Tilajcsik Roland munkásságára és műveire a Göteborgi helyi sajtó (GP) hasábjain keresztül lettem figyelmes, úgy másfél, két évtizede. Az egyik gránitszobra helyet kapott egy lakótelep terén. A fotóról rögtön leolvasható volt, hogy nem akármilyen szobrászművész munkáját avatták fel. A férfihát-akt azonnal Ivan Meštrović híres, kalemegdani, ikonikus aktszobrát idézte fel az emlékezetemben, amit annak idején a belgrádi televízió is mindennap közvetített, amikor a pontos időt mutatta. Göteborgi környezetemből valahogy hiányoztak a jó szobrok. Carl Milles Poszeidón szobra magának a városnak a jelképe lett, valóban kitűnő alkotás, de ezt a nagy művet leszámítva szinte alig látunk értékes, jó köztéri szobrokat Nyugat-Svédország fővárosában. Elég az ugyancsak a nyugati parton található Oslóba utazni, ahol az épületekkel összehangolt, jobbnál jobb köztéri plasztikák nyilvánvalóvá teszik e hiányt. Amint tehettem, közelről is megnéztem Roland fekete szobrát, a simára csiszolt felületeinek köszönhetően ezúttal a híres futurista művészre, az olasz Umberto Bocciónira asszociáltam. Az alábbiakban a kétrészes, Tilajcsik Roland művésszel 2024. április 8-án készült interjúsorozat első része olvasható.

Itt ülünk Mölndalban, Tilajcsik Roland szobrászművésznél és a munkáiról beszélgetünk.

Csikós Tibor: Legutóbb elég régen, mintegy hét éve volt a Híradó olvasóinak alkalma hallani felőled. Te egy érett szobrászművész vagy, rengeteg önálló kiállítással és köztéri munkával Svédország-szerte, ami mutatja, hogy elismerik a munkásságodat. Mi jellemezte alkotói tevékenységedet az utóbbi hét esztendőben?

Tilajcsik Roland: Szerencsére folytathattam szobrászati működésemet, volt néhány kiállításom is ez idő alatt, illetve még jó pár köztéri munkát is sikerült kivitelezni.

CST: Hol voltak ezek a kiállítások?

TR: Stockholmban volt egy, aztán Göteborgban, legutoljára pedig Skåne megyében, ahol közel a kőbányához van egy közösség, ahol dolgozni szoktam.

CST: Arrafelé fantasztikus nyersanyag található egy szobrász számára, ugye?

TR: Igen, a diabáz nagyon jó alapanyag a szobrászkodáshoz.

CST: Merre található a műhelyed?

TR: Az egyik Göteborghoz közel, Kålleredben. A Stenlagretben, egy külvárosi kőraktárban bérlek egy termet, ahol továbbra is dolgozom. A másik Skåne tartományban található, közel a kőbányához. A Sliperiet Gylsbodánál tudok helyben dolgozni, ugyanis vannak erre alkalmas gépeik.

CST: Olyan ez, mint egy kollektív műhely?

TR: Nem teljesen. Inkább egy kiterjedtebb, általánosabb műhely. A Sliperiet Gylsbodában (kb. csiszolóműhelynek lehetne fordítani) ásvány- és kőzettár is látható, valamint bemutatják, hogyan dolgozták fel a múltban a köveket, hogyan dolgoztak ott helyben, hogy alakították ki az ottani kis közösséget. Nagyon kedvesek, barátságosak ott velem, mindenki örül annak, hogy helyben lehet dolgozni, mert az ember így része lehet annak az épülő történelmi tudatnak, munkának, melynek segítségével megőrizhetik a kövekhez kötődő szakmákat.

CST: Igen vonzó lehet egy művész számára, ha egyszerre kedvesek vele és be is fogadja a közösség.

TR: Igen, ráadásul a legtöbben nem alkotóművészek, hanem különböző hátterű emberek, például kőfaragók. Egyébként többféle alkotóműhelyt, műtermet kiépítettek itt, így lehetőség van kerámiázni, festeni, de a jövőben ékszerkészítésre alkalmas műhelyünk is lesz.

CST: Na, egyszer lehet, hogy én is elmegyek megnézni.

TR: Gyere, szívesen látunk, biztosan a többiek is örülni fognak, ha leülsz közénk, s megnézed, hogy alkotunk.

CST: És mi a helyzet a szakmai féltékenységgel?

TR: Egyelőre nincsen, nem alakult még ki versengés a pályatársak között.

CST: Beszélj kérlek arról, milyen kiállításokon vettél részt!

TR: Korábban együtt dolgoztam Jesper Fahlnaesszel (Fahlnaes Konsthandel), akit te is ismersz.

CST: A szobrász és műkereskedő.

TR: Igen, igen, a szobrász. Úgyhogy ővele állítottunk ki több helyen, Stockholmban, Göteborgban, a Marstrandon. Jesper az a galériás, aki fölvállalta, hogy képviseli a művészetemet. Mivel amellett, hogy szobrászkodik, műgyűjtő is, mellette részt tudok venni nagyobb kiállításokon, vásárokon.

CST: Nagyszerű érzés, ha az embernek elismerik a munkáját. De hát neked régen sem volt gondod ezzel, nem hanyagoltak el, hiszen köztereken állították fel az alkotásaidat.

TR: Sikerült egy pár helyen, igen. Főleg Göteborgban, de van egy munkám például Kungälvben is, a Kongahälla Center közelében, egy lakónegyed bejárati részében.

CST: Itt Göteborgban is egy lakónegyed terén kapott helyet egy szobrod.

TR: Igen, jellemzően nem a nagy, nyilvános köztereken vannak a szobraim, hanem lakónegyedek és magántulajdonban lévő cégek irodája előtt.

CST: Ezzel úgy alkotsz a nyilvánosság számára, hogy egyben humanizálod is az emberek lakókörnyezetét.

TR: Igen. És főleg az a fontos, hogy itt teret engednek a művész személyiségének, individualitásának – nem erőltetnek rád semmit, nem kötnek egy adott témához, történelmi esemény megörökítéséhez. Ahogy az előző Híradó-interjúban említettem, itt nem várnak tőled egy ezredik Szent István-szobrot.

CST: Tehát annak ellenére, hogy Svédországban „jövevény” vagy, nem érzed magad háttérbe szorítva vagy elhanyagolva.

TR: Nem, bár a kapcsolatok hiányoznak. Lehet, hogy ez az én hibám is, lehetnék aktívabb, kihasználhatnám az internet adta előnyöket.

CST: Én egy idő óta ismerem ezt a képzőművészeti világot. Az a tapasztalatom, hogy amennyiben az ember nem menedzser típusú közösségben nőtt fel, akkor inkább a munkája felé forduló alkattá válik. Tehát nem tudja menedzselni önmagát, igazából egy külön menedzserre lenne szüksége.

TR: Egyetértek veled. Ma rengeteg dolog történik virtuálisan az interneten. Ha számodra nem az internet világa a természetes, más háttérből jössz, onnan, ahol a közvetlen kapcsolatok a fontosabbak, akkor ma már joggal érezheted úgy, hogy háttérbe szorulsz, hátrányba kerülsz. Ehhez jön, hogy érzésem szerint Svédországban egyre inkább terjed a konceptuális művészet fogalma – a szöveg, az elbeszélés, az idea lett a fontosabb, miközben a munka esztétikája másodlagossá válik. Svédországban nagyon ügyesek abban is – amit történelmileg teljesen megértek –, hogy a női művészeket helyezzék előtérbe. Rengeteg település tűzte ki célul, hogy női művészek alkotásait állítják fel a köztereikre. Ez a tendencia Svédországban.

CST: Talán Magyarországon is.

TR: Lehet, Magyarországon is, gondolom, de Svédországban ez már a kézzelfogható valóság, nemcsak elmélet. Amellett, hogy egyetértek és megértem, miért helyezik most előtérbe a női alkotókat, attól még nehéz megélni, hogy sok pályázatból kiszorulnak a férfiak. Ezt tovább nehezítheti, ha nem vagy konceptuális alkotó sem. Szóval ilyen korszakban vagyunk most, amihez alkalmazkodni kell. Van, aki jobban, gyorsabban tud reagálni, van, akinek nehezebben megy, és egy időre háttérbe szorul.

CST: Itteni, svédországi magyar szobrászművészekkel volt-e alkalmad találkozni esetleg?

TR: Sajnos nem. Miután megszűnt az iHusettel való kapcsolat, azóta egyikük korábbi művésztársammal sem találkoztam. Valahogy megszűntek a kapcsolatok. Mindenkinek megvan a köre, vagy a háttere, vagy a beállítottsága, vagy nem tudom. A műtermi látogatások alkalmával szerzett kapcsolatok kérdése sem egyszerű. Hogyha valaki nem itt született, és ebből adódóan nincs meg az a nagyon fiatalkori, egyetemi baráti köre, akkor szerintem elég nehéz később kialakítani. Hacsak nem válik az ember egy nagyon ismert művésszé, akit szívesen látogatnak meg a műtermében.

CST: Igen, értem.

TR: Hiába alkotok egy olyan nagyváros közelében, mint Göteborg, egyelőre még nem sikerült kicsalni az embereket, hogy megnézzék a munkáimat. Ennek talán az az oka, hogy az emberek már nem lokálisan tanulnak egymástól. Én Pozsonyban tanultam meg Prágában az egyetemen, ahol még megvolt a mester és tanítvány kapcsolat. Ma pedig az internetről szereznek rengeteg információt az emberek, nem pedig közvetlenül, lokálisan tanulnak egymástól. A nagyvilágból, a virtualitásból szedik le az inspirációt, szerzik az ihletet, akár még a mestereiket is, akikkel nem is szükséges, hogy közvetlen kapcsolatban álljanak.

(Folytatása következik.)