Bélus 25 éves, enyhén értelmi fogyatékos és tolókocsihoz kötötten éli az életét. Lábai és karjai nem engedelmeskednek akaratának. Pár lépést volt csak képes tenni sorvadt lábaival, ha valaki támogatta. Kezei is a maguk urai voltak, így hatalmas erőfeszítésébe telt, hogy megfogjon dolgokat. Bélust az anyja nevelte és fáradhatatlanul gondját viselte. Szűkösen éltek, de egy hétre mindig elmentek a Balatonra nyaralni. Bélus mindig kitörő örömmel fogadta, ha eljött a nyaralás ideje – „Megyünk a Baton..ra!” – próbálta formálni a szavakat. A nyaralásban a fiú a fürdést szerette a legjobban. Anyja ilyenkor karúszókat adott rá, hogy a Bélus el ne süllyedjen. Miután ez megtörtént, eltolta a partig, majd nagy nehezen feltámogatta fiát, aki belékapaszkodott, és eltámolyogtak a legközelebbi lépcsőig. A strandolók hol szánalommal, hol közönnyel, hol viszolyogva nézték a párost, akik mindezt már megszokták, és fel sem vették. Amint nehézkesen leértek a lépcsőn, Bélus a vízbe vetette magát, ahol igazán elemében érezte magát. Karjai és lábai végre könnyebbek lettek, nem kötötték meg mozgását, és végre nem csak a kerekesszék satuszerű szorításában kellett sínylődnie. A hátán fekve lebegett, a karúszók biztosan tartották a felszínen, közben nézte a felhőket, az elrepülő madarakat. Könnyedén forgott, kicsi hullámokat vetve maga körül. Nem is sejtette, hogy a Balaton hínár hajú tündérei forgatják játékosan, akik csak nagyon kevés emberrel hajlandóak foglalkozni. Anyja csodálkozva nézte, milyen könnyedén lebeg Bélus a tó felszínén, és milyen felszabadultan kacag… A tündérek is nevettek, hiszen pimaszul megcsiklandozták Bélust… A fiú pedig úgy érezte, soha ilyen szabad és boldog nem volt még…

(A történet szóról szóra igaz, mivel szemtanúja voltam, csupán a tündérek a fantáziám szüleményei. Bár ebben sem vagyok egészen biztos.)