Találatok: 1376