„Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, mely folyton cserélődik: negyvenéves korodban húszéveskori testedből egyetlen parány sincsen. De érzelemvilágod és értelmed sem te vagy, hiszen még nem volt, mikor te már a bölcsőből nézegettél. Ki vagy? a határtalan, mely fogantatásodkor a határok közt megjelent.”

Egy emlékkel kezdeném, ami a könyvhöz kapcsolódik. Több éve történt, hogy a jelenlegi párom még a kapcsolatunk elején születésnapjára ezt a könyvet kapta tőlem ajándékba, aminek nagyon örült, annak ellenére, hogy nem ismerte Weöres Sándor munkásságának ezt az oldalát. Viszont egy véletlen folytán, már nem emlékszem pontosan, talán egy e-mail vagy egy emlék kapcsán a közösségi médiából, kiderült, hogy már korábbi barátnőmet is megajándékoztam ezzel az írással, ami ott, abban a helyzetben inkább a fantáziátlanság látszatát keltette, kellemetlenül éreztem magam, és ennek betetőzése az volt, hogy mintegy megérezvén, ezt a kérdést tette fel:

– Ezt a könyvet minden barátnődnek megvetted?

– Nem, csak a fontosabbaknak – hangzott a válaszom.

És tényleg így volt. Jó 15-20 éve, amikor először olvastam ezt a művet, akkora hatást gyakorolt rám, hogy úgy éreztem, akivel csak lehet, szeretném megosztani az élményt.

 

Weöres Sándor a magyar irodalomban alapvetően gyermekversei révén ismert a többség számára, a Bóbita ciklus olyan erősen hatja át a magyar kollektív tudatalattit, hogy szinte mindenki tud belőle legalább pár sort idézni. Valójában már ebből a lírából is árad a „kozmikus költészet” előszele, mely végül a Teljesség felé c. műben bontakozik ki igazán és itt ezzel egyidejűleg előkerül Hamvas Béla neve is, akit Weöres mestereként aposztrofál a kötethez íródott ajánlójában.

 

„Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát…”

 

Mielőtt belekezdenék az ajánlóba, egy pillanatra térjünk még vissza Weöres Sándor életútjához, hogy teljesebb képet kaphassunk a szerzőről, és ezáltal magáról a műről is.

A múlt század elején született módos családban, apja katonatiszt, földbirtokos, aki nem feltétlenül nézte jó szemmel, hogy fia már gyermekkorában verseket farigcsál és az idegen nyelvek iránt érdeklődik. „Weöresnek ugyanis egészen zseniális nyelvérzéke volt és már tizenévesen tökéletesen beszélt németül és kínaiul is tanult.”

„Édesanyja érzékenységét örökölte, hozzá kötődött, s nagyon sokat merített abból a spiritualitás felé nyitott körből, amelynek anyja is tagja volt. Ez a kör – Rudolf Steiner szemléletét követve – egy úgynevezett antropozófiai-kör volt, amely a század elejének szellemileg legnyitottabb, legérdeklődőbb irányzatnak számított, amely máig is hat Európában, és melynek nem titkolt célja a nyugati és keleti nagy hagyományok összeolvasztása, egységben való szemlélete, elsajátítása és gyakorlati alkalmazása volt. Így aztán, édesanyja révén, már egészen kisgyermekkorától nagyon sok mindennel találkozhatott az ifjú költő, még ha csak egy kis magyar faluban is élt.”

Iskolaévei nem voltak zökkenőmentesek, zsenije nem igazán illeszkedett a közösségekbe, ezért több középiskolát is megjárt, míg egyetemre került, aztán „alighogy befejezte az egyetemet Pécsett, megkapta az egyik legrangosabb korabeli elismerést, amelynek anyagi segítségével bejárhatta Észak-Európát és 1937-ben eljutott a Távol-Keletre is, egészen Kínába.”

Érdeklődése a keleti hagyományok, Ázsia, Kína iránt 1989-es haláláig megmaradt.

Elmondása szerint utazásai során leginkább csak benyomásokat gyűjtött, valódi kapcsolata a keleti irodalommal a költészeten keresztül alakult ki.

 

„Élete során fordított indiai, vietnámi, bengáli, perzsa, mongol költőket – sok nyugati költő mellett –, de semmiből sem olyan sokat, mint a kínai költészetből. Magyarra fordította a Dalok könyvét, Lao-ce és Csuang Ce műveit, igen sok más kínai költő mellett, Li Taj-Po, Tu Fu és Po Csü-Ji verseit, de azokban az években, amikor saját versei nem jelenhettetek meg, még Mao Ce Tung költeményeit is ő ültette át magyarra. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Weöres Sándor műfordítói munkássága mennyiségben szinte több, mint a saját neve alatt írott versei, s ebben a gazdag műfordítói pályában kiemelkedő helye van a kínai költészetnek.”

 

Ez a keleti kapcsolódás már az utazások során mély nyomot hagy a költő lelkületében és munkásságában, de valódi formát csak azután ölthet, miután találkozik Hamvas Bélával 1944-ben. Mester és tanítványa kapcsolat alakul kettőjük között és ennek hatására születik meg a prózába foglalt esszenciális bölcseleti mű.

Ha azt mondanánk, hogy a spiritualitás a könyv vezérfonala, valójában csak a felületet kapirgálnánk, mert a szerző mélyebbre megy ennél a fogalomnál.

A teljesség felé rövid bölcseleti prózaversekből áll, amely formailag látszólag emlékeztethet Márai Füveskönyvére is, de a költő nem áll meg a formagyakorlatnál, hanem kísérletet tesz a társadalmi én perperspektíváját a buddhista, taoista, keresztény bölcselet által megjelenített ősi hagyományokig kiszélesíteni. A hagyományig, mely minden vallás és bölcselet alapja forrása és metszéspontja. Az alapállás. 

A kozmikus, transzcendens érzület, mely az emberi lét valóságát hivatott realizálni.

Ez a nyugati mentalitás számára teljesen idegen, illetve a magyar irodalomban példátlan, akárcsak Hamvas beavatásregénye, ezért nem is talál értő fülekre megjelenése idején.

Időtlen aforizmák, meditációs objektumok követik egymást, melyek – akárcsak a zen költemények – keresztültörnek az intellektus védvonalán és egy olyan ősi, mindenkiben szunnyadó tudást ébresztenek föl, mely túlmutat az én hétköznapi nézőpontján, és világosságot teremt az olvasóban.

Különféle elemekkel találkozunk az olvasás során. Némelyek Buddha beszédeire emlékeztetnek, mások az „arany középutat” tanítják, de a kereszténység felebaráti szeretete és a tao láthatatlan útja is felfedezhető.

„Nincs azonban külön e könyvben a kereszténység, a buddhizmus, a taoizmus, mert nem keresztény, nem buddhista és nem is taoista e könyv. Ez a könyv a Hagyomány talaján áll, éppen úgy, mint a kereszténység, a buddhizmus és a taoizmus is. Ugyanabból a forrásból merít, de mégis mást (is) mond.”

 

De mit mond? Például nekem? Mindig mást. Az életem permanens változásával együtt kapnak újabb és újabb jelentéstartalmakat a szövegek, éppen ezért a könyv folyamatosan olvasva van. Időről időre előkerül és az éppen adott életszakaszhoz kapcsolódva nyújt segítséget és iránymutatást. Akárcsak egy mester. Tanít. Hogyan hatoljak személyiségem mélyére, hogyan bontsam fel azt, hogyan ismerjem fel az egó ezerféle alakban feltűnő farsangját és miként ismerjem fel lényem valódi magját, amely nem az én vagy az enyém kategória már, hanem valami magasabb és egyidejűleg mélyebb, mindent összekapcsoló erő meghosszabbítása az individuumban. Talán az én megfogalmazásomban még kicsit túlkomplikáltnak is tűnhet mindez, de Weöres olyan nyelvezettel vezet bennünket, melynek minden szava, mondata egyszerű és közérthető.

Aktuálisan örökérvényű, sosem halványul, de jelenünk zavaros körülményei között, melyek mélyére látni szinte lehetetlen, nagyon fontos ez a kaleidoszkóp, melybe belenézve a külvilág tébolya helyett önvalónkba, egy békésebb horizont felé tekinthetünk, emiatt lesz igazi kincs a Teljesség felé.

 

Felhasznált irodalom:

• Kozmikus költészet – WEINER SENNYEY TIBOR
• Wikipedia