Úton II. (Május 11.)

„Holnap pedig folytatódik az út” – ezzel a mondattal zárult a 114 kilométeres „mini Caminót” megörökítő írásom első része. Az előszületésnapi ajándékként kapott füzetbe írom le a nap történéseit, gondolatait. Röviden, tömören – az ötlik fel bennem, hogy később majd jobban kidolgozom a felskiccelt vázlatot.

És most elérkezett az idő. Elolvasom a füzet lapjaira rögzített pillanatokat, megnyitom az utunkat dokumentáló fényképeket tartalmazó mappát a gépen. Hűvös, novemberi idő van odakinn és sötét – nagyjából fél évet tekerek most az idő kerekén. Május 11-e van – 6-kor keltünk, 6:55-kor hagytuk el a szállást Portomarínban. Az éjjeli, heves esőzés lenyomataként hűvös, párás a reggel, merőben más hangulata volt keresztülsétálni a folyón átívelő hídon, mint tegnap, amikor napsütésben fürdött minden. Erdei szakasz következik, nyomunkban pedig megjelennek a zarándoktársak is. Véget ér a csönd, beszélgetésfoszlányokat szállít a szél. Találkozunk egy 74 éves, gánti születésű, Székesfehérváron élő, nyugdíjas, három szívinfarktust túlélő mérnök férfival, Józseffel. Elmeséli, hogyan építette fel anno egyéni vállalkozását, majd a sok munka hogy hozta sorra az infarktusokat. Korát meghazudtoló tempóban halad, a nap folyamán többször is összefutottunk vele egy-egy pihenőnél. Negyedjére teljesíti az utat – úgy meséli, az orvosának azt mondta, amennyiben a szívét érintő, legújabb terheléses vizsgálat eredményei jók lesznek, még egyszer le fogja gyalogolni a Caminót. És itt van, lelkesen, kitartóan. Hiányolja a társaságot, úgy meséli, régebben mindig összeverődött egy társaság az úton, most viszont egyedül járja nagyrészt a zarándoklatot. Meglátása szerint rengeteget romlott a Camino, mert túl sok lett a turista.

Egy széles autóút mellett visz az út, benézünk egy romos agrárépítménybe – talán tehéntartásra szolgálhatott a hatalmas csarnok. Majd egyre több lesz az emelkedő, aminek köszönhetően szép kilátásban lesz részünk a tetőn, a párában úszó, környező hegyek fölött pedig végre néha előbukkan a nap is a felhők mögül.

Reggel tostada con tomate volt a menü amerikai kávéval. Legelőször Murciában találkoztam ezzel az étellel, de ott sokkal bőségesebben mérték hozzá a paradicsomot. Itt a két szelet pirítósból jóformán csak az egyikre jutott. Mivel több kilométer után ez volt az első vendéglátóegység, szinte mindenki itt állt meg. Az olívaolajat mini üvegpalackot mímelő műanyag tasakban mellékelték az ételhez, mint ahogy felénk a ketchupot, majonézt szokás. Ebben a helyben nem volt semmi autentikus, jobb híján itt oltotta éhét és szomját az ember, aztán továbbállt. Miután megettem a reggelit, kiültem társamhoz, aki az időközben befutott Józseffel beszélgetett.

Azt hiszem, ezen a napon láttuk először azt a kis építményt, amit aztán rengeteg régi-új galíciai portán üdvözölhettünk viszont: hol kőből, hol fából, hol díszesen, hol dísztelenül. Azt tippeltük, hogy gabonatároló lehet – különösen erre vallott, hogy az építmények falán kisebb lyukak is helyet kaptak általában, hogy ne penészedjen meg a termés – így okoskodtunk. És tényleg. „A galíciai hórreo a főként Spanyolország északnyugati részén (különösen Galíciában) jellemző, általában lábakon álló gabonatárolók egyik fő fajtája az asztúriai hórreo mellett. Célja, hogy a benne tárolt terményeket (főként kukoricát) megóvja a nedvességtől és a rágcsálóktól. A magyar góréhoz hasonló felépítésű és rendeltetésű, a nevük is hasonlít. A századok során szinte egész Galíciában annyira elterjedt az hórreo, hogy Ourense tartomány keleti és Lugo tartomány délkeleti részének kivételével szinte minden házhoz tartozott egy, némelyikhez akár kettő is. Ma már csak néhány ezer áll belőlük Galícia-szerte, de többségük használaton kívül van, sok esetben fából készült részeik lassan pusztulnak. Néhány értékes példányt nemzeti műemlékké nyilvánítottak, ezek legszebb példája az 1768 és 1783 között épült carnotai hórreo.” (Wikipedia)

Az úton rengeteg elhagyatott, pusztuló kőházzal találkoztunk. Persze, eljátszottunk a gondolattal, hogy meg kellene venni egyet, aztán nyitni benne egy kávézót alberguével. Mondjuk a rengeteg zarándokon kívül a legtöbb helyen nem igazán volt semmi – csak a gazdaságok váltották egymást az apró, sokszor szinte lakatlannak tűnő falvakkal. Egy ideig biztosan izgalmas lenne ezen a vidéken, felfedezni a környéket, de kérdés, hogy ezt követően nem válna-e unalmassá errefelé az élet. Ez persze csak gondolatkísérlet.

A következő pihenőben egy csokis sütit ettünk kávéval, majd a nap hátralévő részében otthonról hozott olajos magvakat rágcsáltunk a pihenőink során. Megint hegycsúcsra értünk, így újabb arcát mutatta felénk a galíciai hegyvidék. Rövidnadrágban és pólóban faltam a kilométereket. A házak udvarába, illetve a ház mellé ültetett pálmafák emlékeztettek rá, hogy habár most az ország északi felén, de mégis a mediterrán Spanyolországban vagyunk. Szerencsére sok kőházat felújítottak, így képet kaphattunk arról, milyenek lehettek azok a romok fénykorukban. Egy ilyen szépen renovált, karban tartott kőházat azért elfogadnék nyaralónak!

Összességében könnyű volt az út, jól haladtunk, végig szép volt az időnk is. Ezúttal nem foglaltunk szállást, Palas de Reibe érve az első hostelben (Albergue Outeiro) találtunk hálótermi szobát 14 euróért. Amikor meglátom a huszonévesekből verbuválódott társaságot, amint bárnak használják a konyhát, az fordul meg bennem, hogy remélhetőleg éjjel nyugi lesz. Furcsának találom, hogy egyesek számára a Caminón járni esti bulikat is jelent. Persze ettől függetlenül belül elmélyedhettek a nap folyamán…

Bevásárolunk a boltban, hogy másnap kevesebbet költsünk. Az éttermek szokás szerint később adnak vacsorát. Kiülünk az egyik teraszára, hogy várjunk 18.30-ig (egy órát), amíg rendelhetünk a menüből. Itt tapasztaljuk meg első ízben a galíciaiak furcsa vendégszeretetét. Várunk és várunk az ételeinkre, aztán kiderül, hogy nem vették fel a rendelést. Kissé feszült pillanatok közepette adjuk le újból a rendelést. Közben az is kiderül, mégsincs vegetáriánus menü, hiába hirdeti így a kiírás. A társam végül bulgurt eszik tojással, én menüben galíciai levest, majd sült-főtt marhát sült krumplival. Az étel legalább fenséges, még ha a kiszolgálás furcsa is. Egy jégkrémmel zárunk. Holnapra nagyobb utat tervezünk.

Úton III. (Május 12.)

Zarándoktársam 5.45-kor keltett. Ma is jót aludtam az éjjel, csak persze maradtam volna még az ágyban. Azért keltünk ilyen korán, mert elhatároztuk, hogy ez a nap a teljesítményről fog szólni, ugyanis másnapra esőt jósoltak. A zarándokúton viszonylag sűrűn találhatunk szálláshelyet, azonban a nagyobb csomópontokon több emberrel kell számolnunk. Így amellett döntöttünk, hogy túlmegyünk az útleírások által pihenőhelynek tanácsolt Arzúán – persze csak abban az esetben, ha találunk szállást a környékén. Egy kis internetes keresgéléssel sikerült. Pusztán 35 kilométert kell megtenni érte…

No de kanyarodjunk vissza a nap kezdetéhez! A reggelt egy kávéval és Torta di Santiagóval indítottuk. A Nap már nem sütött, elfért rajtunk a széldzseki is. Később az előző nap vásárol sajtot, baguette-et és zöldségeket fogyasztottuk el egy padon üldögélve. A többi caminós kicsit furcsállva nézett ránk, vagy jó étvágyat kívánt vagy egyszerűen elsétált mellettünk. Furelos közelében, egy szép híd melletti kávézóba tértünk be, hogy társam mosdóba mehessen. Utunkat folytatva hirtelen Melidébe értünk. Néhány nap gyaloglás a vidéki Galíciában elcsendesített. Néha forgalmas főút mentén vitt az utunk, máskor zarándokok tengerében úsztunk az árral, de azért nagyrészt erdő, mező, a végtelen zöld jelentette sétáink hátterét. Egyszer csak megjelent a forgalom. A dugó az utakon. A szmog. A tülkölés. A forgatag. Tempósabbra vettük. Biztos lett volna látnivaló itt is, de szerettünk volna minél előbb kijutni ebből a városból, szinte fájt benne járni. Végre Penas erdei, murvás ösvényén haladtunk, újra zöldben.

Valahol errefelé kezdtük el találgatni, hogy milyen nemzetségbe tartozhatnak a kérgük vesztett, csupasz törzsű, magas fák. Nehéz most visszaidézni azt a meghatározó, kellemes, sosem érzett illatot, melyet ezekben az erdőkben éreztünk. Ez is hozzánőtt a Camino-élményünkhöz. Aztán egy kis internetes segítséggel megfejtettük, hogy eukaliptuszról van szó.

A Ponte medieval de Ribadiso hídját átszelve szívesen megálltam volna egy kicsit. Ha magam vagyok, valószínű, hogy követem annak a néhány embernek a példáját, aki bakancsát lehúzva megmártóztatta lábát a vízben, napozott egy kicsit és pénztárcáját nem kímélve minden bizonnyal megivott egy kávét valamelyik pazarul felújított cukrászdában. És evett hozzá valami finom helyi sütit. Társam ebben sokkal józanabb, így nem is álltunk meg, folytattuk a menetelésünket a cél felé, ami azért odébb volt még. Ez volt a logikus lépés, ennek ellenére ez a szakasz mindig úgy jut eszembe, mint ahol olyan jó lett volna megállni.

Nem sokkal a 30. kilométer előtt ittunk egy narancselvet egy pizzériában, aztán jött a végső etap a szállásig. Egy vándoroknak (is) kialakított német bár és sörkert mellett haladtunk el. Nevetésre késztetett, hogy német kávét hirdetnek. A németek sok mindenről híresek, de hogy a kávéról… Jött egy „kattanás”. Egy rögtönzött számot kezdek énekelni a Rammstein stílusában: Das deutsche kaffee… Ennyi pusztán a szöveg, amit számtalanszor ismételgetek egy dallamra. Mintha kellett volna ez a határfeszegetés!

Már tényleg nincs sok hátra a szállásig. Azon ritka pillanatok egyikét éljük át, amikor csak ketten megyünk az úton: nincs más, csak a fátyolfelhős kék ég, a burjánzó zöld fák, mellettünk szántóföld, és a végtelennek tűnő, murvás út. Meg a csönd.

Az Albergue Camiño das Ocas forgalmas autóút közelében fekszik. Szerencsére fák között, és talán emiatt hat úgy, hogy mégis elég messze a forgalom zajától. Az érkezésünkkor még az udvaron játszó gyerekek már nincsenek sehol, mire kijutunk mi is a kertbe – az asztalon maradt színes krétákkal lerajzolom magunkat a faasztalra, ahogy Caminózunk. A bárban van kisüveges Estrella Galicia. Jólesik. Ledőlök az egyik padra és nézem a kék eget, majd a látképbe bevonom a mai nap szálláshelyét is.

Fájnak a vállaim, bicegek, ahogy felfelé igyekszem a szobába a lépcsőn, jön lefelé egy ugyancsak nehezen járó ember. Kölcsönös megértéssel egymásra nézünk. Elnevetem magam.

Írta és fotók: Antal József