Gáthy Miklós laptopján felment a kedvenc irodalmi honlapjára és beküldte legutóbbi versét, majd egy rövid novellát is, amelyet már napok óta javítgatott. Nagyon szeretett írni. Verseket, rövidebb-hosszabb novellákat. Akarta, hogy minél többen olvassák műveit. Szinte minden elalvás előtt arról ábrándozott, hogy könyvesboltok kirakatában látja könyveit, itt-ott képeket, amelyek őt, a sikeres írót ábrázolják. Ezen azután idővel mindig el is aludt. Karinthy Márton könyvét olvasva találkozott a nagyapa, Frigyes, fantasztikus, talán bizonyos értelemben nem éppen egészségre valló gondolatával: „Azt álmodtam, hogy két cica vagyok és egymással játszom.”

„Ez a Karinthy hihetetlen! Micsoda gondolat! Betegesnek is lehetne mondani, de én vállalnám, ha ez a gondolat a sajátom lehetne. Éveket adnék az életemből… éveket!, ha ez az… egymással játszom… az emberek tudatában az én ötletemként lenne ismert. Elég lenne, ha csak a szakmában… Még akkor is, ha ezt betegesnek mondanák.” Ezt a gondolatsort többször átfogalmazta, de a lényeg mindig egy maradt: éveket adnék érte az életemből. Felfedezte, hogy Karinthy Frigyesnek ezt a gondolatát sokan tetszéssel fogadják, de bevallják, hogy még nem találkoztak vele. Ezen felbátorodva baráti beszélgetések alkalmával kipróbálta, hogyan reagálnak rá azok, akik – bár ezt ő nem hangoztatta – úgy értelmezik, mintha ez egy Gáthy agyában megszületett ötlet lenne. Ilyenkor fegyelmezni próbálta magát: szinte tragikus, de Karinthy cicáit egyetlen írásomban, de még beszélgetésekben sem használhatom fel sajátként, mert akkor az plágium lenne. Na, de akkor hogyan legyen?

Éveket…! Én éveket...!

Gáthy megtette a lépést, amit soha nem lett volna szabad megtennie. Ezt ő nagyon jól tudta.

Írt egy történetet, amelyben szinte elsikkadva, de mégis ott szerepelt: álmodtam, hogy két cica vagyok és egymással játszom… Gáthyt másnap elütötte egy autó. Kórházban feküdt kómában. Eleinte újra és újra átélte, amint teste az autó motorfedeléhez csapódik. „Lehetetlen, hogy nem láttam a közeledő autót. Felismertem az emblémáját: Rover.”

„Istenem. Rájönnek-e az emberek, hogy kinek az ötlete volt az a cicákról…?”

Nyolcadszor ültek össze az orvosok, hogy megtárgyalják a kómában fekvő Gáthy további sorsát. Reménytelen a helyzet. Nem ébredhet fel a kómából. Sikertelen volt, bármit próbáltak is tenni a megmentéséért. A konzultáció után egyszerre álltak föl az asztaltól. Papírjaikat csendben rakták táskáikba. Senkinek nem volt további mondandója.

Gáthy Miklósról aznap este kiállították a halotti bizonyítványt. Ötvenhat évet élt. Ebből két évet volt kómában…

Én, aki a fenti sorokat Gáthy Miklós fura esetéről leírtam, az utolsó sor után megdöbbentem: hiszen én ugyanazt tettem, amit Gáthy. Mint aki okot keres, hogy egy történetbe beleszőhesse Karinthy cicáit. Nyolcvanhárom éves vagyok, és naponta vezetek autót. Talán félnem kellene?

Göteborg, 2022.

Írta: Maróti László