Kilátás

„A monostor kísérlet arra, hogy a világ egy pici részét ideálisan rendezzük be.” (Forrás: https://pannonhalmifoapatsag.hu/)

Az első „ember” hónap legelején kezembe fogtam a digitális eszközeimet, hogy támogassák meg emlékezetemet, milyen túraútvonalakat jártam be idén, merre biciklitúráztam. Átpörgetem a képek egy részét, s amelyik élmény legerősebben előtolakodik a többi közül, az kerül aktuálisan megörökítésre. Július közepén évek óta tervezgetett utamat valósítottam meg végre. A munkakereséssel kapcsolatos várt visszahívás megadta a zöldjelzést a szabad péntek felé, így az ebéd befejezése után összecsomagoltam a holmimat, s elindultam a Keleti pályaudvar felé.

A RailJet pontosan (sőt, 1 perccel korábban a menetrendben jelzettekhez képest) gördült be Győr vasútállomására. 40 perccel később már Pannonhalmán voltam – gyermekkori barátom, a 17 éve bencés szerzetessé lett Imre testvér/atya lejött értem autóval a városközpontba, így nem kellett gyalog megmásznom az apátságig vezető utat. A látogatás előtt csaknem egy évvel jártam a Palermóhoz közeli Abbazia di San Martino delle Scaléban – az olasz bencés apátságot egyes források szerint a 6. században kezdték el építeni. Imre testvér javasolta, kóstoljam meg az apátság sörét, a Hora Benedictát. A zarándoklattal is felérő több kilométeres sétám, a magas páratartalommal bíró, 37-38 fokos melegben végül elnyerte jutalmát az előbb említett jéghideg sör formájában, és persze a történelmi épület csodálatában, a pompás panoráma bűvöletében. Vásároltam egy 0,75 literes Hora Benedictát is – hogy majd ezt közösen isszuk meg, Imrével. Így is történt – egy helyi Pausa krémes társaságában elfogyasztottuk a jégkockákkal hűtött blond ale-t. Egy faluban nőttünk fel, egy általános iskolából indultunk, majd az egyetemen újra összefutottak útjaink – három évig szobatársak voltunk a budapesti Ajtósi Dürer sori Kollégiumban. Aztán, ahogy fentebb említettem, 2006-ban bevonult a szerzetbe, elhagyta világi nevét, és Imre testvér lett belőle, majd 2014-ben szentelték pappá. A nyár éppen a kánikula erejével tombolt, így felüdülés volt a főváros forró katlana után a Pannonhalma városa fölött emelkedő dombtetőn épült apátság egyik szobájában álomra hajtani a fejem.
Másnap reggel gyönyörködtem a kilátásban – a Boldogasszony kápolna és a Milleniumi emlékmű körvonalai sejlettek fel a távolban. A levegőben fecskék százai csiviteltek s vadásztak rovarzsákmányukra. A reggelit követően sétálni indultam: élénken él bennem egy hosszú évekkel ezelőtt készített kép, a vadszőlővel befutott belső udvarról – vöröslöttek a növény levelei, akár a forradalom indulatai annak idején. Most élénkzöld takarót alkotott a falon futó vadszőlő-szövevény, egy-egy ablak a zöld burjánzás áldozatává vált – bár ez tulajdonképpen csak fokozta a szépség romantikáját.

 

Szent Mór

Újra lefényképeztem a bazilikát, a díszes ajtót a domborművekkel. Szent Mór szobrának közelében, a citromsárga színnél egy árnyalattal sötétebb falak között hirtelen Olaszországban éreztem magam. Mintha elutaztam volna. Ez a pár méter hosszú, szűk, macskaköves sikátor tette mindezt velem.

 

Lefelé menet

Sétáltam egy várkört, majd, pontosabban közben, Saramagót olvastam a hársasban egy padon ülve. Aztán lekanyarodtam a tanári lakások felé vezető útra, s elém tárult a lépcsősor – azt már nem mondhatom, hogy melyen megannyiszor gyalogoltam fel és le, amikor itt dolgoztam Pannonhalmán. Azért nem mondhatom, mert az akkor még igen rossz állapotban lévő lépcsőt teljesen felújították, kicserélték rajta a burkolatot is. Erre visz a Camino Húngaro Budapest-Lébény-Wolfsthal útvonal. Lesétáltam a házig, amelyet anno béreltem. Macskák kergetőztek az udvarán, egy fiatal férfi söprögetett. Új fejlemény a lépcső aljánál felállított ivókút – a mitologikus kacsafejre hajazó csapon két darázs csüngött, így előtte velük kellett megküzdenem, hogy friss vízzel tölthessem meg a kulacsomat. Megálltam pihenni a feszület közelében, egy padon, s naplót kezdtem írni:
„Eszembe jutott, hányszor tettem meg ezt az utat mindenféle időjárási körülmények között – láttam behavazva (igazán hideg, nagy tél volt abban az évben, 13 éve), az én nyomom volt benne az első. A szakadó esőben szaladt a víz lefelé az út melletti árokban. Itt-ott elnyelték a repedések a rohanó vizet. A lépcsővel együtt ezt az árkot is felújították, úgy képzelem, zavartalanul folyhat most már a víz. A lépcső régi köveit elhordták a tizenhárom évvel ezelőtti lépéseimmel együtt. De a tér mégis ugyanaz maradt. Eltűnnek az idő repedései. Sőt, megfogom az idő kerekét, pörgetek rajta egyet. Itt sétálok 2010 nyarán, s valahol félúton találkozom régi önmagammal.”

 

Naplóírás

Elhaladok a Milleniumi emlékmű mellett, felsétálok a Boldogasszony-kápolnához (és persze arra gondolok, hogy reggel még milyen picinek tűntek ezek az épületek az ablakomból, most pedig én vagyok mellettük igazán kicsi). A Lombkorona Tanösvényt és a Boldog Mór-kilátót sem hagyom ki – ehhez hasonló látvány fogadott anno mindig (csak persze más szögből), mikor hazaértem a hegyoldalban megbúvó házba. Az arborétum ösvényein letekergek a levendulásban megbúvó Pausa cukrászdába. Sóskaramellás süteményt rendelek jeges kávéval. Jól néznek ki, de valami hiányzik belőlük – valószínűleg csak rosszul választottam. Azért rossznak egyáltalán nem mondhatók. Visszaindulok. A Nap éget. Szeretnék végigmenni a labirintuson, de azt egy anya foglalja el gyermekeivel – vidáman kergetőznek az emberiség egyik legősibb, ma is élő szimbólumában, amely „mintegy 5000 éves múltra tekint vissza. Eredetileg a temetkezésekhez, a halottak kultuszához kapcsolódott, majd a halálból való újjászületés jelképévé vált. A középkorban spirituális értelmezése került előtérbe, a bűnbánat és az üdvözülés útját szimbolizálta.” No, majd legközelebb – nyugtázom magamban. Olyan a Pannonhalmi Arborétumban sétálni, mint valami zöld terápia. Persze ehhez hozzátartoznak a köröttünk döngő és vérünket rabló szúnyogok is. Egy sovány macska felriad álmából az egyik padon. Felmegyek a Bazilikához, hiszen 18 órakor kezdődik a vesperás és a konventmise. Ezt követően találkozom egy rég nem látott, győri baráttal. Újra a Milleniumi emlékmű–Boldogasszony-kápolna–Boldog Mór-kilátó kört tesszük meg, majd a kilátón beszélgetünk. Mikor elbúcsúzunk, újabb várkörre indulok naplementekor.

 

Arborétum

„A várkört tettem meg épp naplementekor. Mire a várfokra értem, a Nap már lement, viszont az ég csodaszínekben játszott, különös formákban pompáztak a felhők is.
Egyszerre elérkezett az a pillanat, a fény, a felhők, a hegyek sziluettje s a simán elterülő kis­alföldi táj perspektívája, hogy a fehéres-fodros, egymás alatt-fölött, párhuzamosan futó felhők úgy néztek ki, mint a tenger. Mereven bámultam az eget – mintha hullámok lettek volna a naplementében fürdő tengeren. Innen csak egy lépcsőfok kellett, hogy Palermóra asszociáljak. Csaknem egy éve ültem a tengerparton, s életem egyik legszebb naplementéjét éltem át. Ott vitorlások sziluettje játszott, itt a sötétebb felhőrétegek nonfiguratív foltjai.”
A reggeli konventmisén Imre atya prédikált, s nála is áldoztam. Van ebben valami kimondhatatlan. Megható. Egy reggeli kávé az állandó kiállítótér bejáratával szemben. Aztán a Zarándoklat köré felépített kiállítás megtekintése következett. Volt még idő egy újabb arborétumi sétára, megnéztem a kis tó élővilágát – benne vízi pókokkal és csigákkal. Olvastam egy fejezetet a Festészeti és szépírási kézikönyvből. Ezúttal szabad volt a labirintus, arra az időre, amíg bejártam. „Az arborétumi, kőlapokból kirakott labirintus egy bejárattal és egy középponttal rendelkezik. Nem rejtvény, amely megfejtésre vár, hanem egy nehezen átlátható útvonal, amelyet végig kell járnunk. Bár többnyire sík rajzolat, falak nélkül, a külvilág és a labirintus belső világa mégis határozottan különválik, saját térrel és idővel rendelkezik. Zárt tere, határozottan vezetett útvonala arra hív, hogy tegyük félre tudatosságunkat, akaratunkat és bízzuk rá magunkat.”

 

Bazilika

Aztán már csak a búcsú maradt Imrétől. S egy jó szalámis pizza pannonhalmi kézműves sörrel. Mindkettő kifejezetten finom. Desszertnek a buszra szállás előtt gyorsan elnyalt csokifagyi. Majd bevárni a késve érkező vonatot Győrben. Leszállni a Keleti pályaudvaron, és őrizni ebből a látogatásból valami titkot a mindennapokra.

 

Felhők alkonyatkor

 

Krisztus teste

 

Labirintus

 

Testi táplálék