Ahogy felderengett a nap, megváltozott a világ. A bükkfák bőrszerű, világosszürke kérgén megcsillant a napfény, az ösvényen párhuzamos vonalpárok sorakoztak egymás mellett – a fák vetette árnyékok játékaként. A karácsonnyal a hátam mögött, a szilvesztertől néhány nap távolságra, zavartalanul bandukoltam a Bükkben. Fekete harkály, holló, csuszka, hegyi fakusz és széncinege kísért az utamon. Kilencszáz méter felé közeledve megjelentek az első hófoltok is. A Bálványon embersereg pihent, hangos jókedvüktől visszhangzott a hegy. Hihetetlenül éles kontraszt képződött az erdő némasága és a csoport túlzott harsánysága között. Aztán lefelé menet újra elhallgatott minden. Helyreállt az egyensúly. Újra hallottam önmagam.
Az idős házaspár nyáron minden délután lement a szabadstrandra, biciklijüket egy fának támasztották, és bementek fürdeni. A férfi türelmetlenül húzta maga után a feleségét, és gorombán nógatta, az pedig kissé félszegen követte őt a vízbe. Azon kevesen, akik ismerték őket, szomorúan nézték a párost, a többi parton és vízben tartózkodó nyaraló pedig furcsálkodva, megütközve bámulta őket. Nap mint nap ugyanaz történt: a férfi nagy sebbel-lobbal behúzta az asszonyt a Balatonba, ráparancsolt, hogy várja meg a kisebb vízben, míg ő úszik pár hosszt beljebb. A feleség láthatóan kétségbeesetten, zavartan, sírva várta a férjét, míg az bent úszott. Kellemetlen jelenet – így értékelte a látottakat a legtöbb fürdőző… Néhányan tudtuk, hogy ennél sokkal többről van szó… A házaspár körülbelül negyven éve, a szezonban mindig együtt jött le úszni – mivel a közelben van nyaralójuk. Mindketten nagyon szerettek úszni, mindig messze a bójákon túlra merészkedtek. A Balaton az életük fontos része volt, nyugdíjas éveikre pedig le is költöztek a nyaralójukba. Néhány éve azonban az asszonynál Alzheimer-kórt diagnosztizáltak és fokozatosan leépült, sorban elvesztette emlékeit. Férje fáradhatatlanul ápolta, és lecipelte a tóhoz, hogy együtt ússzanak. Az asszony azonban úszni is elfelejtett, és félni kezdett a víztől… A férj azonban makacsul berángatta a vízbe – mivel nagyon ritkán, még látni vélte felesége szemében megcsillanni a régi fényt. A nő ilyenkor szeretettel, finoman megsimította vizet, és úgy tűnt, hogy férjét is felismeri. A férfi mindig is úgy gondolta, hogy a Balaton még képes adni pár világos pillanatot a párjának. Hiszen a hullámokban maga is látta a fiatalságuk, az életük emlékeit. Működött, igen… de csupán pár pillanatig tartott… aztán az emlékeket újra elnyelték a hullámok. A férj ilyenkor messzire beúszott, és sírt.
A bambuszerdő zöldes, elmosott hátteréből egy szálra fókuszálunk most: rávetül némi visszafogott (reflektor)fény. A tömegből kiváló individuum. Ehhez az elkülönüléshez szükséges a hátteret adó tömeg is. Egyik a másik nélkül nem lehetne ilyen szép. És a megragadott egyedülvalóság sem tűnne fel, sem létezhetne az egymás mellett sorakozó bambuszszálak sokasága nélkül. Fény. Árnyék. A jelenléted a hiányodban.
Írta és fotó: Antal József
Sziszüphosz
Hetek alatt felgörgetem a sziklát a hegy tetejére A csúcs már a mennyeket súrolja, Elkeseredve kérdezem, hogy mi értelme van? Az univerzum, és a hideg csillagok közönyösen hallgatnak... Az istenek rég eltűntek, a lenti emberekkel sem tudok beszélni A szikla visszazuhan a kiindulópontra... Lehetséges, hogy most már egyszerűen csak elsétálhatnék...?
Álmomban egy kövekből kirakott, mesterséges alagútban voltam. Az út is kőből volt, szürke, amilyen a falak. Olaszországban láttam ilyesmit. Például egy kisvárosban, ahol teljesen épen megmaradtak a középkori városfalak. Azért is szerettem, mert épp akkora volt, amekkorában jól kiigazodik az ember. Az álmomban haladtam ezen az úton, köröttem a szürke fal, de ha jól belegondolok, nem alagút volt az mégsem, mert akkor sötétnek kellett volna lennie. Inkább egy fallal mindkét oldalról körbevett út, mely haladt a végtelen felé. Hirtelen egy közeledő busz hangja hallatszott, gyorsítottam a lépteimen, mert úgy éreztem, az út kb. olyan széles épp, ahol egy busz elfér. De ott voltam még én is. Olyan érzésem volt, hogy már jártam itt – mintha nem először álmodtam volna ezt a helyet, mert tudtam, hogy mindjárt lesz egy színpadszerű kiszögellés, ahová felugorhatok és megmenekülök a száguldó busz elől. Érdekes, ahogy fenn voltam az emelvényen, már nem is hallottam a busz zaját. Firenzében is volt egy ilyen szakasz, az Arno túlpartján, egy castello felé vitt. A naplómba is leírtam, hogy olyan érzésem volt, mintha visszarepültem volna az időbe párszáz évet. A szürkeség önmagában színtelen. De például a göteborgi acélszürke ég igazán ment a városhoz. A tengerparti sziklák is hasonló szürkék voltak. Amikor kimentem a hűvös-nedves, borongós városba, betettem egy helyi helyi stoner doom bandát a fülesbe, és azt éreztem, hogy most igazán magamba fogadok valamit a városból. Olaszország szürkesége a múlt romantikus távolába visz, Svédországé pedig igazi díszlet a skandináv életérzés újraéléséhez. Az álom képei összegyűlnek, akár a kancsóba gyűjtött forrásvíz. Aztán poharakba töltöm a vizet, átfordulnak egymáson a víz részecskéi. Ugyanaz az áttetsző, folyékony anyag halad le a vendégek torkán. Valahogy mégis kicsit más, az áttetsző cseppek nagyítómód megváltoztatják a történések arányait és módozatait. Szóval, ha én festhetném meg, hogy mit álmodtam az éjszaka, vagy mit álmodtam volna, akkor valami élettől duzzadó zöld ösvény szerepelne a képen, madárdallal, friss levegővel, napsütéssel. Most milyen giccsesnek tűnik a szürke monotonitása után. De valójában a szürke is mennyi mindent magában hordoz. Egymáshoz illeszkedő kövek – az élet egyenetlenségei, melyek mégis összetartanak. De, egy pillanatra felébredtem. Most már emlékszem. Tudatosítottam magamban, hogy csak álom volt. Aztán sétáltam tovább az agyi idegpályák kusza hálózatában...
Írta és fotó: Antal József
Lehulló falevél
Délutáni csend, meleg napfénnyel Őszi szellő, sustorgó diófákkal, Nézem a mozgó, sárguló leveleiket, Az egyik táncolva bucskázik lefelé… Az univerzum néma rendje… Okoskodok magamban, Aztán hirtelen ráeszmélek, hogy Én nem a diófa vagyok, Csak az éppen lehulló levél…
„Rossz után mindig jön a jó” mondogatta gyakran nagyanyám neki elhiszem ezt mert látott zörgő gallyként zsidókat a Dunába hullani mert nem szerette a Pártot, és az se Őt így nem lehetett, csak legalsó beosztott mert egyetlen hosszú éjszakán gyors fájdalomtól őszült meg mert akit igazán szeretett Szíriában vezetett teherautót szóval neki hiszek mert mintha semmi nem számítana néha táncolva jött fel a lépcsőn a szemei pedig nevettek, állandóan, álmomban is.
A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.
A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.
Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.
Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!
Éves tagsági díj családonként: 100 kr
A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:
Bankgiro 244-1590
Swish:
Nem kapta kézhez a Híradót?
Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.
Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.
