2020 valahogy nekem kimaradt filmügyileg. Nehéz erre magyarázatot találni magamban, de ez az igazság. Lehetne azt mondani, hogy a vírus teremtette körülmények vagy hangulat befolyásának hatására lett kevésbé fontos, illetve konkrétan egy filmet tudtam tavaly moziban megnézni, mivel zárva voltak a filmszínházak, biztosan ez is közrejátszott, hogy kevesebb mozgókép jutott el hozzám.

Most kezdek ébredezni, átfutottam pár releváns oldal listáját és valamilyen pozícióban szinte mindenhol feltűnt az általam is ajánlásra kerülő Pixar mozi.

 

A Pixar a Disney azon műhelye, ahonnan a felnőttek számára elgondolkodtató mesék érkeznek, szinte alig kifogásolható minőségben, immár 25 éve. Igaz a Disneyvel való fúzió 2006-ban történt csak és már előtte is jó pár sikert könyvelhettek el, gondoljunk csak a Toy Storyra vagy a Némóra. Ahogy azt is kevesen tudják, a cég eleinte számítógép fejlesztéssel foglalkozott és a George Lucas tulajdonában lévő Lucasfilm keretein belül tevékenykedett, majd Steve Jobs hatáskörébe került.

Valahogy az utóbbi időben nekem a Pixar az amerikai populáris Miyazaki vonal, ahol a gyönyörűen megkomponált sokrétű animációk hordoznak egy olyan mélyebb, filozofikus töltetet, ami szinte minden alkalommal vonzóvá teszi számomra ezeket az alkotásokat.

Ahogy már fentebb említettem, a Pixarra jellemző a minőség, ennek ellenére kis amplitúdóval kitérő hullámzás megfigyelhető a filmek között. Közepes-jó-nagyon jó alkotások váltják egymást szinte már kiszámíthatóan.

 

A Soul (magyar címe Lelki ismeretek) a prémium kategóriába tartozik egyértelműen.

A főhős Joe, egy New York-i jazz zongorista napjában találjuk magunkat in medias res, akinek két szálon futó életébe váratlanul változások törnek be. Egyrészt teljes állást kap az iskolában, ahol zenét tanít, illetve egy volt tanítványa révén egy lehetőséget az egyik felkapott jazzbár megüresedett zongorista pozíciójába, ami egyértelműen közelebb áll az általa áhított önmegvalósításhoz, de váratlanul belezuhan egy csatornába és meghal. Ám az események csak ezután kapcsolnak magasabb fordulatszámra, mivel a férfi annyira rápörög élete utolsó eseményeire, hogy a túlvilágba való belépés helyett véletlenül az elővilágban köt ki, aminek a helyszíne úgy néz ki, mint egy mélyebb varázsgomba trip, és itt a még meg nem született lelkek várnak, hogy leszülethessenek a Földre, de ez nem is annyira egyszerű, mert a lelkecskéknek szükségük van egy „szikrára”, ami tulajdonképpen kellő motiváció a születéshez.

Itt találkozik a főhős Huszonkettővel, a kis rakoncátlan lélekkel, akit semmiféle földi öröm, vágy, tevékenység sem indított még be annyira, hogy elhagyja az elővilágot.

Természetesen sorsuk innentől összefonódik, Joe feladata lesz, hogy kicsit megpuhítsa a konok lelket, ám további véletlenek folytán váratlanul mindketten visszakerülnek a Földre, ráadásul Huszonkettő Joe testébe, ami az intenzív osztályon fekszik kómában, míg Joe lelke a szobában tartózkodó terápiás macskában landol.

Érzelmek, humor és testcserés zsáner, ami csak úgy ontja magából a vicces szituációkat; emellett pedig az ember azon kapja magát, hogy a saját drámája is megjelenik, azaz a stabilitás és az önmegvalósítás ellentéte, ami, mint tudjuk, sajnos csak ritkán jár együtt az életben.

Majd belátások, felismerések jönnek, melyek túlmutatnak ezen a látszólagos szembenálláson és a jelenre fókuszálnak, az élet apró rejtett csodáira, melyek valójában végigkísérik a mindennapjainkat, és mindezt a film giccs- és közhelymentesen tudja hozni.

 

„Az út célja, maga az út.”

 

Van ennek a szállóigének pár analógiája, mind a köznyelvben, mind pedig a művészeti alkotások terén. Vagy akár a zen haikuk valóságot megragadó pillanatképei is ebbe az irányba mutatnak egyértelműen. Csak a MOST létezik nagybetűvel, hiszen a jövő csak illúzió, amit elménk vetít elénk, a múlt pedig szintén káprázat valahol, emlékképekben megbújva ugyancsak az elmeraktárban.

 

Nyilvánvalóan egy családi filmről van szó, mégis mondanivalója miatt kétséget ébreszthet bennünk, hogy például az egzisztencialista vonal mennyire lesz értelmezhető majd gyerekek számára, de a Soul szerencsére azok közé a filmek közé tartozik, ami túlmutat a gondolkodáson és egyszerűen, intellektuális magyarázkodás nélkül is képes hatni.

 

Parádés képi világ és persze jazz.

 

Írta: Csépányi László