Egy régi, mátrai kalandra hívom most az olvasót. Azokba az időkbe, amikor még tanár voltam, és nagyon vártam már a téli szünetet. Karanténba zárt, maszkba burkolt, kijárási korlátozással megrendszabályozott világban kellett még élnünk akkor. Maszkban járni-kelni az utcán, maszkban tanítani, maszkban tömegközlekedni, utazni a vonaton és a távolsági buszjáratokon.
Szombat késő délután értem haza Budapestről, s mivel I. a munkája miatt másnap ért rá, így vasárnap reggel hat körül keltem s indultunk is túrázni. Jó érzés volt beleülni az autómba, melyet már több mint egy hónapja nem vezettem (hiszen nem jártam azóta otthon). A Fakanalas Csárda és Fogadó környékén található parkolóban hagytuk az autót, ahonnan átkelve a Kövecses-patak hídján, indítottuk is a túrát. Előttünk magasodott a Nyugati-Mátra, csúcsai sűrű ködben úsztak.
Igazából egy 15 km-es körtúrát terveztünk, aminek végül csak egy része valósult meg – beszélgettünk, részemről a fényképezés is elég sok időt vett el (ezúton is hálás vagyok az útitársam türelméért), illetve olyan vendégmarasztaló sárban dagasztottuk végig a túra egy jelentős részét, hogy igen lelassított minket ez a hol ragacsos, hol csúszós föld-víz keverék. Egy idő után azt találtam mondani, hogy olyan ez a majdnem tél, mint az ősz, annak minden szépsége nélkül – hiszen a fák nagy része már ledobta a leveleit, ami rajtuk maradt, csonttá száradt, élettelen zizegés volt már csak. Bár persze ha keressük a szépséget, meg is találjuk, csak oda kell figyelni rá.
Első megállónkat a Lyukas-kőnél és a mellette lévő Felső-vízesésnél tartottuk. Ha nincs ez a sár, minden bizonnyal vízesés sincs, hiszen most is elég vékonyan folyt, de így is érdemes volt megnézni. Visszafelé találkoztunk egy turistacsoporttal, akik érdeklődtek, hogy a vízesés be volt-e fagyva. Aztán azt is mondták, hogy fent szép volt a zúzmarás táj, a Nyikom felől jönnek. Tartunk egy kis kupaktanácsot a kereszteződésnél, merre tovább. Út közben látunk egy bükkfát egy hatalmas, szemformájú elváltozással az alján. Küklopsz fa – vágom rá I.-nek.
A Zsivány- (Vidróczki-) barlang és az alsó vízesés már technikásabban közelíthető meg – elsősorban a nedvesség miatt, melytől a kövek még inkább csúszóssá válnak. A barlang egészen pici. A lefelé vezető út menti mohás kőtenger egyszerre juttatja eszembe a nyári, bükki túraélményt és a svéd erdőket. A vízesés bővizű, a sziklába vájt járaton úgy rohan, mintha csapból folyna alá. Az alatta lévő szikladarabon szétporlik – persze a nadrágomra is jut bőven, miközben fotózkodunk… A hely külön érdekessége egy cseréphez hasonló, vörös, könnyen morzsolódó kőzet.
Mikor kiérünk az erdőből, ködös kilátás fogad, megnyugtató szilárdsággal, magasba töréssel sorakoznak egymás mellett a hegyek. Biztos szép lehet a kilátás, mikor van – most azonban a köd eltakarja előlünk a táj többi részét. Viszont tovább haladva hosszú, szálegyenes törzsükkel a többiek fölé magasodó fenyőfákkal tarkított erdőrészletbe érünk, a köd gomolyog az ágak és a gallyak között, különös hangulatot kölcsönözve a látványnak. Ahogy egyre magasabbra törünk, egyenes arányban sűrűsödik a köd. Egy tarvágás mellett visz az utunk – a földből kiágaskodó facsonkok és a szürke köd ontják magukból a sejtelmesség, a pusztulás, a brit indie-pop hangulatát. „I'm in your garden, but I want a forest” – kiált fel Tom Smith az I want a forest c. számban. Őszintén szólva egyik ámulatból a másikba esem. Sosem sétáltam még ilyen ködös erdőben.
– Nézd, zúzmarás a fű! – kiáltok föl. Aztán felpillantunk a fenyőkre – azok is zúzmarában csillognak. Ismét „sosem láttam még ilyet” élmény ér – a pára hegyes tűkként, vízszintesen fagyott rá a gallyakra. Bemegyek a fenyvesbe, felfelé fordítom a kamerát. – I., ez csodálatos, ott van az eddigi legjobb képeim között! – lelkendezem. És tényleg: a magasba nyúló fenyők lombkoronája ködben úszik. A köd fehérségét a zúzmara jeges fehérsége toldja meg. Hirtelen téli világba csöppenünk. Minden megéri, megérte. A sárban cuppogás, a mászás, a csúszás, az átázott gatya. A túra egészéhez képest pillanatnyi örömök ezek.
De összességében ezekért a pillanatokért élünk. Az a boldogság, ami nem kérdez, nem aggódik, csak élvezi a jelent. Nem faggat a múltadról, nem vallat jövőbeli életterveidről. Tulajdonképpen rajtunk áll, meddig élünk ebben a csodában, a téli világ havasnak tetsző erdejében, mit hozunk haza belőle magunkkal. Mikor majd tavasszal dalol az erdő, úgyis kicsipogják a madarak a múltat, elhuhogja egy bölcs bagoly a jövőd. Az a boldogság, ami nem kérdez, hanem ért. Ez az, amiről beszéltem. Ott ez nem zajlott le bennem. Csak ahogy most nézem ezt a szédítő körforgást, utólag a képet. Bár azért tudd, ha csak azon múlna, felelnék. Ha kérdeznél. Az a boldogság…
Gyökerestül kidőlt fa – gyökerei most zúzmarával bevontan csillognak, mint valami cukormáz. Jégbe zárt tobozok és őszi levelek. Valahol a Vörös-kő-bérc környékén járunk, közel a 800 méteres tengerszint feletti magassághoz. Egy ideig megszűnt a sár, az elnyújtott ősz. Győzött a tél! Aztán menthetetlenül lefelé tart az út. Szűnik a köd, majd eltűnik a zúzmara. Marad a sár. Lelkünkben viszont ott marad a boldogság. Rajtunk áll. Szomjamat oltom a Székely-kútból. Visszasétálunk az autóhoz, átcseréljük a merő sáros bakancsot. Beindítom a motort, s nekivágunk a hazafelé útnak.
Írta és fotók: Antal József
