Könyvespolc

Maradj veszteg

Két hét kényszerpihenő. Az ember nem is akar tudomást venni róla, de a teste jelez, hogy lassítania kell. Mert a test és a szellem egymás tükörképei. A szellemnek friss energiákra van szüksége, hogy tovább tudjon lendülni, ezért meghúzza a vészféket.

Nyáktömlő gyulladás a vállizmoknál, áll a diagnózisban. Teljesen bemerevedett, tompán lüktető érzület, áthatja a meditációmat napról napra teljesen. Lazítani kell a tempón, lerázni a felgyülemlett feszültséget, az urbánus stresszt, a halál mindennapi közelségét a munkahelyemen.

A híreket olvasva az egész világ ebben az érzésben rekedt. Zavarodottan támolyog, elveszítve lendületét, humorérzékét. Szűkül az élettér ismét, minél inkább levetnénk már, annál szorosabban feszül a maszk az arcunkra. Van ebben valami szimbolikus. Ahhoz, hogy a maszk lekerüljön, változásra van szükség. Változásra individuálisan és globálisan egyaránt. A maszk jelentése a megdermedt szerep, ami az arcunkra szilárdult és félő, ha nem jön megújulás, alatta elsorvad a lélek, elapad a teremtő energia. Persze a változás mindenképpen végbemegy, ez a természet törvénye, de nem mindegy, hogy felismerem-e az előjeleit és önként vetek számot magammal, vagy pedig egy univerzális erő kényszeríti ki azt, darabokra törve a megkövült egót, legyen az akár egyéni, akár kollektív.

A mozgás megtörik és az előrenyomulás megtorpan. Le kell szálljak a bicikliről, vissza kell vonuljak; hagyni, hogy az átalakulás ismét láthatatlanul végbemehessen. Mert az mindig titokban történik, bármennyire is szeretné a tudat izgágább része tetten érni, ez bizony a színfalak mögött rejtőző teremtő térben zajlik, akár a test mindennapi éltető munkája, amiről szintén nem értesülünk, csak belélegzünk önkéntelenül, majd ki.

Nincs mit tenni. Elengedem magamtól a híreket, másfelé fordítom a tekintetem. Jobb híján analóg mivoltom tolom előtérbe a digitális jelek helyett. Kimegyek az erdőbe, mert oda még lehet szabadon továbbra is, és nézem a fák között, hogyan vágja szét a fény a szurkos-ködös hangulatot, és a terjeszkedő sötétséget.

Írta: Csépányi László

: Csépányi László; 2020. december 22.; Találatok: 1144

Az erdő Misztikusa Feljegyzések a vadonból

„Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét. Elpusztítani mindazt, ami nem volt Élet, nehogy a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem” – írta Henry David Thoreau, amikor kiköltözött a vadonba.

Thoreau nevével Hamvas Bélánál találkoztam először. Éppen a Waldenre hivatkozott valahol futólag, de a kontextus megragadt bennem és nemrég jutott újra eszembe valamiért. Nem volt egyszerű hozzájutnom a magyar fordításhoz, egyrészt nehezítette, hogy külföldön élek, de rövid kutakodás után világossá vált, hogy egyébként is ritkának számít és alig hozzáférhető, előrendelés útján esetleg, mert raktáron nem nagyon találtam egyik forgalmazónál sem. Ezért aztán maradt az elektronikus formátum, úgy volt végül a legegyszerűbb. Igaz, választhattam volna az autentikus angol nyelvű kiadást is, de szerettem volna az anyanyelvemen olvasni.

Thoreau egyébként mostanában mindenképpen aktuális, hiszen a klímaválságok korát éljük és az író éppen e problémákra hívja fel – többek között – főművében a figyelmet. Ezenkívül egyfajta archaikus reneszánsz is megfigyelhető napjainkban és ezekkel a törekvésekkel is sok helyen egybecseng a Walden.

Thoreau-t sokan az első környezetvédőnek tartják és nem véletlenül, hiszen meglátásai mai napig megállják helyüket a témában, sőt mi több egyenesen progresszívnak számítanak.

A Walden 1854-ben jelent meg, és azalatt a kicsivel több, mint két év alatt íródott (egészen pontosan két év, két hónap, két nap), amikor az akkor a harmincas éveiben járó író kiköltözött a vadonba és saját kezűleg épített egy kis kunyhót, melynek ablakai a „Föld szemére” – azaz a Walden-tóra – néztek az amerikai Massechusetts államban.

A 15 négyzetméteres házikóban csak a legszükségesebb bútordarabok álltak, melyeket szintén saját maga készített el.

A környéket bejárva folyamatos elmélkedések közepette készült az amerikai természeti irodalom egyik legfontosabb műve, melynek lényege a civilizáció természetre gyakorolt pusztító hatásain, illetve a természettel való összhangban élés fontosságán alapul.

„Thoreau szerint a civilizáció pusztítja a természetet, és az embert megfosztja attól, hogy figyelmét a lét fontos kérdéseinek szentelhesse; az emberi kultúrának a természethez kell igazodnia.”

Hosszasan fejtegeti, egyfajta naivnak tűnő, mégis hatásos nyelvezetén keresztül, hogy az ember a saját szükségletein túlmutató, folyamatos kapzsi sóvárgása valójában önmagát helyezi ezzel rabszolga sorba, saját barmai és ingóságai hajtják uralmuk alá.

„Thoreau, Thoreau – egy hangosabb jelszó is lehetne, a polgári engedetlenségéé. Az ő nevéhez fűződik ez a fogalom – ugyanis ő írta le először: Civil Disobedience. Mondván, az állampolgár joga, sőt kötelessége, hogy bizonyos körülmények között nem-kollektív erőfeszítéssel az erkölcsileg helyes magatartásra magánemberként kényszerítse az államszervezetet. Mert az öntörvényű író-filozófus a maga módján akart lélegezni. A kormányhatalomnak »nem lehet joga a teljes személyemre és vagyonomra« – vallotta –, »hanem csak annyi, amennyit átruházok rá. (…) Engem csak azok kényszeríthetnek valamire, akik valamilyen magasabb törvénynek engedelmeskednek, mint én.«”

„Thoreau ezen felül már azelőtt felhívja a figyelmet a minimalizmus, a visszafogott fogyasztás szükségességére, mielőtt egyáltalán kialakult volna a »fogyasztói társadalom« definíciója – ezzel pedig kábé 100-150 évvel megelőzte korát. De még ennél is fontosabb, hogy ezek az írások egy olyan erkölcsöt írnak le, ahol az egyén morális törvényei nem a közösségből, nem is az egyházból, hanem önmagából, saját szuverenitásából vezethetőek le – Kantéhoz mérhető erejű maximák ezek.”

Olvasás közben elcsodálkoztam, mennyire egyszerű, mégis mennyire gyönyörű a nyelvezet. Az ember könnyen abba a tudatállapotba kerül, amiből az író is merítette az írás erejét. A csöndes szemlélődés meditatív állapota, a természettel való transzcendentális kapcsolat hatja át az olvasót.

Legszívesebben beleragadnék ebbe a békés állapotba és elmémet hagynám a lét megélésének ezen irányába terelődni.

Érzem, hogy alapvetően igaza van Thoreau-nak a civilizált világ őrületével, illetve a természet isteni jellegű felismerésével kapcsolatban, mégis az ebben a rendszerben formálódott egóm hajlamos elutasítani ezeket a meglátásokat. És éppen ez a rejtett metafizikai ébresztő jelleg, ami miatt nagyon fontos a Walden.

Egyébként örülök neki, hogy így 40 körül talált meg ez a könyv, korábban lehet, beletört volna a bicskám. Persze ez teljesen szubjektív, ezért mégis bátran ajánlom bármelyik korosztálynak.

Felhasznált irodalom